Ez a mese talán nem is mese. Lám, nem úgy kezdôdik, hogy "egyszer volt, hol nem volt...", mert most is van. Még van — hál’ Istennek: egy nagy hírû középiskola. (Valaha a fehérpapoknak is nevezett premontreiek "üzemeltették".) Na és van még a tizenkét magyar tannyelvû osztály diákserege, vagyis a középiskola alig egyharmada.

Ezen iskola említett tagozatának volt egy tanára. Itt már inkább illik a múlt idô, mert két éve fizetés nélküli szabadságon van. (Lám, mégis bekapcsolódik a népmese, hisz akárcsak az egyszeri okos lány: van is, meg nincs is, jön is, meg nem is.) "Hôsünk" 90-ben gyorsan beállt az érdekvédelem élcsapatába, bajnokká, sôt "nagymesterré" küzdve fel magát, olyannyira jeleskedett... saját érdekeinek megvédésében.

Mikor sikerült "összevédenie" magának egy külföldi ösztöndíjat, a középiskola kezdett gyanús fokhagymaszagot árasztani számára. Egyre ritkábban látogatta, egyre jobban éreztette, hogy ez neki már rangján aluli.

Amikor az ösztöndíj gyümölcse beérett, kinézett magának egy igazgatói állást és megóhajtott egy közméltósági hivatalt is. Lett belôle közméltóság, ám az igazgatói székbôl egy év múlva kikopott. Na, nem azért, mert szakmailag semmi köze nem volt az illetô félmagán-félhivatalos mûintézet profiljához (ezt ugyanis nem sokan vették észre), hanem azért, mert se kül-, se belföldön senki nem tanította meg neki, így hát honnan is tudhatta volna, hogy a közpénz és a magánpénz nem analóg fogalom.

Idôközben a középiskolai tanárságtól végképp elment a kedve. Nem vághatom magam háromba — szólott, és egy ügyes huszárvágással ki is metszette lényébôl választott szakmáját. (Mert hivatásról, ugye, szó sem lehet!) Elvonult fizetés nélküli szabadságra, névleg megôrizve tanári állását. És otthagyva másfél száz gyereket — történelemtanár nélkül. Mert a mesének épp ez a vastagja.

Senki nem pótolhatatlan alapon ragyogóan pótolták is, mivel csak a IX–X-be kellett magyarul tanító nyugdíjast behívni, a XI–XII-ben úgyis románul tanulták a történelmet. Márpedig román anyanyelvû történelemtanár bôven akadt az iskolában. A 36-os sürgôsségi kormányrendelet megjelenéséig simán ment minden, akkor felujjongtak a gyerekek: jövôtôl magyarul érettségizhetnek történelembôl.

Az öröm viszont korai volt. Hôsünk ugyanis — bár nagyon jól tudta, hogy fenntartott helyére fizikailag nincs kit felvenni, az iskola felé sem nézett. Mert, úgymond, ott ôt irigységbôl üldözik. Olyan földhözragadt, prózai semmiségeket kérnek tôle, hogy az órát ne húszperces késéssel kezdje, már ha egyáltalán befárad órát tartani.

Felirat, leirat, szülôi aláírások, hasztalan. Az iskola vezetôsége semmiféle kifogást nem emel a kormányrendelet alkalmazása ellen, sôt szívélyesen érdeklôdtek, nem óhajtja-e hosszúra nyúlt szabadságát esetleg megszakítani. Nem óhajtotta. IX–X-ben ismét nem volt gond, XI–XII-ben sem, a már említett kielégítô számú román történelemtanár megléte mián. Taníthatják és tanítják is — anyanyelvükön a történelmet.

Hogy ezt kár felfújni, mert máshol is bôven van hasonló eset?! Ez a mese nem olyan mese. Itt a farkas nem csak bekapja, hanem végérvényesen meg is emészti a nagymamát. Heppiend nincs. Mert kiírták az aligazgatói pályázatot, és ki volt az — na, ki volt?! —, aki egyszerre már nem undorodott az iskolától, gyerekektôl, és pláne az aligazgatói széktôl?! Igen, róla van szó. És fôérvként — mint már annyiszor — érdekvédelmi érdemeit hozta fel.

A mese ugyan nem mese, de jó volna, ha egyszer a való életben is gyôzne a jó. Ha százötven gyermek érdeke valamivel többet nyomna a latban, mint egyetlen ember határtalan törtetése, becs- és pozícióvágya. Ha az érdekeket végre megvédené valaki — az (ön)érdekvédelem nagymesterei ellenében!

Molnár Judit