A vásárhelyi Vártemplom mellôl indult útra Pusztakamarás irányába, kíváncsi izgalommal, s a nagysármási reformátusok vendéglátó közösségébôl tért vissza estefelé, élményekkel megrakottan, félszáz magyartanár. A Maros megyei Tanfelügyelôség által szervezett kirándulás célja: megmerítkezni kissé a Mezôség szellemiségében; találkozni — legalább futólagosan — e viharvert történelmi régió múltbeli hagyományaival, irodalmi-mûvelôdési értékeivel, ismerkedni arculatának sajátos jegyeivel, érzékelni valamennyire a táj hangulatát, amelyben — mint a Mócson született költô, Kiss Jenô mondja — mindig bujkál "valami finom és szomorú szépség".

Makkai Sándor annak idején regényének címében találó szóval Holttengernek nevezte a Mezôséget. Hosszan elnyúló ôstavak maradványainak flóráját és faunáját tanulmányozta volt ezeken a vidékeken jeles természettudósunk, Herman Ottó; pár évtizeddel ezelôtt vadkacsára vadászott a cegei tónál Válaszút szülötte, gróf Wass Albert, s ennek a tájnak a sírig fogva tartó bûvöletében vallotta még fiatalon: "Nincs minálunk semmi érdekes. Aki idegen közénk vetôdik, unottan nézi álmos lankáinkat, erdôtlen, kopár oldalainkat, melyeknek martjain csak egy-egy sor tüskés kökénybokor és néhány árva vackorfa díszeleg. Falvaink félszegen húzódnak meg egy-egy völgysarokban, vályogból vert falú házaikon ócska nádtetôkkel (...) És ez a vidék nekünk mégis szép".

A Székelyföld leírásának hírneves szerzôje, Orbán Balázs a múlt század hatvanas éveiben járta be az akkori Marosszék mezôségi részét, ahol nem csupán a kopárságot vette észre, hanem a nagyobbára magyar népességû falvak — Csávás, Szabéd, Kölpény, Madaras, Sámsond, Panit — csinosságát is felfedezhette, látván azokat a "kies oázokat", melyeket a rendtartó székely szorgalom és jó ízlés teremtett századok során. Leírta a fatornyos templomokat, a kastélyokat és udvarházakat, számba vette a legendás romokat, s feljegyezte a beszédes helyneveket: Korhány, Pogányvár, Cigle-tetô, Vérpad, Tatárdomb, Tilalmas, Szegénysor... Megörökítette mindazt, ami Erdély szívében a honalapító ôsök életének kezdeteire, hazát-házat építô fáradozásaira, ellenségekkel vívott küzdelmeire emlékezteti az utódokat ebben a térségben.

Réges-régi falunevek, messze látszó templomtornyok tanúskodnak itt is a tovatûnt idôk megmásíthatatlan mivoltáról. A Kolozsvár felé vezetô országúton haladó autóbusz ablakain át csak futó pillantást lehet vetni Bergenye, Bánd, Gerebenes, Sályi, Méhes, Báld, Nagysármás, Kissármás látványosan korszerûsödô faluképére. A múltról talán a temetôk sírköveinek feliratai vallhatnának a leghitelesebben; ezek az öreg betûk érzékeltethetik pontosan, hogy voltaképp hol is járunk, mi van mögöttünk, milyen természetû talajban gyökerezik itt a jelenleg román többségû települések népének színes-mozgalmas élete.

Igen: ez ma a Mezôség. A Nyárád völgyébôl és a Küküllôk mentérôl jött fiatal pedagógusok minden bokorra rácsodálkoznak. A múlt minden adaléka merô újdonság számukra. Bizony, helyesen tette Farkas Ernô tanfelügyelô úr, hogy megszervezte számukra ezt a tanulságos tanulmányi kirándulást. Tájismeret nélkül irodalmunk oktatása sem lehet igazán eredményes.

Pusztakamaráson Kemény Zsigmond és Sütô András neve múlt és jelen szellemi értékeinek szerves egybetartozását szimbolizálja. A falu központjában Máthé István tiszteletes úr vezeti be a látogatókat a helybeli református közösség (bôven megszámítva kétszáz lélek) tágasan hívogató templomába, ahol még nem is olyan régen (tudjuk, Sütô András gyermekkorában is) népes gyülekezet hallgatta vasárnaponként Isten igéjét s énekelte fennhangon a zsoltárokat. Helytörténeti, irodalomtörténeti tájékoztatás nyomán ismerkedhetnek most ebben a hajlékban Maros megye magyar nyelv és irodalom szakos tanárai a mezôségi gyökerû szellemiség jegyeivel.

Aztán ellátogatott a csapat a Sütô-család egykori lakóházába, ahol az Anyám könnyû álmot ígér lapjairól s megannyi más szövegváltozatból ismert otthoniasság légköre lengi körül ma is a falakat, az elárvult porta minden szegeletét.

Félszáz magyartanár emlékezô lélekkel állta körül Pusztakamarás határában Kemény Zsigmondék bozótok között rejtôzô, sokszor megcsúfolt, siralmasan gondozatlan síremlékét. A nagy magyar író haló porainak védelme sokáig senkinek sem volt gondja (határokon innen, határokon túl). Az Erdélyi Magyar Közmûvelôdési Egyesületnek, a Kemény-sírok vasráccsal való bekerítését célzó, közelmúltbeli kezdeményezése végre és rövidesen beteljesül.

Hazafelé jövet Nagysármáson, a Mezôség legnagyobb református templomában folytatódott a "megmerítkezés". Ez a község már nem afféle apró szigetecske a Holttengerben; Balázs Lajos tiszteletes úr közel kétezer hívet számláló gyülekezet pásztora. Nyugdíjas tanügyiek, fiatal óvónôk állnak Sármáson a mostanság megélénkült magyar nyelvû közmûvelôdési törekvések élén. Nagysármás a mezôségi magyarság jelentôs központja volt a múltban — s az ma is. Egyike azoknak az ôrhelyeknek, hol lélek tesz "csuda dolgokat".

Fogyatkozó népességû szórványokban éli küzdelmes hétköznapjait a mezôségi magyarság jó része. Sok helyütt már magyar anyanyelvû iskolázás sincsen — többnyire gyermekek hiányában. Az anyanyelv egyetlen — utolsó — menedéke a templom. Maroknyi közösségekben reményt táplál a hit...

Szigetek a Holttengerben: ez a címe egy nemrég megjelent (marosvásárhelyi kiadású) antológiának, mely a Mezôség szellemiségét klasszikus és jelenkori irodalmi szövegben hozza az olvasók elé. Viharok idején veszedelmes hullámok ostromolják a mi Holttengerünk szigetvilágának partjait. De — úgy érzem — amíg szólnak a harangok, valós esélye van a továbbélésnek, a megmaradásnak.

Nagy Pál