Elég szomorú, hogy az elsô világháború után mesterségesen összetákolt Jugoszlávia területén, amelyet a második világháború után ismét összeragasztottak, a hatalmas anyagi károk mellett, nagy emberáldozatot is követelt a sokáig hamu alatt parázsló gyûlölködés lángralobbanása. Az okot egyértelmûen abban keresném, hogy az ország lakosságát kitévô legnagyobb nemzet — a szerb — nem tudott lemondani hegemónia-törekvésérôl más kultúrák, adott esetben nyelvek, kisebbségek felett, mintha a hajdani gyûlölt ellenségtôl, a hitlerizmustól vették volna át a "Herrenvolk" — "uralkodó nemzet" elméletét.

Ez az áldatlan belháború aztán, például Boszniában, nagyobb emberi és anyagi áldozatokat követelt, mint a második világháború hitlerista okkupációja és az ellene vívott szabadságharc.

A lángokat, amelyek Boszniát emésztették és amelyeket — egyelôre idôlegesen — csak erôteljes katonai beavatkozással sikerült eloltani, mintha e lángokat most Koszovóra fújta volna át a szél. Ott — talán a boszniainál is véresebb — háború készül, hacsak a nemzetközi tûzoltás mielôbb és hatékonyan közbe nem lép. Mégis remélni szeretnôk, még ha sok biztató jel nincs is rá, hogy végül is erôszakos beavatkozás nélkül gyôzedelmeskedik a józan ész.

Vannak azonban — fôleg a hazai román sajtóban — olyan hangok, amelyek szerint mi magyarok (a határ mindkét oldalán) valójában Koszovóvá szeretnôk alakítani Erdélyt. Ez a badarság máskor szót sem érdemelne, de jelenlegi helyzetünkben — amikor bárki és bárhonnan gátlástalanul hazudozhat felôlünk, rágalmazhat bennünket, "paramilitáris" szervezetnek minôsítve például a Romániai Magyar Cserkészszövetséget, amely partizánharcra készíti fel a fiatalokat, annak érdekében, hogy "Erdélyt Magyarországhoz csatolják" — nos, ebben a helyzetben legalább a magunk számára világossá kell tennünk a kérdést.

Azzal kezdeném, hogy Erdélyt Koszovóval párhuzamba állítani — hajánál fogva elôrángatott ötlet. A két tartomány helyzeténél fogva sem hasonlítható össze. Erdély lakosságának ugyanis több, mint kétharmada román nemzetiségû. Koszovó lakosságának a 90 százaléka(!) albán. Továbbá, Erdély magyarságának mintegy kétharmada vegyes lakosságú vidéken él. Egy tömbben, mintegy hatszázezren, csak Hargita és Kovászna megyékben vagyunk. A többi megyében — talán Maros kivételével — lényegesen több román él, mint magyar. Továbbá: Koszovó tartomány Albániával határos. Hargita és Kovászna megyék az ország közepében vannak, nem a magyar határon. Ugyan, miként lehetne egy ország közepét egy szomszéd országhoz csatolni?...

Nem is folytatom.

Ezt az egész "koszovosítási" elméletet azok állították fel, akik tényleg azt szeretnék, hogy mi próbáljuk meg elszakítani Erdélyt Romániától. Már a diktatúra idején lámpással keresték az olyan magyarokat, akik ezt óhajtják. Manapság sem adnák egy vak lóért, ha mi tényleg fegyveres harcot indítanánk, vagy kívánnánk indítani ennek érdekében a román hadsereg, egyáltalán a románság ellen, hogy aztán "joggal" lecsaphassanak ránk, és — miért ne!? — esetleg ki is irtsanak, de legalábbis elûzzenek bennünket szülôföldünkrôl, az országból.

Nem fog ez menni, uraim!

Mi semmiféle erôszakos fellépésre nem készülünk. Fegyverünk sincs hozzá — és nem is kell. Mi nem az ország területi épségét kívánjuk veszélyeztetni, hanem jogainkért küzdünk; jogokért pedig békésen is lehet "harcolni". Némelyek számára éppen ez a kínos: az, hogy csupa olyan követeléseink vannak, amelyek Európa más országaiban már érvényesültek a nemzeti kisebbségek irányába. Mi sem a határok tologatásával kívánjuk érvényesíteni jogainkat, hanem annak a Romániának az állampolgáraiként, amelyik egy nagyobb Hazával kíván egyesülni, amely nagyobb Hazát ma Európának hívják.

Fodor Sándor