Ha végül mégis úgy döntöttünk, hogy kimegyünk a Csendes-óceánra, vagyis, hogy mindenáron elérjük mi is a Csendes-óceánt (eljutunk "az Értôl az Óceánig"), nos, akkor jó tudnunk: ha kimegyünk a Csendes-óceánra, attól még éppúgy lehetünk boldogok, miként boldogtalanok továbbra is, viszont elmondhatjuk: már történünk mi is, mint például ágban a rügy, miként a serkenô vetés, avagy mint repdesô méhekben a nyár, repedésekben az akarás; És ez már, alighanem, több annál, mintha éhes nyüvek úsznának fáradhatatlanul egy homoktengeren/ben!, hisz gondoljuk csak meg: a Csendes-óceán végül is A Csendes-óceán!, s nem a vasárnapi kerek-kis erdô, sem pedig a bolyhos sarki kocsma, s mégcsak nem is a kajántói-avagy a velencei tó, ahová csak úgy, hipp-hopp-hahó! jókedvûen kiruccangathat az emberfia, ha éppen kedve szottyan rá és van egy kis, "egyébreúgysemelég-semmifontosranemjó" ideje!

Szóval, ha végül úgy döntöttünk, hogy kimegyünk a Csendes-óceánra, akkor már történünk, és ez a lényeg! — hisz elôfordulhat(na) az is, hogy leéljük a ránk szabott életet, anélkül, hogy csak eszünkbe is jutna, miszerint: egyszer, legalább egyszer megpróbálhatnók mi is kimenni a Csendes-óceánra, s aztán történjék, aminek történnie kell!; de elôfordulhatna az is: eszünkbe jut(na) ugyan ez a szép ötletünk, de máris tudnók: tervezgetés marad csupán ez is, birizga-álom, csiklandó vágyakozás, önkínzó-örök ámítás —

lévén, hogy a Csendes-óceán iszonyatosan messze van, s olykor még a Csendes-óceán partjáról is!; a Csendes-óceánnak ugyanis mindig is az a tulajdonsága, vagy ha úgy tetszik: vonzó- és egyben elijesztô varázslata, hogy mindenhonnan iszonytatóan messzire van!, és tulajdonsága még az is, hogy rendszerint vikingek, bálnák, csikóhalak, eszkimók, etruszkok, cápák, vízigótok, tintahalak, föníciaiak, tengeri-uborkák, görögök, rómaiak, delfinek ésatöbb, ésatöbb élik a Csendes-óceán csodás-szép vizeit — s márpedig köztudott az is: az emberiség zöme — amelyik zömhöz rendszerint mi is tartozunk, amint az szintén köztudott! — nos, az emberiség zöme mindig épp más nemzet fia, még akkor is, hogy ha egyébként, például születése okán, lehetne akár eszkimó, csikóhal, delfin, hollandus, finn, tengeri-liliom, etruszk, angol vagy görög, mint például a hollandok, finnek, delfinek, csikóhalak, görögök, angolok, tengeri-lilimok, etruszkok és így tovább —

Nos, igen, hogyha már nem lehet többé számunkra sem vitás, hogy a Csendes-óceánra mi is kimegyünk, utunkat kimérni-betájolni aligha lesznek elégségesek a modern és okos mûszerek, de még a Göncölszekér rúdja vagy a bükkfák mohos oldala sem: döntô az érzés, a megérzés, a türelmes, konok intuíció —; legjobb tehát úgy, mint: a hangyák, a lepkék, denevérek; miként a repedés s a havasi gyopár!

Na, és hogyha már biztosra vehetô: utunk célirányosan halad, dôrék, vidáman nagyképûek, nagyképûen nyugodtak, önáltatóan elégedettek még akkor sem lehetünk! — hiszen, állítják éppen elegen, akik már jó néhányszor sikerrel tájolták be utjukat:

a Csendes-óceánt elérni, de még csak érezhetô közelbe is valahogy, bárhogy megközelíteni, már-már emberfeletti türelmet, kitartást követel, ugyanis a Csendes-óceánt irdatlan, égígérô sziklák veszik körül, olyasformán, mint a mesékben az Óperenciás-tengert is azok a bizonyos csodálatos-kegyetlen üveghegyek...

Ám, hogyha már végképp eldöntöttük: a Csendes-óceánra mi mégis kimegyünk!, nos, akkor fölösleges visszarettennünk az úttól, vagy latolgatni az esélyeinket — úgyis elindulunk! persze, lesznek, sokan lesznek, akik útközben feladják; lesznek sokan, akik útközben belehalnak, s olyanok is sokan, akik csak mennek, mennek, és nem érkeznek meg soha sehová —, de mindez számunkra már teljesen mindegy lesz, mert: TÖRTÉNÜNK MÁR, mint a rügy, a serkenô vetés, mint hallgatag méhekben a zajos nyár, könnyû lepkékben a boldog-picinyke helikopterek, s mint sziklafalban a repedés!...

A Csendes-óceánról, amint az (szintén) köztudott, még ma is sok mende-monda járja. Például: egyesek szerint a Csendes-óceán egy csuromvíz nagy blöff: nincs, nem volt, és nem is lesz soha, holmi nagyképû matrózok találták ki hajdanán részeg álmodozásaikban, izgatni, orcátlan vágyakozással ingerelni a boldog emberiség hülyíthetô felét. Mások szerint, igenis, létezett a Csendes-óceán is, csak azóta beitta utolsó cseppig a föld, a vér, penész és sívó homok, ám, ha majd egyszer újra eljön — márpedig eljön! — a gyönyörûséges-nagy özönvíz ideje, akkor ismét lesz mindenhol Csendes-óceán is!...

És végül: vannak, akik határozottan tudni vélik, miszerint a Csendes-óceán (pontosan!) a dalai láma-kolostor, egy dél-dakotai indián-rezervátum, valamint a krasznahorkai büszke vár északi csücske s a Madarasi Hargitán található fatorony közti bûvös négyszögben található meg, s tulajdonképpen nem nagyobb, mint egy csebernyi tengerszem vagy, mint egy kenderáztató (a Szent Anna-tóval, mely ugyancsak tengerszem, össze semmiképpen nem téveszthetô!)... — és így tovább, és így tovább, mondja a magáét mindahány.

Ám, mindezek a vélekedések, tudások minket most már aligha érdekelhetnek, ha már azt döntöttük: ÚGY LESZÜNK MI IS EZUTÁN, MINT A RÜGY, MIKÉNT A SERKENÔ VETÉS, MÉHECSKÉKBEN A NYÁR S LEPKÉKBEN A BOLDOG KIS HELIKOPTEREK.

Áldásunk rajtunk tehát!...

Molnos Lajos