Drága barátaim, sorstársaim a Holttengernek nevezett Mezôség mai gondjában és reményeiben!

Isten hozta Önöket Pusztakamaráson! Sajnálom, hogy nem lehetek itt kézfogásközelben, ölelés szívmelegében! Jól tudom, hogy szavaim csak részlegesen képviselnek engem! Felszíni rezdülései csupán annak, amit el szerettem volna mondani Önöknek. Jelzése mindössze annak, amit jelenlétük szívemben és elmémben keltett, s a hálának is, mit el nem hallgathatok.

Hol is vagyunk hát? — kérdem réges-régen született könyvem szavaival. Ott vagyunk, barátaim, ahol alliterációval szólva: török, tatár s tudatlanság nyomorított meg nagyreményû, európai horizontok felé nyíló magyar életet; ahol rossz századok s miránk nézve szerencsétlen geopolitikai adottságok ôsi székely közösséget juttattak a pusztulásnak már-már végsô határára. Az említett veszedelmek közül most csupán a harmadikat, a tudatlanságot említem föl tanulságul. 1848–49 polgárháborús viszonyai között a bécsi kamarilla, az osztrák szoldateszka sátáni módon ugrasztotta egymásnak Erdély nemzetiségeit. E vérzivataros idôkben magyar és román jobbágyok együttes fölszabadításának közös reménységét, örömét fojtotta vérbe a mesterségesen szított magyargyûlölet, a cinikus hazugságok elhitetése tudatlan tömegekkel, amelyek ártatlan emberek tömeges lemészárlásában, kastélyok, templomok, könyvtárak fölégetésében, asszonyok, gyermekek meggyilkolásában vélték fölismerni a Petôfi álmodta forradalmiságot, a nemzeti szabadság eljövetelét. E tényszerû megállapítást Egyed Ákos történészünk legújabb könyve, a ’48-as Erdély krónikája igazolja tudományosan, levéltári adatok, tények cáfolhatatlan tárgyilagosságával. Mondom ezt e helyen, történelmi háttérjelzésként, azzal a reménnyel, hogy ittlétük, röpke tájékozódásuk legfôbb gondja lenne mégis: a jövô, a holnap ígéreteinek felelôs számbavétele. Úgy hiszem, hogy nem csupán a reménység fanatikusa, nem a hurrá-optimista szórványmagyar szól belôlem, mikor azt mondom: annak ellenére, hogy veszteségeink iszonyatosak, a mezôségi magyar élet megmentése, kiteljesítése, lelki sebeinek gyógyítása, igenis, lehetséges. Új történelmi, európai viszonyok között az összmagyarság szellemi, tehát kulturális, nyelvi egységének létrehozatala már nem ködevés, nem fellegjárás, nem hiú reménység. Nem Arany János szivárványkapuja, amely annál inkább távolodik a gyermektôl, minél nagyobb sietséggel reméli a megközelítését. Ma már, barátaim, világtörténelmi áramlatok, az emberi jogok korszakának hatalmas erôi kedveznek törekvéseinknek. Nem következik ebbôl, hogy javunkra lészen, ha elvárjuk, hogy más nézze helyettünk az eget; ha mindig mások csodatételeit várva áltatjuk magunk; ha az éjszaka neszeit figyelve, képzeletünk régmúlt dallamokat szûr ki a történelmi ködbôl: "Édes Erdély, itt vagyunk!" Holott valóban erônk, hogy itt vagyunk, voltunk és leszünk! De csak bátor és okos cselekvés árán, csak oly módon, hogy újból és újból megtanuljuk a Bethlen Gábor-i leckét, mely szól ekképpen: úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk: erdélyi magyarokul, ôsi nyelvünkben és vallásunkban, gyermekeink fényes tekintetében, a szülôföld iránti ragaszkodásban.

Mondom ezt alázattal és reménnyel önöknek! Mondom sok-sok tanulsággal, remények, csalódások, sebek, csonkulások tapasztalatával. Mondom annak a mezôségi léleknek a hangján, aki létének értelmét a szülôföld sugallatában találta meg. Aki épp ezért a szülôföld sírhant-jelöltjének tekinti magát, jól tudván, hogy múlt, jelen és jövendô hármas dimenziójában magányunk oldódik, közös reménységünk pedig újból föllobog majd a huszonegyedik században. Kedves vendégeink! Ôrizzék meg Pusztakamarást és annak gyülekezetét jó emlékezetükben.

1998. április

Sütô András