Csinos bácsi — már az Isten meg ne verjen érte, de — nagyon csúf ember volt szegény öreg. Alacsony, töpörödött, ráncos, akinek már a születésekor nagyon fukarul osztott — ha egyáltalán adott — szépséget a Teremtô. Nyugodtan benevezhetett volna a csúf férfiak versenyére, ha lett volna egyáltalán ilyen. Mert ha van szépségverseny a nôk részére, akkor nyugodtan lehetne csúfsági verseny is a férfiak számára. Biztosan elvitte volna a pálmát az öreg. Hetedhét határban nem akadt még egy vetélytársa. Párját ritkította a csúfsága. Ráadásul még vastag keretû, duplán homorú lencsés okulárét is kényszerült viselni, ami bizony — mellesleg — nem kölcsönzött valami feltalálói, professzoros külsôt neki. Egyszóval, minden tekintetben rászolgált a "csinos" gúnyjelzôre.

Bádogosmester volt a becsületes kenyérkeresôi mestersége, és meg kell adni, hogy azt az egyet jól értette. Kiss Andrásnak hívták a tisztességes nevén, de a külsejének köszönhetôen mindenki csak a gúnyneve után: Csinos bácsi, a bádogos mesterként ismerte Háromszék-szerte.

Az ezerkilencszáznegyvenes évek végén vagy az ezerkilencszázötvenes évek elején történt, amikor — talán megunva már a sok csúfolódást — megszállta az igazhitû ihlet szegény öreget, és mit-mit nem gondolt magában, de eltökélten elszánta, hogy ô bizony véghezvisz valami nagyszerût, feltalál valami hatalmasat, ami az alapjaiban rengeti meg majd a tudományt, és akkor megmutatja ô a nagyvilágnak...

Sajnos a tüzet, a kereket, a spanyolviaszt, meg a fehérséget a tyúktrágyában már mind feltalálták jóval azelôtt, mielôtt még meglátta volna ô a napvilágot, ezért aztán nagyon össze kellett törje szegény azt az amúgy is ronda kis kobakját, hogy valami nagyszerû ötletet tudjon kicsikarni belôle. Napokon, heteken, hónapokon, talán éveken át is gondolkozott rajta, míg végre megszületett elméjében az isteni szikra. Meghallotta, olvasta, vagy Isten tudja, hogy honnan, de egy szép nap értesülést szerzett róla, hogy van bizony még éppen elég ismeretlen és megoldatlan dolog a világon az emberiség számára, és az egyik ilyen az örökmozgó volna.

Nosza rajta! Tüstént fogott az isteni szikra. Éjt nappá téve fúrt, faragott; égett a keze alatt a munka.

Amikor megkérdezte tôle valaki, hogy: Miben sántikál; min munkálkodik olyan szorgalmasan? — ô csak hümmögött valamit magában, vonogatta a vállát, és ravasz huncutsággal csillogtak a szemei.

Azt hiszem, hogy azzal az energiával, akár az aranycsinálás titkának a feltalálásához is hozzáfoghatott volna az öreg, ami mellesleg, ha ráadásul még sikerülni is talált volna neki, nemcsak a saját, de mindnyájunknak a hasznára válik. Mert képzeljék csak el: Székelyföld mint az alkímia fellegvára! Na, de így is a perpetuum mobile feltalálójának lett a hazája.

Egy szép nap ugyanis elkészült a nagy mû. És képzeljék el: mûködött is! Pedig olyan egyszerû volt, mint a kétszer kettô. Ilyesmi nem is fordulhat meg, csak egy székely góbé csavaros eszû, kópés kobakjában.

Büszkén vezetett hátra az udvar végén álló, mûhelynek kinevezett — és most már a világ legnagyszerûbb találmányát rejtô múzeumává átvedlett — rozoga fészerbe mindenkit, aki kíváncsi volt rá és érdekelte Csinos bácsi nagy mûve: a világ elsô és egyetlen örökmozgója, természetesen mûködés közben.

És ki ne lett volna kíváncsi rá; kit ne érdekelt volna egy ilyen nagy, világot rengetô csoda?

Tudják, hogy hogyan van az ilyesmi egy vidéki kisvárosban. Úgy terjed a hír, mint a pestis vagy a poloska. Szerre mindenki megtudta, és látni akarta. Látni a nagy csodát, amit akkor hisz el csak, ha a saját két szemével lát, és meggyôzôdik róla, hogy igenis nem csalás, nem ámítás, hanem ez az igazi valóság. És meglátta. Tovább már nem voltak kétségei iránta. Igen; Csinos bácsi a világ legnagyobb feltalálója!

Valaki még levelet is írt a fôvárosi találmányi hivatalba.

— Örökmozgó?! Ugyan már... — legyintettek egyet.

A székelység azonban nem hagyta annyiban az ügyet. A saját két szemével látta a csodát, és Csinos bácsi az ôk nagy feltalálója. Jöjjenek már el; nézzék meg; gyôzôdjenek meg maguk is, és adjanak hivatalosan elismerô, bizonyító papirost róla, hogy nem csak van, létezik a világ elsô és egyetlen örökmozgója, de Csinos bácsi, az öreg székely bádogosmester annak a feltalálója.

És ment a levél újra.

— Ha már annyira nyakasok azok a nyavalyás székelyek, akkor menjünk oda, nézzük meg, és bizonyítsuk be nekik egyszer s mindenkorra, hogy örökmozgó nincs, nem is volt, és nem is lesz soha —, mondták azok a nagyokos, mindentudó, nagyhatalmú tudós mérnök urak, ott a fôvárosi találmányi hivatalban, és elindultak, hogy bebizonyítsák: nincs csoda.

Így történt, hogy egy szép nap, végre, elegáns, nyakkendôs úriember lépett be Csinos bácsi portájának a kapuján.

— Mi járatban, tisztelt uram? Lyukas a fazeka? Toldok, foldok, s ha kell, ha nagyon megette már a rozsda, teljesen új fazekat csinálok az ön számára — fogadta kispolgári tisztelettudással a házigazda.

— Nem kell nekem se fazék, se folt — válaszolta amaz —; engem a perpetuum mobiléja hozott.

— A perpetuum micsoda? Ja! Kilyukadt a kocsija bádogja? — kapott észbe az öreg.

— Nem kocsival, vonattal jöttem; az örökmozgó-ügyben.

— Avagy úgy?! — értette meg Csinos bácsi végre. — Akkor parancsoljon beljebb! Amott van a mûhelyembe’.

Kíváncsian indult az illetô a mutatott fészer irányába. "Most megfogtalak!" — gondolta magában. A fészerbe lépve azonban elakadt a lélegzete a nagy meglepetéstôl. Odabenn ugyanis nem hogy örökmozgó, de még csak egy egyszerûbb szerkezet sem látszott a félhomályban. Mindenütt csak bádog és bádogosszerszámok összevisszasága. Kérdôen nézett a házigazdára.

— Ott van; parancsoljon alája! — mutatott az öreg kisiparos a plafonon levô, kályhacsô átmérôjû, kerek nyílás irányába.

Az idegen odalépett, és kíváncsian nézett fel a magasba.

És akkor megpillantotta.

Igen nagy és keserû volt azonban a kiábrándultsága, mert nem látszott ott a magasban semmiféle bonyolult gépezet. Egy egyszerû kályhacsô vezetett csak a tetôn át ki a szabadba, és benne, felfüggesztve egy vékony cérnaszálra, egy tyúktoll lengedezett a léghuzatban. Egy szó, mint száz, a toll bizony mozgott örökkön-örökké, nem volt egy perc nyugta, anélkül, hogy szüksége lett volna valami bonyolult mechanizmusra vagy fogyó energiaforrással, üzemanyaggal mûködô hajtómûre, motorra, ami mozgassa. Egy volt csak a baj: nem lehetett befogni semmilyen munkára, így aligha lehetett felhasználni a szem gyönyörködtetésén kívül valami másra.

Tanácstalanul merült el az idegen a gondolataiban.

— Hát nézze kedves... Hogy is hívják? — kezdte el végre.

— Szólítson csak egyszerûen Csinos úrnak, mert engem már amúgy is csak úgy ismer mindenki — szólt közbe az öreg.

— Szóval, az a helyzet, hogy a perpetuum mobile egy olyan szerkezet, amelyik a felvett energiával legalább egyenlô mennyiségû, de a legjobb, ha még több munkát ad le. Ilyen gépet szerkeszteni azonban, a fizika alaptörvényei, pontosabban az energia-megmaradás és a termodinamika második fôtétele következtében, teljességgel lehetetlen.

— Hagyja kérem nekem a fizikát, az energia termo fôdinamóját és a perpetumokat, meg mit tudom én, mi a cifra egyéb csodákat! — sértôdött meg az öreg. — Az örökmozgó létezik, és mozog! Hiszen ön is látja. Punktum! — És ezzel ô, a saját részérôl, lezártnak tekintette a témát.

— Létezik, létezik! És mozog is ráadásul! Csak éppen nem képes semmilyen munka végzésére! — próbált meg még egy óvatos ellenvetést a látogató.

— A munka az embernek való! Ez örökmozgó! — jelentette ki ellentmondást nem tûrô hangon Csinos bácsi, aztán egyszerûen hátat fordított az idegennek, kezébe vett egy darab bádoglemezt, és szorgalmasan kalapálni kezdte.

Tanácstalanul téblábolt ott még egy darabig az illetô, aztán belátva, hogy az ügy dûlôre vitele teljességgel kilátástalan, jobbnak látta, ha diszkréten eltávozik a színhelyrôl.

Nem tudni, hogy mit jelentett a kiszállása eredményérôl a központnak az illetô, de tény, hogy szabadalmi levelet — amely az örökmozgó székelyföldi feltalálását hivatalosan is igazolná — nem adtak.

Csinos bácsi azóta már rég elköltözött az élôk sorából. A házát és természetesen az örökmozgóját tartalmazó fészert is rég lebontották. Nem lehet tudni, hogy hová lett, mi lelte a nagyszerû találmányt. Lehet, hogy az illetô, aki az épületet bontotta, észre sem vette, hogy az emberiség egyik legnagyobb találmányával, egy örökmozgóval van dolga.

Szerény véleményem szerint azonban, ha nem is az emberiség világtörténelmének a múzeumában, de legalább a Kós Károly tervezte, sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban nyoma kellene legyen ennek a világra szóló alkotásnak.

A minap ugyanis azt olvastam egy napilap hírrovatában, hogy a francia tudósok, hatalmas, kályhacsô-szerû építmények belsejében levô léghuzatban elhelyezett szélmotollák megvalósításában látják az azóta világszerte beköszöntött energiaválságból való kilábalást.

Szegény Csinos bácsi! Ha ô ezt most tudná...

Sepsi Fazekas István