Makutyi úr a buszon utazott. Az erdô alól érkezô kocsi tele volt fröcskölve vízzel, fojtó porszag terjengett, az üléseket ujjnyi por lepte. Ennek a valóságszeletnek a következô az üzenete: a számítógépgyári végállomáson valaki, bizonyára merô magánszorgalomból, ki akarta seperni a buszt. Ezért locsolta fel elôbb. De közbejöhetett valami, például álarcos banditák támadtak a jármûre, és Ide a zsozsót! üvöltéssel teljesen felborították az önkéntes takarító munkarendjét, úgyhogy minden tétovázás nélkül mondott le emberbaráti céljáról, és adta át koszos kis valutáját a rablóknak, magát pedig a sors akaratának. Hogy ezután mi történhetett, azt Makutyi úr már nem képzelhette végig, mert valaki hellyel kezdte kínálni, és magyarázkodnia kellett, hiszen ki bolond beleülni az ilyen poros, sárporos székbe. Ekkor még átvillant az agyán, hogy a város fôtisztviselôi talán helikopteren utaznak, hogy nem veszik észre, mi van itt. Hogy napról napra ugyanott ismétlôdnek a közlekedési dugók, anélkül, hogy rendôri jelenléttel és tereléssel könnyebbítenének a gondon.

Vagy, hogy miért olyan pipogya a közlekedési rendôrség, hogy eltûri a forgalmat akadályozó parkolást, várakozást a sarkokon is, ahol ez lehetetlenné teszi a besorolást és a gyors bekanyarodást.

Miért nem büntetik a másokat veszélyeztetô gyalogost, autóst s a taxisok ama részét, amely úgy véli, hogy nem vonatkoznak rá a közlekedési szabályok?

Ezeket ugyanis nemrégen olvasta vagy látta valahol Makutyi úr. Általában úgy szokott lenni, hogy az ember mindent olvas vagy lát valahol. De ez most meg is történt Makutyi úrral.

A penetráns látványszemétre már nem gondolhatott, mert az elôbbi úr, aki közben egy másik, köpcös utassal beszélgetett, hirtelen megkérdezte: nincs-e véletlenül egy fölösleges jegye. Mármint Makutyi úrnak. Ekkor döbbent rá, hogy hiszen még nem is kezelte a jegyét. Jó, hogy nem lepték meg az ellenôrök. Mert ezek aztán nem lacafacáznak. Egykettôre legorombítják az embert, mi több, le is szállítják, és megbírságolják azonmód. Makutyi úr ösztönösen irtózott mindenféle erôszaktól, ezért elôbb gondosan meglyukasztotta a jegyet, majd felmutatta: Íme, uram, egyik fele szabad, azt önnek adhatom.

Az úr szeme felragyogott, dzsekijének zsebébôl gyorsan pénzt kapott elô, átnyújtotta, nagylelkûen intett és hangosan is megerôsítette, hogy nem fogadja el a visszajáró mintegy négyszáz lejt. Társa, a köpcös vidoran vette át Makutyi úrtól a jegyet, és kezelte is.

De elfelejtette visszaadni.

Ekkor a kocsi váratlanul megállt, az elsô ajtó kinyílt és felkapaszkodott egy mord ellenôr. A két úr mosolyogva mutatta fel az imént még Makutyi úr tulajdonát képezô jegyet, Makutyi úr pedig kililult, hápogva próbálta elmagyarázni, mi a helyzet. Hogy ezek ketten itt pimaszul kibabráltak ôvele.

De az ellenôr nem sokat parlamentérozott, Makutyi úr a Hosszú utcai kis antikvárium elôtt találta magát a járdán , és mintha fentrôl, a szemközti tömbház számos erkélyeinek valamelyikérôl szemlélné magát, azt rögzítette, mint valami filmkamera, hogy ott lent az a plüsskucsmás alak, vagyis ô, kényszerûen tapogatja pénztárcáját, de már az sincs meg. Ez lehetett az a momentum, amikor már nem gondolt rá, hogy az útépítôk, csatornázók, vízvezeték-építôk, gázosok miért nem hangolják össze tevékenységüket akként, hogy ne olyan gyakran bontsák fel ugyanott az utat, fokozván a közlekedési káoszt.

Az sem járhatott már az eszében Makutyi úrnak, hogy a közlekedési morál, akárcsak az adómorál, hosszú évtizedek büntetéseinek kondicionáló hatására alakul csak ki.

A kamera azt látta az erkélyrôl, hogy a plüsskucsmás úr hirtelen összeesik. Az ellenôröket kísérô polgárôr pedig maroktelefonját elôrántva hívja a sürgôsségi szolgálatot, Arafat doktort és embereit.

Bölöni Domokos