Közhely, hogy az élet véletlenek sorozata. Az is közhely, hogy nemcsak véletlenek sorozata. Hogy a kettô — tehát a véletlen és a nem véletlen — között mi történik valaki eleve meghatározott és eleve meghatározatlan akaratából kifolyólag, talán ez az, ami az embert néha-néha, idônként, de sohasem végérvényesen, meghatározza. Igaz, ez a meghatározottság az egyén számára csak nagy ritkán, valóban csak a lélekvesztô pillanatokban válik nyilvánvalóvá, s a többiek számára mindig csak olyankor, amikor az illetô egyszersmindenkorra lélegzetét vesztette, de a megállapítás akkor is igaz. Sôt, annál inkább az. Évek óta próbálom megfogalmazni ezt a lélekvesztô pillanatokban nyilvánvalóvá váló valamit. Mindeddig nem sikerült. De ma reggel arra ébredtem, tudom, mirôl van szó.

A magyarázatot egy kutya adta meg. Pontosabban annak a kutyának a magatartása, amelyiknek én vagyok a gazdija, de amelyik mindig csak a szeretet okán és jogán tartozott hozzám, s ez, mint ahogy mindannyian tudjuk, ma, a XX. század végén semmit nem jelent, mert sokkal fontosabb dolgok döntik el a kutyák — s tegyük hozzá: az emberek — sorsát.

A kényszerûség okán és a szeretet jogán örökölt kutyám igazi gazdijai olyan gyerekek voltak, akiket szüleik, a nyolcvanas évek átkos korszakból, önmagukkal együtt, kimenekítettek ebbôl a képtelen országból. Igazuk volt, jól tették. A szülôk ugyan nem, de a gyerekek megtalálták helyüket a régi-új hazában, Európa közelében. És a kutya itt maradt, s én egyre bizonytalanabb vagyok vele kapcsolatban: emberként bánok vele, s ahelyett, hogy dresszíroznám, igyekszem szabadságot biztosítani neki, még akkor is, amikor látom, érzem, hogy nem tud élni ezzel a szabadsággal, hogy identitászavara van ettôl a szabadságtól. Elvesztette biztonságérzetét, elvesztette tájékozódó képességét, lassan nem tudja, hogy kutya-e avagy ember, hol van a vacka, van-e vacka egyáltalán, ki a gazdija, van-e gazdija, kell-e neki gazdi egyáltalán, hiszen azok, akik róla két éves koráig gondoskodtak, elhagyták, mert elköltöztek; aztán mások is elhagyták, mert meghaltak, elhagyták, mert a meghatározott véletlenek, a véletlen meghatározottságok sora így hozta. Itt maradtam tehát neki én, aki meghatározottságok-véletlenek sorozata után az lettem, aki lettem, olyan valaki, aki sok minden lehet, de sohasem igazán kutyaszeretô, mert csak az embereket szereti, és saját kutyáját is csak akkor, ha emberi tulajdonságokat fedez fel benne. Ilyen szempontból ennek a kutyának a sorsa — akármilyen furcsának is tûnik — emberi sors, erdélyi sors, most éppen: ismét tragikus sors. Én kényszerítettem erre, a magam ember-központiságával. Nem volt igazam. Mert embertôl is, állattól is elvárhatjuk, hogy önmaga legjavát adja, de nem várhatjuk el, hogy más legyen, mint önmaga. De ha én el is követtem azt a hibát, hogy egy állatot emberként kezeltem, nem látom be, miért kellene elkövessék mások ugyanezt a hibát fordítva, velem szemben: hogy úgy kezeljenek, mint egy vackától megfosztott állatot, akit a véletlenek-meghatározottságok sorozata kényre-kedvre kiszolgáltatott nekik; úgy, mint akinek szabadsága tôlük függ; mint akit úgy és akkor sétáltatnak pórázon vagy anélkül, amikor és ahogyan nekik tetszik..., ahogy én sétáltatom kedvem szerint a kutyámat, aki ugyan jobb sorsra érdemes, de azért — kettônk között mégiscsak van valami különbség. Talán.

Mert a kutyámnak, általam, olyasmiben van része, amire nincs szüksége, ami bizonytalanná teszi. Nekem, mások által, szintén olyasmiben van részem, amire nincs szükségem, ami felháborít, és ami egyre határozottabbá tesz. Tehát lényegében ugyanarról a dologról van szó: mind a ketten olyasmit kapunk, ami nem kell nekünk: ô az emberi, felelôsségteljes szabadságot, én a ketrec-rabságot. S mind a ketten tiltakozunk a nekünk juttatott szerep ellen.

Csak éppen... ô szeret engem; engem, aki a szabadság bizonytalanságában tartom, én pedig szintén szeretem ôt, és igyekszem — ha nem is mindig sikerrel — úgy gondozni, ahogy azt igényli. Én nem szeretem azokat, akik a rabság bizonyosságában tartanak azzal, hogy gondoskodni akarnak rólam úgy, ahogy azt én nem akarom, úgy, ahogy saját ketrec-törvényeik elôírják, úgy, ahogy azokról szokás gondoskodni, akiknek pusztulását akarjuk.

És van még egy különbség: a kutyám lassan-lassan mégis hozzáidomult a szabadsághoz. Én nem a ketrechez. De azok, akik engem valamilyen, csak általuk felfogott véletlenek-meghatározottságok okán arra ítéltek, igen.

Hát akkor, hogy is állunk a szabadsággal? És a lélegzetvesztô pillanatok egyéb állati és emberi dolgaival?...

Hadházy Zsuzsa