Nemrégen provokáló köriratot küldött szét a Látó szerkesztôsége, melyben azt a munkacímet tûzte ki, hogyan írná meg Ön a romániai magyar irodalom történetét?

Elsô olvasatra futtában visszautasítottam a választ. Eddig semmi hasznot nem hajtott az, hogy irodalomkritikát is, -történetet is a szépírók mûveltek. Negatív "eredménye", hogy mára nincs hitelesítô, értékítélô kritikánk, és már nincs a még (ha) kortárs irodalomnak történeti elhelyezése.

Utólag újragondolva, már föl-fölvenném a "hozzámvágott" kesztyût, apró, elszórt észrevételeim volnának a romániai magyar irodalom közel-történelmének vázlatát tekintve. De még mindig nem tartom írói hivatást helyettesítônek az egészen más történetírás területét. Amit én vagy mi fûzhetünk hozzá, az iskola, csoport, irányzat vagy jobb esetben anekdota. Az utókort megtévesztheti, és nem használ a mának sem.

De a mai nap is egy történelem — és ekkor ütköztem meg a körirat egy bizonyos mondatán, mely megkérdôjelezte, hogy van-e egyáltalán "romániai magyar" irodalom?

A "romániai magyarság" csak szóvirág, költôi kitaláció, mely valami egészen mást akar mondani, nem nemzetet.

A sokféle — általános — értékválság közepette köztudott, hogy a szappanbuborék sem az, mint aminek tûnik. Már a szappanbuborék is elkoptatott... De a politikai válság sem színesebb. Történelmét tehát annak a kitalációnak kellene megírni, ami egyúttal közelebbi jövônk is? A kettôs hangzású ("romániai magyar") meghatározásnak az egységét egyszer már helyére kellene tenni!

A "romániai magyarság" politikailag, stratégiailag, földrajzilag: egy és konkrét terület, Erdélyt jelenti. (Csángóival és bukaresti elitjével együtt.)

Erdély: egy földrajzilag, történelmileg, néprajzilag, meteorológiailag, vízrajzilag, gazdaságilag... jól elhatárolható terület. Fogalom. Az erdélyiség a román állammal szemben destabilizáló tényezô; a magyar nemzeteszménnyel szemben diverzió. Sajnos, a tény két oldalán érdekelfogultságok állnak. Közbül történelmet írni — csak a konkrétumra-szorultság hitelesítheti. A külön történelem szemléletét a jelen és belátható jövô indokolja. Ez a felismerés nem sajátom, nem is kortárs — hanem: szintén már történelem.

Segítségül: a "költôi szóvirág" kifejezésnek, a romániai magyarságnak irodalomtörténetét nem lehet úgy megírni, mintha Szilágyi Domokos nem létezett volna. Hogy költészetének gyökere milyen erdélyi protestáns talajból táplálkozott, és hogy lehet rokona akár a katolikus fônemes memoárjának is —, az már megírandó irodalomtörténet...! Éppen, ami bizonyítandó lett volna.

Ide kell írnom temetôi keresgélésem emlékversét. (1986)

Kerestelek a Házsongárdban,
tavaszi méhek zsongásában,
tehetetlen mézgyûjtésben,
elkeseredésemben.
Rímekre rázengô szópárban, - társtalanul:
erdélyi vegyes mézzel ínyemen:
kaptártalanul, —
csak temetôben,
csak elmenôben...

VITUS K. GYÖRGY