Nagyon rég lehetett. De igaz volt. Még élnek bennem a szûkre szabott határmezsgyék. Akkor nem az aggasztott, hogy nem léphetem át azokat, mert éreztem jótékony hatásukat: védelmüket. A szoba, az udvar, a kert, mind-mind egy-egy bástya volt, mely az én védelmemet szolgálta. És még csak nem is kellett védjem azt a kis várat.

Ez az üvegbura már rég nincs felettem. Nem tudom, én törtem-e széjjel, vagy csak levették fölülem. Hiányzik a várvédôk áldozatkészen elém tartott védôpajzsa. Azon tûnôdöm, hogy ha nekem magamnak nincs efféle pajzsom, vajon, mit tudok majd gyermekeim elé tartani? Kiszabadultam az üvegbura alól. A világ nyakába vett és forog velem. Szédülök.

Fábi Tibor