Az utóbbi évek egyik legjelentôsebb eredménye oktatási téren az, hogy végre hivatalosan is taníthatjuk a magyarság történetét és hagyományait. Tankönyv is megjelent, a tanárok részére pedig több segédkönyv létezik. Akik nem élnek ezzel a lehetôséggel, magukra vessenek, mert az már a tanár dolga, hogy saját iskolájában kiharcolja a "helyet" annak a heti egy órának, még akkor is, ha ezt egyesek nem fogadják különös rokonszenvvel.

Ezt a lehetôséget nem szabad feladni, semmilyen körülmények között sem! Erre nagyon oda kell figyelnie az RMDSZ-nek, RMPSZ-nek és EMKE-nek egyaránt. Persze, e sorok íróját mint történelemtanárt lehet hazabeszéléssel vádolni; vállalom ennek az ódiumát, és ezért is, többek között, megpróbálom felvázolni, miért tartom olyan fontosnak e tantárgy bevezetését.

Régi és nehezen cáfolható igazság az, hogy a múlt ismerete segít eligazodni a jelenben és utat mutat a jövô felé. Ennél azonban itt többrôl van szó! Ifjúságunknak szüksége van arra, hogy tisztában legyen saját értékeinkkel. Tudnia kell, hogy nem vagyunk kevesebbek másoknál, tudatosítani kell azt, hogy a nagy közös asztalra mi is letettünk egyet s mást, anyagiakban és szellemiekben egyaránt, lett légyen ez a közös asztal a szülôföld, az ország, amelynek polgárai vagyunk, vagy éppenséggel a nagy, közös Európa. Földrészünk történetének alakításában mi is kivettük részünket és a kontinens kulturális sokszínûségében egyik szín a magyar kultúra. Különösen fontos egy olyan szemlélet kialakítása, mely szerint nincsenek kis és nagy kultúrák, a kis vagy nagy nép megjelölés legfeljebb a létszámra, esetleg a gazdasági lehetôségek megjelölésére szolgálhat. Mondjuk ezt akkor, amikor az eurointegráció egyik árnyoldala éppen a kulturális uniformizálás, a közép- és kelet-európai kultúrák háttérbe szorulása.

Nem gondolok itt valami délibábos történelemszemléletre, amely megszépíti a multat, és amely ezelôtt száz évvel volt divat. Ugyanúgy elfogadhatatlan számomra az a szemlélet is, amely a magyar nép/nemzet egészét teszi felelôssé a velünk együtt élô más ajkú népek elnyomatásáért, fejünkre olvasva naponta az elkövetett és el nem követett bûneinket, ostorozva állítólagos barbár mivoltunkat. Ebbe a képbe illik bele az a fajta — elsôsorban az anyaországban divatos — álláspont, amely mindent leszól, ami magyar, és gátlástalanul hajlong minden elôtt, ami idegen, elsôsorban nyugati. A dolog érdekessége, hogy nem is oly régen a keleti "felsôbbrendû" szovjet társadalom elôtt hajbókoltak, sokszor ugyanazok az emberek. Csak két "gyöngyszemet" említenék ebbôl a sajátos történelem-értelmezésbôl. Az egyik például nem gyôzi hangsúlyozni, hogy az ún. kalandozások rabló, hódító hadjáratok voltak. Nos, nem arról van szó, hogy ez nem igaz, hanem arról, hogy ezt olyan hangsúllyal teszik, mintha a történelem többi háborúi holmi szeretetvendégségek lettek volna. Márpedig a történelemben a féligazságok hangoztatása a hazugságnál is veszélyesebb. Egy másik ilyen "gyöngyszem" az, amely mindig a szerencsét keresi a magyar sikerekben, míg mások, nyilván, érdemeik alapján értek el sikereket. Az ilyen megközelítéseknek nem sok közük van a tárgyilagos múltidézéshez. Egy dolog belátni hibáinkat, elismerni mások eredményeit, és megint más dolog állandóan hamut szórni saját fejünkre. Úgy gondolom, ennek a káros hatása abban is megmutatkozott, hogy egy Gallup-felmérés szerint ebben a térségben az anyaországiaknak a legsötétebb a jövôképük, és ugyancsak közülük élik meg legtöbben negatívan a magyarságukat. Sajnos, ez az életérzés annyira elterjedt, hogy ma már egyfajta sajátos "hungaropesszimizmusról" beszélünk.

Ebben a "magyaros" borúlátásban szerepet kap történelemszemléletünk, sôt, történelemoktatásunk is. Tudniillik túl sokat beszélünk a vesztett csatákról, vesztett háborúkról, mintha a magyar történelem csak vereségekbôl állana. Hogy volt Augsburg, Muhi, Mohács, Nagymajtény, Világos, az tény. De a vereségen túl, ezekben az eseményekben egyebet is meg kell látnunk, éspedig: a vereség utáni talpraállás képességét! Bár nagy veszteségek árán, de a magyarság minden nagy történelmi tragédia után lábra tudott állni. A magyarság a vereségeibôl merített erôt a továbbélésre! —, és ahogy a költô mondja: "És annyi balszerencse közt, / Oly sok viszály után, / Megfogyva bár, de törve nem, / Él nemzet e hazán."

Az 1836-ban Vörösmarty által megfogalmazott gondolatok ma is idôszerûek. Igaz, még közbejött két vesztes világháború és két — ugyancsak vesztes — forradalom, de még van 13–15 millió magyar! Hogy nem egy hazában, hanem szétszórtan? Ez is tény. Valaki nem attól magyar, hogy Budapesten, Nagybányán vagy Torontóban él, hanem attól, hogy vállalja-e a magyarságát vagy sem. A magyarok történetének egyik legnagyobb tanulsága éppen a továbbélés képessége! A vállalás kérdésére a legjobb ajánlás a nemrég elhunyt Wass Albert írótól jön, aki szerint a kisebbségben, illetve a diaszpórában élôk számára a helyes út az, ha: "beilleszkednek az új ország rendjébe, részt vesznek aktívan is az új ország életében, de ugyanakkor magyarnak vallják magukat és gondoskodnak arról, hogy gyermekeik öntudatába is beleoltsák az évezredes magyar múlt európai hivatásának, a magyar kultúra színvonalának és a magyar szellem, a magyar tehetség világviszonylatban is megmutatkozó értékének ismeretét."

Véleményem szerint ezen értékek ismerete hozzásegít ahhoz, hogy bátrabban vállaljuk magyarságunkat, ha úgy tetszik, büszkék legyünk rá. Oláh György Nobel-díjas tudós említette, hogy nyugati tudóskörökben jó pontnak számít, ha valaki magyaros akcentussal beszéli az angol nyelvet. Ez a félig tréfás megállapítás ad némi tájékoztatót megítélésünkrôl a nagyvilágban.

A tudománynál maradva: a mai történelemoktatás — nézetem szerint — túl sokat foglalkozik a háborúk történetével, és túl keveset a tudomány, az irodalom, a mûvészetek eredményeivel. Ezen változtatni kell, hisz a magyar mûvelôdés úgy általában, és számunkra az erdélyi mûvelôdés, óriási értékeket alkotott. Ennek jelentôségét tudatosítani kell az ifjú nemzedékekben! Erdély nemcsak a jelentôs fejedelmek földje és a nagy csaták színhelye volt, hanem Heltai, Apáczai, Bethlen Miklós, Teleki Sámuel és a Bolyaiak hazája is.

Ha már a személyiségeknél tartunk: szerepük vitathatatlan, a nagy egyéniségek példaképül is szolgálnak az ifjúságnak. Erdély története is számos példát nyújt arra a jelenségre, hogy az igazi nagy államférfiak nemcsak a politikában voltak nagyok, hanem a tudomány, a kultúra pártolásában is. (Lásd Báthory István, Bethlen Gábor, Apafi Mihály példáját.)

A Kárpát-medencében élve, a tolerancia, a testvériség eszméje magától értetôdô kell (kellene!) legyen. Ennek egyik feltétele éppen a saját múltunk ismerete, saját értékeink megbecsülése. Ha saját múltunkat nem tiszteljük, még kevésbé fogjuk ezt tenni a máséval. Ha az idegengyûlölô, fasisztoid magatartások szószólóit nézzük, meglep történelmi ismereteik hézagossága, sôt hiánya. (És itt elsôsorban a saját népük történelmére gondolok.) Ebbôl az ismerethiányból táplálkozik a saját maguk túlbecsülése, mások lenézése, sôt gyûlölete, de e mögött mindig ott találunk egy jó adag kisebbrendûségi érzést is. Konkrét példával élve: aki tudja azt, hogy mit jelent számunkra Heltai Gáspár munkássága, az azt is megérti, hogy a románok miért tartják nagynak Coresit, a szászok pedig Honterust, hogy ugyanannál a korszaknál és "mûfajnál" maradjunk. Ha valaki mélységében ismeri és szereti a magyar népdalt, az megérti, miért ragaszkodnak a románok vagy más népek saját népdalaikhoz. Ha én meghatottsággal és alázattal lépek be egy református templomba, akkor azt is képes vagyok megérteni, mit érez egy ortodox, egy katolikus, unitárius, egy izraelita saját templomába belépve. Nem hiszem, hogy az internacionalizmus vagy a kozmopolitizmus közelebb visz a népek kölcsönös megértéséhez és testvériségéhez. Attól, hogy kultúránk vagy mindennapjaink amerikanizálódnak, még nem valószínû, hogy mi, magyarok és románok jobban fogjuk egymást becsülni és szeretni.

Összegezésképpen el kell mondanom, hogy nem könnyû egyensúlyt tartani a dicsôséges és dicstelen történelmi tények között, de meg lehet valósítani. Az ifjúságnak joga van ismerni történelmünk fényeit és árnyait egyaránt. Történelmet tanulni azonban nem könnyû. (Tanítani sem!) Van a történelemnek mint tantárgynak egy hátránya (vagy elônye?): elôbb meg kell tanulni, és csak azután lehet megszeretni!

A nemzetiségek (jelen esetben a magyar) története tanításának döntô szerepe van abban, hogy gyerekeinkbôl öntudatos polgárokat neveljünk. Olyanokat, akik egyenes gerinccel járnak a világban, akik tisztában vannak saját közösségük értékeivel és érdekeivel, akik ragaszkodnak kultúrájukhoz, anyanyelvükhöz, nemzeti hovatartozásukhoz, vallásukhoz, hagyományaikhoz, éljenek bárhol is a világon.

Gábor Attila