Van Babitsnak egy verse, 1919 júliusában írta, de azóta sem, egyetlen rendszer sem merte istenigazából felvállalni. Szíttál-e lassú mérgeket? a vers címe; a lassú méreg pedig — a költô szerint — a tartalmát vesztett, szépen hangzó, üresen kongó szó.

1919 júliusa, a Tanácsköztársaság utolsó lobbanása, a "Fegyverbe!" szólító, rútságában is magasztos Uitz-plakát ideje, amikor a szavak mágusának rá kell döbbennie, hogy ordas idôkben a bárány-szavakból is farkasok lehetnek:

"Hazánk, harsan, s már durva harc dúlja a drága tájt,
s új tusa borzadt oka lesz, aki békét kiált.
Eszmét neveznek — és a föld bitókkal fölfakad;
jövôt — és viszik halni már a gyönge fiúkat,
népjavát — s a nép új nyomort lát, újabb szenvedést;
emberközösség: pompa-szó! de kerüld, mint a kést;
szabadság: ez még csábosabb; de vigyázz, ki ne mondd,
mert súlyosabb bilincsbe fogsz botolni majd, bolond!"

A vörös terror hamar elmúlt, jött rá egy évig a fehér, majd a rövid konszolidáció, s az újabb készülôdés világégésre.

A háború s az azt követô évtizedek sokunk számára ismerôsebb, mint a hajdanvolt, kérészéletû Tanácsköztársaság. S azt is nagyon jól tudjuk, hogy a fentebb kiemelt szavak, a lassú mérgek, a nyolc évtized alatt mindvégig zászlókon lobogtak. Csak épp a Babits-verset nem merte senki lobogóra tûzni.

Most béke van. Legalábbis nálunk, és legalábbis egyelôre. Nagyot változott a világ. De a "kába Szók mérge" ott pezseg-áramlik az ereinkben. Csak egy kicsit másként, mint 1919 júliusában. Most nem visszájára fordultan, nem bárányból farkasmódra, hanem tartalmától, mély érzelmi töltetétôl kiüresedetten. Kongón.

Mert kell-e méltóbb emberi tulajdonság, mint az értelem? Kell-e igazabb magatartás, mint a hûség, valódibb érzés, mint a szeretet, gondoskodás? S akkor mit hallunk: a fogkefe okos, mert használja a fejét; egy bizonyos tévéhíradó mindennapos megtekintéséért akár egy gépkocsi is járhat; a szárnyasbetét vagy szénsavas üdítô értünk rajong. Ez lett az értelembôl, hûségbôl, szeretetbôl és gondoskodásból?! Hát nem Babitsnak van igaza, hogy "jaj, rosszabb, aki kába Szók mérgébôl tudva szítt, / melyektôl elzsibbad ész, és megôrül a Tett - / ó, kárhozat, kiben a szó elôször született / az ábrándokbahurkoló, álomharanghúzó, / bíborszínû, tömjénszagú, trombitahangú szó."

Rémálmaimban megjelenik egy olyan világ, amelyben a szavaknak már végleg elvész a töltete. Amelyben a szerelmi vallomás egy betétbe burkolt üdítôsüveg lesz, a hûség próbája a telebámulás, a legnagyobb dícséret pedig, ha a tanár egyszer csak elôkap a zsebébôl egy fogkefét. Lassú méreg?! Nyolcvan év alatt felgyorsult a világ. A mérgek hatása is: nem kell verset olvasnom, Babitsot ismernem, csak egy fogkefe — és okos vagyok; tévét nézek — és hûséges; szomjam oltom — és szeretek. Hát kell ennél egyszerûbb, de tartalmasabb, boldogabb világ?!

Molnár Judit