"Sebzett tested csak itt gyógyul meg
mert csak itt gyógyír számodra
a por a sár az anyaföld
az egyetlen nyugalmat adó anyag
s mindig vigasztaló álomi beszéd"

(Elek György)

Ünnepi szavalat. Tökéletes hangsúly, az anyaföld szó kiemelve, ahogyan kell, mintha szívembôl szólnék.

Az igazság az, hogy 18 évesen engem teljesen hidegen hagytak az elhangzott sorok, sôt barátaim elôtt sem volt titok, hogy egyenesen untattak ezek a nagy szavak: szülôhaza, anyaföld. Vajon, van ember a világon, akinek ôszinte a lelkesedése, ha ezekrôl beszél? — tûnôdtem gyakran. Már az óvodában elmagyarázták nekünk, mi a szülôhaza. Az ország, ahol születtünk. Világos, érthetô. A szülôföld ugyanaz, csak már szûkebb körben, a kör középpontjában pedig ott a szülôfalu. És mondták, mondták, idézték sorban neves írók és költôk vallomásait a hazáról, mámoros, túlfûtött szavakkal. Gyakran gondoltam rá, hogy talán nekem is éreznem kellene valamit ezen versek hallatán; legalább annyit, hogy szépek. De csak untam ôket.

Érettségi után, a Ceaušescu korszak fénykorában, a szülôföldet sivárnak láttam és végtelenül szegénynek. Amikor kitört a "forradalom" és végre megnyíltak a határok, én is ott álltam az útlevélre várók hosszú sorában, napról napra, türelmesen. Úgysem tart már soká! Hamarosan elmegyek innen! El, el jó messzire, és még látogatóba se jövök többet vissza.

Mire kézbe kaptam a kis zöld könyvecskét, a bôröndöm már egy hónapja be volt pakolva. Ebbôl kifolyólag meglehetôsen gyûrött, szerényke ruhatárral érkeztem Budapestre, de tele örömmel, derûlátón. Szinte azonnal munkát találtam, ölszámra vásároltam a könyveket, a sok színes mohaire-fonalat, kedvenc magyar együtteseim kazettáit. Szabadnapjaimon a városban bolyongtam, megcsodálva minden újdonságot. Álltam az aluljáróban és élveztem a huzatot, a metró jellegzetes szagát. Lakótársaim révén ismerôseim köre szépen gyarapodott. Volt közöttük arab, néger, mexikói, perui indián, és persze igazi pesti neveltetésû és felfogású, nagyképû fiatalok. Sokáig meg voltam gyôzôdve, hogy jól érzem magam közöttük. A munkahelyemen minden rendben ment, ott is akadtak barátaim. Eltelt pár hónap ebben a stílusban, aztán egy éjszaka felborult a lelki egyensúlyom. Egyedül aludtam a kis tömbházlakásban, lakótársaim hazautaztak szüleikhez hétvégére. Tikkasztó nyári éjszaka volt, már hosszú hetek óta nem esett esô. Mély, nyugodt, pihentetô álomban ringatóztam körülbelül éjfélig. És akkor egyszer csak megcirógatott a nyitott ablakon belopódzó fuvallat. Balzsamos, hûs illatot hozott magával. Azonnal kinyílt a szemem, és felültem. Suhogó neszt hallottam, az esô halk kopogását az ablakpárkányon. Kihajoltam az ablakon és mélyen beszívtam az ázott fû és a nedves föld szagát. Képzelôdtem talán, vagy valóban szénaillatot hozott valahonnan a szél? A sötétben komoran magasodó betontömbök közé belopakodott egy pillanatra az otthon lehelete.

Másnap szokásos munkanap. A számítógép-billentyûzet monoton kattogása, a nyomtató nyikorgása és az aláhulló papír surrogása közt egyszer csak felcsendült a rádióból Homonyik Sándor jól ismert dala: "Otthon várnak rád..." Mintha személyesen nekem énekelne. Mintha anyu üzenné, hogy menjek haza. Mintha... Eleredtek a könnyeim. Társaim kérdezôsködésére azt válaszoltam: csak rossz hangulat, de egy óvatlan pillanatban rajtakaptam magam, hogy honvágyam van.

Ettôl kezdve valahogy nem érdekeltek többé az újonnan szerzett színes barátok. Szabadidôm fô elfoglaltságává vált, hogy a Deák térre mentem, leültem egy padra, és néztem az aluljáróból felbukkanó emberfejeket, hátha akad köztük ismerôs. Sok erdélyi megfordult itt, és gyakran találkoztam földivel. Ilyenkor megszólítottam és kivallattam, mikor jött el, és mi újság otthon? Lakótársaim hamarosan zokon vették, hogy nem vagyok hajlandó többé velük járni szórakozni, még a fônökömnél is bepanaszoltak. Látván azonban, hogy a fentrôl jövô szelíd dorgálás sem térít el a "Deák téri ôrülettôl", szó szerint kiutáltak a lakásból.

Ebben az idôszakban váltak kedvenceimmé az olyanféle versek, mint a Váci Mihályé:

"Kószálok csak és sírni lenne kedvem,
vagy megütni, bántani valakit.
... A kezdeteknél minden elromlik bennem,
s partjaim közt nincs semerre híd."

Sokat túlóráztam, és ha úgy éreztem, nincs elég erôm a szokásos ferde pillantásokat elviselni, amik otthon vártak rám, inkább a munkahelyemen töltöttem az éjszakát.

Önkéntes elhajléktalanodásomra hamarosan fény derült, mert egy reggel olyan mélyen elaludtam, hogy nem vettem észre, amikor a munkatársaim valósággal rámtörték a zsákokkal elbarikádozott irodaajtót.

Fônököm, lelki bánatomat akarván orvosolni, úgy döntött, ezúttal erdélyiekkel költöztet össze. Sôt, még egyik otthoni barátnômnek is munkát adott, aki fogyhatatlan jókedvvel robbant be csendes irodai életünkbe.

Rengeteget beszélgettünk odahaza maradt közös barátainkról, szüleinkrôl, így egy idô után tisztázódott bennem néhány dolog. Többek között az, hogy az otthon az nem Békásmegyeren van, hanem azon a bizonyos földön, ahol születtem. Hogy a SOTE változatos esti szórakozó programjánál jobb az a diszkó, amit az otthoni vendéglôben tartanak szombat esténként. Hogy a hazai jégpálya, ha göröngyös is, vidámabban lehet rajta korcsolyázni. És otthon még a hó is másképpen hull.

Hiába öltözött ünneplôbe karácsonyra a nagyváros, hiába árasztották az áruházak, az utcák a közelgô ünnep varázsos hangulatát, megszületett a szilárd elhatározás: h a z a m e gy e k.

Itthon vagyok tehát. Most már tudom, mit jelent a szülôföld szó, és érzem is a melegét. Ha kiállok a tornácra és végignézek a falut körülölelô napsütötte dombokon, nagy-nagy béke és nyugalom tölti el a szívemet.

Itthon vagyok. Boldogító, ha a szél felém hozza a tavaszi ibolya illatát, ha a kertben kibújnak az elsô zöldségek a földbôl, ha megszületik a bárányka vagy kikelnek a csibék.

Néha vágyok messzi tájakra, nyüzsgô nagyvárosok forgatagába is, de tudom, hogy pár nap után hazajönnék, mert csak itt "gyógyír" számomra a por, a sár, az anyaföld.

Már nem unom Majtényi Erik versét. Gyönyörû:

"Most mintha hazafelé mennék,
ösvényként otthoni melegség
gördül elém. Útszélen pár szál
kölykösen borzas nyárfa strázsál
s patakmosta kövek nyugalma
lopózik csöndesen a dalba.

Furcsa egy érzés, ami elfog
ilyenkor, s talán az a legjobb,
hogy nem is kell nevén neveznem."

Páll Éva