1998. június 27–28-án Kolozsváron tartotta soros ülését az RMDSZ Szövetségi Képviselôk Tanácsa (SZKT).

Nagy érdeklôdés elôzte meg az ülést, tekintettel arra, hogy a román kormánykoalícióban továbbra sincs egyetértés a partnerek között, különösen az úgynevezett "magyar követelések" teljesítését illetôen — mint amilyen például a 22-es és 36-os sürgôsségi kormányrendeletek Vasile-kormány által elôterjesztett változatának a parlamenti megszavazása — s ezen belül is az önálló kolozsvári állami magyar egyetemhez való jogunk elismerése. Külön témaként szerepelt a szekus kollaboránsság kérdése.

A két napos munkálat során a szövetségi képviselôk meghallgatták, megvitatták majd elfogadták Markó Béla szövetségi elnök politikai helyzetelemzését, Takács Csaba ügyvezetô elnök és az Ügyvezetô Elnökség alelnökeinek beszámolóját. Az elemzô vita eredményeként az SZKT Nyilatkozatot fogadott el azt illetôen, hogy az RMDSZ milyen elvárások teljesítése mellett maradhat a kormányban, illetve a koalícióban. Ezen elvárások teljesítésének végsô határideje: 1998. december 31. Az ugyancsak helyzetelemzést végzô tiszteletbeli elnök, Tôkés László püspök felvezetése nyomán egyetértés született abban is, hogy ha 1998 végéig mégis a kormányból való kilépésre kényszerül az RMDSZ, ezt a kilépést alaposan elô kell készíteni mind belpolitikailag, mind pedig külpolitikailag, egyértelmûen dokumentálva, hogy a Szövetséget végsô soron koalíciós partnerei kényszerítették erre a lépésre.

Az SZKT — hosszas vita után — Határozatot hozott az RMDSZ-tisztségviselôk, RMDSZ-es köztisztségviselôk politikai átvilágítása kérdésében, amely átvilágításnak záros határidôn belül meg kell történnie. Egyszersmind Határozat született az árvízkárosultak megsegítése ügyében is. A következô SZKT-ülésre, elôreláthatólag, szeptemberben kerül sor.

Alig három hónap telt el a Szövetségi Képviselôk Tanácsának elôzô ülése óta, és alig több mint két hónap az új román kormány megalakulásától, de az elmúlt másfél esztendôben minket végigkísérô dilemmákkal ma, úgy tûnik, élesebben kell szembenéznünk, mint valaha. Pedig rendes körülmények között ez a két hónap még türelmi idônek is kevés, a Radu Vasile kormánynak még a szokásos száz napból is bôven van hátra, és majd utána kellene nekiállnunk leltárt készíteni.

Nos, azt hiszem, ma nem az új kormány száz napjáról, hanem a kormánykoalíció több mint ötszáz napjáról, és elsôsorban az RMDSZ közelmúltjáról kell mérleget készítenünk, illetve az RMDSZ közeljövôjérôl kell döntést hoznunk.

Hogyan tovább, kivel tovább, mivel tovább, merre tovább?

Elöljáróban szeretném megismételni azt, amit az utóbbi idôben többször is elmondtam nyilvánosan: 1996-ban, amikor úgy döntöttünk, hogy a választásokon gyôztes román pártokkal koalícióra lépünk, egy általunk eladdig járatlan utat választottunk, de azt tettük, amit tennünk kellett. Nem azért, mert másként nem tehettünk. Ez nem igaz. Nyugodtan maradhattunk volna ellenzékben, tehettünk volna tehát másképpen, de a romániai magyarság számára kínálkozó történelmi esélyt ki kellett használni. Ennek a döntésnek akkor nagyon kevés ellenzôje volt, azóta láthatóan megnôtt a számuk, ami érthetô, ha ennek a nagyon nehéz másfél esztendônek a történetét végiggondoljuk. Én viszont szeretnék következetes maradni: határozottan állítom ma is, hogy akkor, 1996 december elején helyesen döntöttünk, helyesen döntött a Szövetségi Képviselôk Tanácsa.

Többség és kisebbség viszonyának, persze, egyáltalán nem világmodellje a közös kormányzás, de van rá példa, és állítom, hogy lesz is még, lehet is még példa rá, itt a Kárpát-medencében is. Nem véletlen, hogy a szlovákiai magyarság most is úgy készül a maga 1998 ôszi esélyére, mint ahogy mi készültünk ezelôtt két esztendôvel. Persze, mi ma már többet vélünk tudni arról, hogy mennyire távlatos vagy távlattalan egy ilyen koalíciós ablaknyitás a jövôre. Ám merné-e, tudná-e ôszinte meggyôzôdéssel odakiáltani közülünk valaki Duray Miklóséknak, Bugár Béláéknak: Barátaim, ne bízzatok, ne reménykedjetek, válasszatok magatoknak más eszközöket!

Visszatérve mihozzánk: azt gondolom, hogy mostani dilemmánk nem azonos a másfél esztendôvel ezelôttivel, nekünk ma kell választ adnunk mai kérdésekre.

Miért éppen most?

Miért lett annyira idôszerû a koalíciós viszony újragondolása, amikor még tényleg alig száradt meg a tinta az új kormányprogramon? Milyen helyzet van éppen most? Miért van éppen most egy ilyen helyzet? — kérdezik joggal sokan.

Ahhoz, hogy erre a kérdésre válaszolhassunk, valójában három, egymással szorosan összefüggô helyzetelemzést kellene elvégeznünk: Románia helyzetét és perspektíváit kellene elemeznünk, a térség helyzetét és perspektíváit, különös tekintettel Magyarországra, és végül az RMDSZ helyzetét és perspektíváit.

Kérem, engedjék meg, hogy bár hevenyészve, de sorra felsoroljam ezeket a helyzetképeket...

1. Hogyan tovább, Románia? Kivel tovább, mivel tovább, merre tovább?

Romániában az 1996-os választások utáni elsô hónapok koalíciós lendülete és szolidaritása 1997 nyarán, nem véletlenül éppen a madridi NATO-döntés tájékán, megtört, és az ország a válságból kilábalni azóta sem tudott. Ez a válság egyszerre politikai, gazdasági és erkölcsi. Politikai válság van, mert a koalíción belüli doktrínák különbözôsége — amit a szövetséges pártok nem tudtak kellô bölcsességgel kezelni — egyre élesebben ütközik ki, és lebénítja a parlamentet, sôt nagyon gyakran a kormányt is. Gazdasági válság van ugyanezért: hiszen az elállamosított javakat nem lehet egyszerre visszaadni és mégis állami kézben tartani, nem lehet egyszerre nagyvállalatokat felszámolni és a munkanélküliséget ugyanazon a szinten tartani, nem lehet egyszerre jobboldalnak is, baloldalnak is tetszô intézkedéseket hozni. Mindehhez a félig-meddig rejtett vagy rejtegetett doktrína-ellentéthez hozzáadódik az, hogy nehéz helyzetekben a pártérdekek elôbbre valónak bizonyultak a közös koalíciós érdekeknél. Az új kormány és az új miniszterelnök egy jó programot mutatott be a parlamentnek. Ebbe a programba nagyon sok bekerült az RMDSZ tavalyi kongresszusán elfogadott cselekvési prioritásokból és gazdasági programból. Viszont a koalíciós szolidaritást máig nem sikerült, véleményem szerint, helyreállítani, márpedig enélkül az új kormány sem tud majd mûködni. A privatizáció nem halad, a külföldi tôke bizalma meggyengült, és minden optimista prognózis ellenére megvan az a veszély, hogy Románia hosszú idôre egy szürke zónába kerül. Velünk együtt egyébként, ezt kénytelen vagyok hangsúlyozni: velünk, romániai magyarokkal együtt fog egy szürke zónába kerülni Románia, ha ez valóban bekövetkezik. Nagy esély van rá, ezt ôszintén meg kell mondanunk. A kérdés viszont az, hogy tudunk-e valamit tenni ellene. Ugyanis ez is felelôsségünk. Akárcsak az anyanyelvû oktatás vagy a nyelvhasználat kérdésében, hölgyeim és uraim, ebben is felelôsök vagyunk saját közösségünkkel szemben, amelynek elégedetlensége már ma is részben szociális jellegû. Kérdésem: mikor, mivel, hogyan tudunk ezen a leginkább segíteni?

Végezetül pedig: a politikai és gazdasági válság mellett erkölcsi válság is van Romániában. A szekuritátés dossziék problémájának kezeletlensége — vagy talán kezelhetetlensége — ezt mutatja. Úgy tûnik, hogy továbbra sem a nép választottjai ellenôrzik a titkosszolgálatokat, hanem a titkosszolgálatok ellenôrzik ôket.

2. Most rátérnék a második helyzetképre: a térség helyzetére. Hogyan tovább, kivel tovább, mivel tovább, merre tovább, Kelet-Európa? Tagadhatatlan, hogy legelôször itt is egy válságról kell beszélnünk, a koszovói válságról. Íme, az etnikai-nemzeti kérdés ismét nyitott seb a közelünkben, mert a nyugati demokráciák a tüneti kezelésen kívül mindmáig nem találták meg a gyógyszerét. Félelmeket, vonzásokat és taszításokat gerjesztett ez a fellobbanó válság nálunk is. Errôl is kellene beszélni. Mint ahogy általában beszélni kellene az egész térség bonyolult viszonyrendszerérôl, vonzásokról és taszításokról. Beszélni kell arról, hogy a kettôs állampolgárság kérdése például miért visszhangzott olyan erôsen az erdélyi magyarságban, milyen reményekre és milyen reménytelenségekre utal az, és miképpen kell megoldani a visszhangot felerôsítô valós problémákat: a határátlépés, a kapcsolattartás problémáit. Meggyôzôdésem, hogy a Fidesz, maga az egész most kialakult koalíció partnerünk lesz ebben. Egyúttal megismételném gratulációnkat a választásokon gyôztes magyarországi pártoknak, és jó munkát is kívánok a most alakuló új magyar kormánynak. Sokszor elmondjuk — és joggal —, hogy nekünk nem mindegy, Magyarország hogyan viszonyul a határain kívül élô magyar kisebbségek helyzetéhez. Hadd fogalmazzam meg most ennek a fordítottját is: amirôl ma — ma is — szintén beszélnünk kell: az RMDSZ helye, szerepe, az RMDSZ által követett politika is kihat Magyarországra, hiszen a magyar-román viszony a térség stabilitásának alapvetôen meghatározó eleme. Ezt, gondolom, senki nem cáfolhatja.

Döntéseinkben ez a szempont is természetes módon helyet kell hogy kapjon, nekünk egy minél szorosabb, de nem kirakat-jellegû, hanem ténylegesen jó magyar-román viszony az érdekünk. Ha a két ország elsodródik egymástól, a romániai magyar közösség is elsodródik Magyarországtól, azoktól, akikkel nyelvünk, kultúránk, történelmünk, nemzeti tudatunk által összetartozunk.

3. Beszélni kell tehát az RMDSZ helyzetérôl is, mert minden fellengzôsség nélkül állíthatom, hogy az általunk választott politika közvetlenül kihat a román kormány és Románia sorsára, de közvetve kihat a magyar kormány és Magyarország helyzetére is. Hogyan tovább, kivel tovább, mivel tovább, merre tovább, RMDSZ?

A romániai társadalom politikai és erkölcsi válsága, véleményem szerint, az RMDSZ-ben is érezhetô, sôt, azok a külsô és belsô erôk, amelyek Romániát az euroatlanti és európai integrációs úton vissza akarják fogni, azok nyilván az RMDSZ-en keresztül, az RMDSZ megbontásával is megpróbálnak ilyen irányba hatni.

Határozottan állítom, hogy a romániai magyarság 1989 után megteremtett egyik legnagyobb értéke — kérem, ne lepôdjenek meg! — az RMDSZ. Más szóval: legnagyobb értékünk az egységünk. Hiába vádolnak sokan demagógiával, amikor újból és újból ezt mondom, mert meggyôzôdésem, hogy így van, nekünk ma semmi sem fontosabb — ma sem fontosabb semmi —, mint ez a cselekvési egység. Ami, persze, kompromisszumot követel. Azoktól is, akik túlságosan elôreszaladnának, azoktól is, akik túlságosan sokat mérlegelnének. Az RMDSZ egy ilyen kompromisszum eredménye, így tudott megmaradni nagyon válságos pillanatokban is. Aki ezt nem érti, az nézzen körül a Kárpát-medencében, nézze meg, miként próbálják a maguk elveszett egységét a vajdaságiak vagy a kárpátaljaiak visszaszerezni, vagy ugyanezt az egységet hogyan teremtik meg ezekben a hónapokban a felvidéki magyarok. Aki ennyit nem tud meglátni és átlátni, az vagy vak, vagy önzô, vagy szándékosan kárt akar okozni. Tessék választani!

Hogy miért mondom ekkora hévvel mindezt most? Azért, mert úgy vélem, hogy nekünk nem csupán koalíciós partnereink magatartásáról, hanem ezzel egyidejûleg az RMDSZ állapotáról is mérleget kell készítenünk. A rosszul végigvitt egyetem-vitáról, a területi szervezetek olykor rosszul értelmezett autonómiájáról, a politikai elit és a helyi meg területi szervezetek közti véleménykülönbségekrôl, a parlamenti csoport megbomlott vagy megbontott kohéziójáról, a felelôsségrevonás és az elszámoltatás egyirányúságáról, jelentôs értelmiségiek hátterébe húzódásáról, az értelmes munka helyett a csodavárásról, vagy ami még súlyosabb: saját közösségünknek a csodával való hitegetésérôl. Minderrôl beszélnünk kell!

De legfôképpen arról kell beszélnünk, hogy tudjuk-e, és ha igen, miképpen tudjuk a közeljövô Romániájának — és benne a romániai magyar közösségnek — a sorsát befolyásolni? Milyen prognózisunk van erre?

Azt hiszem, kétféle prognózisról kell nekünk gondolkodnunk: nagyon is lehetséges egy negatív prognózis, de talán még lehetséges egy pozitív prognózis is.

A negatív prognózis a jelenlegi kormánykoalíció szétesését mutatja. Amihez, minden bizonnyal, hozzájárulna az RMDSZ kormánykoalícióból való kilépése; ám, rögtön hozzá kell tennem: ha a kilépéshez eljutunk, ez koalíciós partnereink döntése is, nem csupán a miénk. Az ô döntésük lenne ez azáltal, hogy a nacionalista, sovén szemléletet a koalícióból kiszorítani nem tudták, és hogy egy kisebbségi szervezettel koalícióra lépve, lépten nyomon engedtek a kisebbségellenes erôk nyomásának. Ha szakításra kell rászánnunk magunkat, már most meg kell fogalmaznunk a nagyon határozott figyelmeztetést: nem a mi döntésünk, hanem az Önök döntése lesz ez, tisztelt román politikai elit, akik nem a romániai magyarság, hanem az egész romániai társadalom európai jövôjét sodorják veszélybe ezáltal. Persze, a negatív prognózis megvalósulásában nekünk is felelôsségünk van. A koalíció fokozatos széthullása elôrehozott választásokat jelentene, nagy valószínûséggel ismét posztkommunista és nacionalista pártok gyôzelmét, illetve összefogását, és talán végzetes letérést arról az útról, amelyen Románia elindult. Azt is jelenti ez, hogy sem a földek, sem az erdôk — beleértve a közbirtokossági erdôket — ígért visszaadása nem történik meg, és egyszer s mindenkorra értelmetlennek tekinthetjük a mindenfajta restitúcióra és kárpótlásra tett erôfeszítéseinket. Jelenthet ez a mostaninál számunkra sokkal rosszabb választási törvényt, az RMDSZ parlamenti bejutásának veszélybe kerülését, jelenthet teljes kiszorulást olyan területekrôl, ahova még jóformán be sem hatoltunk; a gazdasági szférára utalok például.

Van viszont egy pozitív prognózis is. Nem tagadom, elég bizonytalan rá az esély. Az, hogy a tegnapelôtt a kormány két fontos határozatot fogadott el, és bár a koalíció, sajnos, csak részben tartotta magát a június 10-i egyezséghez, elkezdi munkáját az egyetemalapító bizottság, illetve 17 kisebbségi ingatlan visszajut a volt tulajdonosokhoz. Mindez okot ad némi bizalomra, még megmaradt kevés optimizmusunkkal talán tekinthetnénk egyfajta újrakezdésnek is.

A pozitív prognózis egymás mellett, egy cél érdekében megmozdulva mutatja az általam felsorolt három fontos tényezôt: a román kormánykoalíciót, a magyar kormányt és az RMDSZ-t.

Kérem, készítsék el saját prognózisukat, és beszéljük meg az RMDSZ közös prognózisát.

Nagyon nagy bennünk és körülöttünk az elégedetlenség, ezt nap mint nap tapasztalom. Rendkívül nehéz ma az élet ebben az országban, és a kormánykoalíció tagjaként ebben az RMDSZ-nek is felelôssége van. De konklúzióink megfogalmazása elôtt fel kell még tennünk egy kisegítô kérdést önmagunknak és a körülöttünk lévôknek. A kérdés, amelytôl sok minden függ, így hangzik: Rosszabb-e ma magyarnak lenni Romániában — nem mérnöknek, nem tanárnak, nem munkásnak, nem földmûvesnek vagy diáknak általában, hanem magyarnak —, mint 1996 novembere elôtt? Kérem, tegyék fel ezt a kérdést önmaguknak, és válaszoljanak rá egyszerû igennel vagy nemmel! Tudom, ezzel még nem oldottuk meg a közeljövô dilemmáját, de ahhoz, hogy megoldhassuk, erre a válaszra is szükségünk van.

SZKT-Kolozsvár,
1998. június 27.