Egy ember érkezett a faluba. A délutáni busszal jött. A falu kicsi hegyi falucska.

Az idegen végigment a falucska egyetlen utcáján, az elejétôl a végéig. Alaposan szemügyre vett mindent. Visszafelé jöttében betért a vegyesboltba, ahol a falubeli férfiak poharazgattak. Málnaszörppel édesített gabonapálinkát ittak mind, kivéve a kántort, aki rumot vedelt. Ez a kántor azonban mindig is ilyen volt; különcködô és szerfölött nagyravágyó. Az asszonyok, a pultra könyökölve, a boltosnéval tereferéltek.

Az idegen férfi, amikor belépett a boltba, egy pillanatra megállt, széthordozta tekintetét, aztán, anélkül, hogy köszönt volna, odalépett a pulthoz, s kért egy deci pálinkát, amelyet egyhajtásra fel is húzott. Mintha vizet ivott volna, pontosan úgy. Mikor a boltosné újratöltötte az eléje tolt poharat, az idegen férfi, mintegy a boltosnéhoz intézve a szavait, ezt mondta: "Én vagyok az új kútásó. Kutakat fogok tehát ásni".

Késôbb, mikor már egészen beesteledett, a boltosné bezárta a boltot. "Nálunk fog lakni — mondta a kútásónak már kint, a lelakatolt ajtó elôtt. — Minden kútásó nálunk szokott lakni, amióta a kántornénak is már meglett a harmadik gyermeke..."

Ez a boltosné erôteljes, tömött fehérnép volt, jóval innen még a negyvenen. Az ura, a boltos, egy idô óta ágyban fekvô beteg. Állítólag vízkórságban szenved az istenadta.

(molnos)