Minden rosszban van valami jó, gondolta száznegyvenkettedikszer a riporter, és ahogy gondolataiba mélyedve baktatott a stadion felé, ahol riportalanyával beszélt meg találkozót exkluzív interjúra, az is megfordult a fejében, hogy botorság lenne nem megnyergelni és a maga javára fordítani azt a kis jót, amit felfedezni vélt a hatalmas rosszban. Tisztában volt vele, hogy Anna, az a kibírhatatlan, nagypofájú, szemtelen törtetô, a szakmához mit sem értô nôszemély, aki tarolva maga körül, kiharcolta az igazgatói posztot, és a csendestársa, Esztendei Micike, a korrektorból fôszerkesztônek elôléptetett képmutató, merô rosszindulatból és bosszúvágyból, a lejáratás reményében osztották rá a sztársportolóval készítendô interjút, holott pontosan tudták, hogy a sport és ezen belül az atlétika, kiváltképp a hármasugrás, nem az ô erôssége, de most melléfognak; megmutatja nekik! Meg, a fene egye meg ezt a büdös kétszínû, képmutató, köpönyegforgató világot, nem fog megtorpanni, bebizonyítja, hogy igenis ô a szaki, az írás a kisujjában van, és ha azt a feladatot adnák neki, hogy irodalmi beszámolót készítsen a tavalyi bikaborjú szarvának növekedésérôl és formai változásáról, különös tekintettel a Hold és a csillagképek állásának hatásáról a biológiai fejlôdés és a bikaborjú lélektani kibontakozásának helyzetérôl, azt is megcsinálná. Mert ô riporter, neki életcél az írás, benne van a vérében, az idegsejtjeiben, ô nem csak úgy, valahonnan került a laphoz, ehhez a kis nyamvadt újságocskához, neki feladata, kötelessége van és azt teljesíteni fogja, még ha belegebed is, ha elhullanak körülötte az ellenségei, a rosszakarói — vagy talán jóakarója is? —, mint ôsszel a legyek.

Száz meg száz kérdést tett fel, amit majd odapörköl a sztáratléta orra alá; újrafogalmazta ôket, szétszedve kielemezte a szavak tartalmi értelmét, és egyre jobban belebonyolódva, úgy érezte, komoly csatába indul, ahonnan, minden körülmények között, gyôztesen kell kijutnia. Maga elôtt látta a kollégák, a fônöknôi arcát, amikor leteszi a rovatvezetô asztalára a mûgonddal és szakmai igényességgel megírt tökéletes riportot vagy interjút, mindegy a megnevezés, a lényeg a tartalom, az, ami benne foglaltatik az írásban, ami példa nélküli lesz, és konkrét bizonyítékul szolgál arra, hogy, ugyebár, a szakma, az szakma, és a mundérnak van becsülete. Boldog elégtételt érzett, és úgy gondolta, mégsem volt olyan nagy balgaság elfogadni a megbízatást, a maga érdekeit szolgálhatja vele, Napóleon is azt mondta: minden katona hátizsákjában ott lapul a marsallbot, hát ô most elôveszi azt a marsallbotot, és mutogatni fogja, hogy lássák, hogy tisztelegjenek elôtte, hogy... szóval, vannak dolgok, amiknek meg kell történniük, amiket nem szabad kihagyni.

Pár lépés volt még a stadion bejáratáig, felpillantott a lelátókon tarkálló közönségre és egyszeribôl úgy érezte, mégsem jó, hogy elvállalta ezt a riportot. Mert mi a fenének kell az neki? Hát mi ô — cirkuszi mutatványos, aki kiáll a porondra, a közönség elé, és elôadja a magánjelenetét, hogy bebizonyítsa? ... Mit is kellene bizonyítani? Azt, hogy ô — ô; azt, hogy a fônökei nem tévedtek, amikor rábízták a nagy produkciót? Na, nem! Ebbôl nem papálnak sem a nagy, sem a kisfônökök, senki sem fog az ô munkája dicsfényében sütkérezni. Az a riport egybôl feldobná a lapot, az olvasók kérnék, hogy máskor is hasonlóval rukkoljon ki, de hát hol van minden héten egy sztárhíresség, akit tollvégre lehet kapni, és a kagyló sem szül mindig igazgyöngyöt; de ezt senki nem értené meg, nem hagynák békén, ûznék, zaklatnák, kényszerítenék és a fônökei hajszolnák, mint a versenylovat, mert kit ütnek leginkább? — azt, aki dolgozik, aki a legjobb, aki a befutó; mindenki nyerni szeretne, veszíteni senki, és ha akad valaki, aki felvállalja a siker megszerzôjének háládatlan szerepét, az magára vessen.

Belépett a stadionba, és tudta, hogy nem ír kitûnô, nagyszerû riportot, nem tesz fel keresztkérdéseket a sztáratlétának, nem tesz olyat, amibôl másnak dicsôség, elismerés, gratuláció származna. A világ legrosszabb riportját fogja leadni, hogy Esztendeit a guta környékezze és Anna toporzékoljon, rikácsoljon vadlúd hangján, és ekkor majd azt fogja mondani: Kolleginák, ha nem vagytok megelégedve, írjatok ti jobbat! Erre lelombozódnak, mert egyik sem érti a szakmát, egyik sem tollforgató, soha nem voltak terepen és nem írtak egy igazi, vérbeli, arravaló riportot. Most odapörköl nekik, és roppant elégedett lesz, hogy legalább egyszer törleszthetett.

Meglátta a sportolót, integetett neki, és elindult az ugrógödör felé.

•

A sportoló maga elé ejtett fejjel ült a pálya szélén és a kékeszöld színben játszó mûpázsitot tanulmányozta. Zavarban volt, nem tudta, mit tegyen. Az ellenfele, Szellô Szabolcs, nem fogadta a köszönését, úgy nézett rá, mint a véres ingre, de hát ez mindig így szokott lenni, valahányszor össze kell mérjék az erejüket, de most valahogy mégis másképp hatott az ellenfél nagyképûsége, a fölényeskedése, egész magatartása. Mondta is az edzôjének, mi a fene üthetett ebbe a Szellô gyerekbe, hiszen nem most találkoznak elôször és az sem vitás, ki nyeri a versenyt, akkor meg miért mindez? Az edzô kétértelmûen hallgatott, majd kitalálta, hogy a konjunktúra jelenlegi állása szerint nem ártana revideálni az erô- és esélyviszonyokat, és nem esne csorba a sztáratléta pályafutásán, ha ez alkalommal a Szellô gyerek vinné el a pálmát; tehetséges, ügyes fiú, nem árt bátorítani az ilyeneket és, ha ôszinték akarunk lenni, a Szellô gyerek elôtt ott a jövô, minek keresztbe tenni neki, az apja kormánypárti politikus lett, rövidesen magasabb funkcióba léptetik, és mint hírlik, befolyása lesz a sport, nevezetesen az atlétika háza táján, és nagyon szép dolog ugyan a gyôzelem, de jó tisztán is látni, az elvakult célratörés olykor többet ronthat minden egyébnél.

A sztáratléta úgy gondolta, beéri a második hellyel, miért mindig a dobogó legmagasabb pontján állni; az ember még leszédülhet, tériszony is van a világon; a második hely nem is olyan rossz, miért ne nyerhetne Szellô Szabolcs, úgysem árulná el neki, hogy gyôzelme nem más egy kis jóindulatnál, sporttársi segítségnél, haveri seggberúgásnál, egy kis érdekpolitikánál. Aztán az jutott eszébe, hogy a második helyet általában a Paraj Pista szokta elfoglalni, vele semmi baja, nem teheti meg, hogy csak úgy, minden ok és kifogás nélkül kiüsse a nyeregbôl. Akkor legyen a harmadik hely! Az se kutya! Néhányan nevetni fognak, Csaklányi leginkább, aki sohasem jutott elôbbre a harmadik helynél, most azt fogja híresztelni...; kit érdekel, hogy mit híresztel Csaklányi? A verseny azért verseny, hogy megmérettessenek benne, és gyôzzön a legjobb. Akkor pedig nekem kell gyôzni, gondolta a sztáratléta; én vagyok a legjobb. És mi lesz a konjunktúrával? Ha Szellô papa megbosszulja, hogy megint legyôzted a fiát? Miért nem elégszel meg a harmadik hellyel? Mert én vagyok a legjobb, és csakis engem illethet a gyôzelem! Kis naiv — hallotta a tudata mélyérôl elôtörô intô hangot —, vannak a gyôzelemnél fontosabb, távolba mutatóbb dolgok is. Gondolj a korodra! Oké, jó lesz az a harmadik hely, de abból nem engedek! Beérnéd egy vékony kis harmadik hellyel, te, az örök gyôztes, a kiválóság, a sztár? Megalkuvó lettél, félsz megmutatni, hogy még most is te vagy a legjobb? Félsz a Szellô papa kezétôl? Na és? Az elsô helyet amúgy sem veheti el tôled! És ne feledd: az elsôt mindig ünneplik, az elsô az csakis az elsô, arra odafigyelnek, az valaki, az az élen halad. Akkor megnyerem a versenyt! — határozta el az atléta —, nem csaphatom be a rajongóimat, nem hasonulhatok meg, az leszek, aki eddig is voltam: a legjobb, az elsô, a gyôztes!

•

A riporter egykedvûen nézte a versenyt, nem érdekelte, ki lesz a gyôztes, a sztáratlétát sem tartotta többre, mint a másikokat; az járt a fejében, mi lesz, ha nem írja meg a riportot? Elmosolyodott és odament az atlétához. Megnyeri a versenyt? — kérdezte. Attól függ — felelte az atléta, és elnézett a riporter mellett. Érdeke lenne nem megnyerni? Soha nem lehet tudni — mondta az atléta. És, ha mégis megnyeri? — kérdezte a riporter. Akkor meg lesz nyerve! Eddig soha nem veszített, most elôfordulhat? Minden lehetséges — felelte az atléta —, muszáj örökké nyerni? Önnek nyerni kell, azért van itt, ez egyfajta kötelessége! Maga tényleg ilyen naiv? — nevetett az atléta, és elment nekiszaladni a távnak.

Az elsô ugrás nagyon gyenge volt. A második ennél is rosszabb, a harmadik számításba sem jöhetett. A riporter feljegyezte az eredményt, azt kérdezte az atlétától: mi lesz ezután, hogyan tovább? Utána hazament és megírta a riportot. Szép, igazi, ôszinte írás volt, a rovatvezetô megdícsérte, a titkár egy fél oldalt ígért neki. Lapzártakor Esztendei Mici fôszerkesztônô hívatta és közölte vele, hogy az írását nem hozzák le, befutott egy pénzes reklám, egyik párt kifizetett két teljes oldalt: az érdekek szava, mondta Esztendei, és hozzátette, legközelebb helyet szorítunk egy újabb riportnak, sztársportolók mindig akadnak, csak oda kell figyelni és így tovább.

A riporter a sztáratlétára gondolt és megértette, miért volt olyan gyenge a szereplése: így diktálta az érdeke.

Krizsán Géza