Tisztelt Választmány!

Amikor az idôjárás szakemberei, az esti hírösszefoglalók után, azzal kezdik a mondataikat, hogy az elkövetkezô napokra nem ígérhetnek nekünk jó idôt, jóslataiktól kicsit mindig lehangolódunk. Morgunk valamit és lélekben összébb húzzuk magunkon a kabátot.

Sajnos, a választmányi ülés kezdetén én is csak valami hasonlót mondhatok: az elôttünk álló napra nem ígérhetek lebegtetô, derûs órákat. Ellenkezôleg: nehéz, feszült és drámai pillanatokat ígérhetek. A magunkkal való szembesülés drámáját.

Ha bevezetô mondataimból azt hámozná ki valaki, hogy lélekboncolásra vagy a ’96-os közgyûlés óta halasztgatott háború kirobbantására akarom a választmányt fölkészíteni — téved. Én a Világszövetségen belül már se háborúra, se békére nem akarok rábeszélni senkit, mert minden eddigi belháborúnk gyôzelem nélkül fejezôdött be, komoly veszteségekkel és meddô tapasztalatokkal — a többszörösen meghirdetett békéink pedig álbékék voltak.

De ha se háború, se lélekboncolás — akkor mi az, ami a kétnapos választmányi ülésünket megterhelheti? Nem egyéb, mint elvesztegetett erkölcsi erônk visszaszerzésének a kísérlete. A magunk kínkeserves és hôsiesség nélküli revíziója.

Ennek a revíziónak az elsô mondata így hangozhat: a Magyarok Világszövetsége 1998 tavaszán csak részlegesen, csak félig-meddig felel meg saját eszméinek, hivatásának, hatvan év óta formálódó szerepének. Bármit csinál, bármi jót, sôt rendkívülit, mindenütt ott imbolyog vele egy árnyék, amely nagyobb, mint ô maga. Nyúlánkabb, tépettebb, kiábrándítóbb.

Ez a kettôsség, a köznapi lélekbúvárok véleménye szerint is, meghasonlásra utal és belsô rendezetlenségre. Nem véletlen tehát, ha tagjaink közül többen is azt kérdezik maguktól: hogyan lehetséges az, hogy egyenként szinte jobban tudjuk vagy tudnánk képviselni a Világszövetség eszméjét, mint a szövetség intézményes keretén belül? Beleértve ebbe mindent: a választott testületeket és az egyre jobban önállósuló hivatalt is.

Ahhoz, hogy tisztán lássunk, el kell egy gyors leltárt készítenünk: mit tettünk, hol álltunk, kevés vagy sok van-e a számlánkon?

Az 1991-es újjáalakulás lidérces éjszakáját, amely mostanában gyakrabban visszaszökik közénk, termékeny évek követték. Elkezdtünk a semmibôl építkezni. Azaz: magunkból. Albérlôk voltunk ekkor a Benczúr utcában s a világhódításra fölszentelt képzeletbeli címerünkben mindössze egy rozoga autó képe díszelgett. De háromnegyed év múlva már a Nagy Vállalkozás: a Magyarok III. Világtalálkozója testesítette meg akaratunkat. Rá három hónapra a mi javaslatunkra megszületett a Duna Televízió, amely — ne legyünk szerények — Széchenyi István Lánchídjának modern párja, hiszen, ahogy a híd Pestet és Budát összekötötte, a Televízió így kötötte össze az egymástól elválasztott nemzetrészeket. 1994-ben pedig 99 éves használatra nevünkre írathattuk ezt a nagyszerû épületet: a Magyarok Házát!

Mi más ez, ha nem sikersorozat? Ha nem konok és lendületes életrevalóság? S ezt a folyamatot teljesítette ki a Benczúr utcai székház megvétele és sok pénzbe kerülô fölújítása, a Világmagyarság Ópusztaszeri Hajlékának a megépítése, a szövetség munkáját segítô tárgyi, szellemi infrastruktúra megteremtése és így tovább. Jogos önérzettel ismételgettük akkoriban, hogy míg egyik-másik párt eladta, elvesztegette ajándékba kapott székházát, mi a jövô számára megszereztük és újjáépítettük.

Sokan talán most azt gondolják: ezt már tudjuk, ez a múlt, fölösleges ezt újra és újra fölemlegetni. Egyáltalán nem az. Hiszen a múlt nemcsak események és tények halmaza, nemcsak történelem, hanem gondolat és szellem is. Igazodási pont. Ha a szövetség jelene csak fele annyira volna eredményes, mint amennyire ez a múlt volt, azt mondhatnánk: sebaj! holnapra kimászunk a gödörbôl és újra miénk az ég!

De mi nem balesetet szenvedtünk és nem is a becsület tragédiáját éljük át jó ideje, hanem szerepzavarban vergôdünk, és mondjuk ki nyíltan: olyan törvényesített feltételek között, amelyek leginkább a pártokon belüli érdekcsoportok harcára emlékeztetnek. Magyarul: hatalmi harcra!

Mindez aránylag bársonyosan történik: a hisztéria és az ima között elterülô mezôben. De ennek a módszernek a szellemi, lelki és gondolati tartalékai mára kiüresedtek.

A képlet tehát így foglalható össze: az elmúlt hét esztendôben nagyjából minden életföltételt megteremtettünk magunknak, csak magunkat nem tudtuk igazán kitalálni. Vannak programjaink, van kitûnô, könyvben is megjelentetett nemzetstratégiánk, csak közös ihletünk nincs hozzá. Csak az érzelmi ragasztó hiányzik a közös cselekedeteinkbôl.

Nyugodtan kijelenthetjük, hogy minden politikai és történelmi kérdéshez, az alapszerzôdések ügyétôl kezdve a NATO-csatlakozás ügyéig, hibátlanul szóltunk hozzá, olyannyira, hogy az ukrán, a szlovák, a román alapszerzôdések jövôjérôl elmondott tételeink sorra beigazolódtak. És mégse értünk el vele semmit, legföljebb azt, hogy számunkra is kiderült: a Világszövetség súlya kisebb, mint összeadható igazságainak a súlya!

Pedig, ha jól emlékszem, mi nem a bukásra szövetkeztünk, nem a csökkenésre, zsugorodásra, hanem arra, hogy a parlamentarizmussal együtt járó pártoskodás körülményei között legyen egy szövetség, amely a nemzet múltbeli szétszakadását és a pártok által is megsokszorozott földarabolódását ellenpontozza. Egy szövetség, amely a nevével is eszmét fejez ki: Magyarok Világszövetsége. Évekkel ezelôtt félve írtam le, de leírtam, hogy az egyetértés még a zsenialitásnál is fontosabb volna.

A részérdekek ezt megakadályozták.

Hadd idézzek föl egyetlen példát, amely mélyen bevilágít a gondjaink közé.

A ’91-es újjászervezôdés csetepatéjában és késôbb is azt a fölfogást védelmezték sokan, hogy a Világszövetségnek csupán két régió: a kárpát-medencei és a nyugati magyarság szövetségének kell lennie. Az ésszel megindokolható vágyat értettem én is, de nem értettem vele egyet. Az volt a véleményem, hogy a magyarság nem csak az emigrációban él szétszóratásban, de szétszóratásban él idehaza is. A Világszövetség tehát ne kettô, hanem három nagy egység szövetsége legyen.

A gondolatnak sok ellenzôje akadt még legbelsôbb köreinkben is, de szerencsére mostanra kezd a hármas egységet akaró szándék a gyakorlatban is igazolódni.

A legfényesebb igazolása a magyar polgármesterek kétszer megrendezett világtalálkozója volt, 1000–1200 polgármester részvételével.

A találkozó eszméjét, sugalmazását szinte ugyanolyan fontosnak tartom, mint annak idején a Duna Televízió létrehozását.

Megindoklom a túlzást.

A térségben — mindenféle nemzetközi békeszerzôdések nélkül — olyan autonóm államok születtek, mint például Ukrajna, Horvátország, Szlovénia, a balti államok és Szlovákia. Ez utóbbi, félretolva mindenféle múltat, mindenféle nemzetközi szerzôdést, úgy szakadt le Csehországról s úgy vált autonóm állammá, hogy kijelentette: az akar lenni. Dicséretes akarat, de az emberben rögtön megmoccan az igazságérzet: ha Szlovákiának ezzel a trianoni kolonccal megterhelt önállósághoz joga volt, becsületbeli ügye lett volna valamit "továbbadni" ebbôl a történelmi esélybôl a határain belül élô ôshonos magyarságnak.

Ez nem történt meg. Autonómia helyett, autonómia-pótlékként, az önkormányzatok maradtak meg egyedüli lehetôségként térségünkben. Amikor 1996-ban elôször rendeztük meg a IV. Világtalálkozó részeként a Magyar Polgármesterek Világtalálkozóját, az volt a mozgató eszménk, hogy minden határon túli magyar önkormányzatot parányi hazának kell tekintenünk. A legkisebb haza-sejtnek. S ezeket kell nekünk elôbb egy nagy, szövevényes hálózat rendszerén belül összekötnünk: hadd mûködjenek együtt gazdaságilag, kulturálisan, sôt érzelmileg is.

Ha semmi más nem indokolta volna eddig a többszörösen megkérdôjelezett anyaországi régió megalakítását, ez a nagy távlatú "politikai találmány" önmagában is igazolná.

Tisztelt Választmány! Azt hiszem, mindenki velem együtt vallja, hogy a Világszövetségnek csakis ilyen kézzelfogható s mégis az egész nemzetet emelô ügyekkel szabadna foglalkoznia. Sajnos, szomorú bôségben torlódnak körülöttünk az efféle ügyek. Kezdve a nyelvháborúk újra és újra meginduló ostromától az oktatási ügyeken át a magyarság vagyonvisszaszerzésének a gondjáig, a népességfogyás katasztrófahelyzetétôl a nyugati magyarság fájdalommentes elcsángósodásáig.

De miközben le kellene állítanunk ezt az utolsóként említett folyamatot is, sôt visszájára fordítanunk, észre kell vennünk, hogy épp e nagy romlás idején milyen új lehetôségek villannak föl a nyugati magyarság elôtt. Amerika és Nyugat-Európa politikusai újabban itt-ott értegetni kezdik a közép-európaiak és kelet-európaiak, a balkániak hôsies és eszelôs nyomorúságát, amelyet nem föltétlenül ôk maguk okoznak maguknak.

Ezt az idôt, az elsô szemfölnyílások idejét nagyon okosan ki kellene használnunk. Lehet, hogy amit eddig vakon az Óceánnak mondtunk, az Eiffel-toronynak, a New York-i Szabadság-szobornak, mostanában értôbb füleknek mondhatnánk. Márpedig jó idôben mondani valamit — annyit jelent, mintha egy új igazságot rögtön egy másikkal is megtoldanánk.

A legkíméletlenebb mondatot most kell kimondanom magunkról. A Világszövetség mostani zilált állapotában képtelenek lennénk korszakos föladatokat elvégezni. Honfoglalási ünnepségeket, találkozókat, elôadásokat szervezni továbbra is magas szinten tudunk, de amíg a magyar közéletet és ugyanígy a határon túliakét is a puszta létünkkel nem tudjuk erkölcsileg és gondolatilag befolyásolni, addig csak a Magyarság Hivatalaként vagy Szervezô Irodájaként mûködhetünk.

Be kell látnunk, hogy a Világszövetség elsô, küzdelmes, de sikeres korszaka lezárult, és most el kell kezdenünk a másodikat.

Nem lesz könnyû. Az 1996-os közgyûlés ahelyett, hogy kapukat és távlatokat nyitott volna, besötétítette a házat és a szíveket is. Olyan alapszabályzatot fogadott el, amelyrôl jó néhány pontján kiderült, hogy törvényellenes. Nem én állítom ezt, hanem a Legfôbb Ügyészség.

Ez az alapszabályzat valamilyen megfontolásból korlátozni akart bizonyos tisztségviselôket, de ehelyett relativizálta a szövetség mûködését. Semmi sem érvényesülhetett a legjobb szándékok szerint. Néha már elfogadtam Goethe igazát, aki azt jelentette ki: "Inkább egy igazságtalanság, semmint a káosz."

Mert az jött törvényszerûen. Néha nem tudtam, hogy a fôtitkár, a fôkönyvelô vagy netán valamilyen "magasabb rendû" eszme irányítja-e a szövetséget. Sôt, némelykor, rossz óráimban már arra is gondolhattam, hogy valamilyen ismeretlen bûn, megromlott harag vagy a szövetséget felhasználó, célratörô érdek férkôzött közénk is, mint egyik-másik pártba.

Minden mondatom mögött tények és személyes tapasztalatok halmozódtak föl, de mégse kívánok most kirakodóvásárt csinálni belôlük, mert hamarosan múlt idejûvé válnak. Ugyanis külsô és belsô kényszerek egyaránt abba az irányba löknek mindnyájunkat, hogy augusztusi közgyûlésünkön új alkotmányunk, vagyis új alapszabályunk legyen. A ’92-esnél idôszerûbb célkitûzésekkel. Ezt az alapszabályt, eredeti céljainkon túl, egyetlen nagy akaratnak kell áthatnia: annak, hogy a számunkra fontos európai integrációt megelôzve, a mi magyar–magyar integrációnkat kell megteremtenünk!

Tisztelt Választmány! Nemcsak az ország, mi is választás elôtt állunk. S miután — Adyval szólva — tudjuk, hogy harcunk mindig a magyar pokollal van, azaz magunkkal, a szavazócédulára egy új választói föltételt ajánlok. A lenni vagy nem lenni kérdése helyett egy másikat írjunk elô magunknak. Egy másikat, amely így hangzik: lenni vagy lenni!