Az alaphelyzet: Magyarország NATO-tagsága gyakorlatilag már tény. Románia felvétele az euró-atlanti szövetségbe viszont a távoli jövô "zenéje" csupán. Magyarország azon országok egyike, melyekkel az Európai Unió elkezdte a felvételi tárgyalásokat. Románia nem tartozik ezen országok közé (amelyek, elôreláthatólag, 2002-ben EU-tagok lesznek). Magyarország EU-ba való felvételével az EU közép-kelet-európai — az ún. schengeni — határa egybeesik majd Magyarország határaival. Szigorú rendszabályokhoz kötôdik ennek a határnak az átlépése. Ezeket a rendszabályokat pedig nem Magyarország hozza meg; már léteznek — és a Magyar Köztársaságnak is el kell fogadnia, be kell tartania. Az alapkérdés, amely minket, romániai magyarokat is élénken foglalkoztat: Hogyan alakulnak kapcsolataink a schengeni határ felállta után az anyaországgal? Csakis vízummal utazhatunk mi is akkortól Magyarországra? Ezekrôl a kérdésekrôl faggattuk TAKÁCS CSABÁT, az RMDSZ ügyvezetô elnökét.

Riporter: — Elnök úr, amint azt Ön is tapasztalja, egy idô óta nagyon sok szó esik erre mifelénk is arról a helyzetrôl, amely Magyarország EU-ba való felvételével kialakul. Az Unió határa Biharkeresztes és Biharpüspöki közé kerül. Hogyan lesz ez számunkra átjárható? A zavartalan átjárhatóságot biztosító egyik megoldásnak az tûnik, ha az utódországokban élô magyar nemzetrészek — alanyi jogon — kettôs állampolgárságot kapnak. Itthon, Romániában is nagy népszerûségnek örvend — természetesen, a magyarság körében — ez a "változat", megoldás. Máris egész sor nyilatkozat, érvelô cikk jelent meg ez "ügyben", pró és kontra. Elnök úr, ön hogyan látja ezt a kérdést?

Takács Csaba: Hadd szögezzem le mindjárt a legelején: véleményem szerint nem az a lényegi kérdés, hogy az ún. "határon túli" magyaroknak — így nekünk, romániai magyaroknak is — Magyarország kettôs állampolgárságot ad-e ama schengeni határ létrejöttével, avagy, mondjuk, 10 évre szóló vízumot, magyar személyazonossági igazolványt, netán magyar útlevelet stb., stb. —, hanem az a lényeg, hogy megoldást keressünk és találjunk is arra nézvést, hogy az anyaország, Magyarország és a határain túlra szakadt nemzetrészek közt a mára kialakult egészséges, gyümölcsözô, az élet minden területére kiterjedô közvetlen kapcsolattartás ne csak lehetséges legyen ezutánra is, de fejlôdjék, mélyüljön, szorosabbá váljék, hogy ne lehessen fal, nehezen átjárható akadály köztünk az a bizonyos schengeni határ se! És ezután már soha, semmilyen határ se! Ez a kérdés lényege. Hogy erre milyen megoldások lehetségesek? Nyilván, elképzelhetô több megoldás is. Ezek egyike lehet akár a kettôs állampolgársági státus megadása a határon túli magyaroknak.

Jó tudni: sem a magyarországi felelôs politikai tényezôk, sem pedig a határon túli magyarok pártjai, érdekképviseleti szervezetei — esetünkben az RMDSZ-rôl van szó — nem ma, nem Magyarország NATO-ba való felvételének elôestéjén, nem az EU-hoz való csatlakozás elkezdése után ébredtek fel, döbbentek rá arra, hogy "valamit tenni" kellene, mert "jön a schengeni fal". Ez a kérdés az úgynevezett magyar–magyar párbeszédben mindig is, évek óta, megkülönböztetetten fontos "téma" volt. A megoldási lehetôségeken senki nem ma kezdett el töprengeni, vitatkozni. Nyilván, a kettôs állampolgárság is felmerült, sôt ennek több "változata" is, de felmerült — mint majdani megoldás — a hosszú lejáratú, mondjuk, 10 évre szóló vízum is.

Hangsúlyozom még egyszer: évek óta a cél — az RMDSZ célja is — megtalálni annak a módját, hogy az egységes magyar kultúrnemzet "részei" közt közvetlen, korlátozásoktól mentes legyen ezután is a kapcsolat, ne képzôdhessenek akadályok e természetes kapcsolattartás útjába, csupán csak azért, mert a magyar nemzet egyes részei más és más határok közt, más és más országban élnek. Tehát én nem az egyik vagy másik megoldással vitatkozom, nem az egyik vagy másik lehetôség mellett érvelek —, hanem a legjobb, a megnyugtató megoldást keresem. S azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem: ezt a jó megoldást keresik a magyarországi felelôs politikai tényezôk is, az utódállamokban élô magyarság legitim képviselôivel együtt. Az RMDSZ is ezt teszi. És még hadd fûzzem hozzá: amikor a lehetséges megoldásokon vitatkozunk, véleményem szerint, ne csak máról holnapra, de igenis hosszú távon, elôrelátón gondolkozzunk. A jó megoldás keresésekor — vélem én is — nem az egyén vagy ilyen-olyan csoport érdeke kell hogy a szemünk elôtt lebegjen, hanem egész romániai magyarságunk, nemzeti közösségünk közös érdeke, jövôje.

Riporter: — Ebben egyetértek önnel. Nos, úgy tûnik, itthoni vélemények szerint is, hogy ez a jó megoldás a kettôs állampolgársági státus elnyerése lehet. Mi errôl önnek a véleménye?

Takács Csaba: Én személy szerint a kettôs állampolgárságot sem zárom ki a lehetséges megoldások sorából. Lehet errôl a státusról nekem vagy bárkinek bármi a véleménye, egy dolog viszont ettôl még tény marad. Mégpedig az, hogy a kettôs állampolgárság joggyakorlat ma már Európában is, miként például az egy, öt vagy tíz évre szóló vízum is. Én azt is természetesnek tartom, hogy ma, midôn Magyarország EU-tagsága már nemcsak vágyálom, de realitássá kezd válni, nos, teljesen érthetô, hogy az emberek száz- és százezreit élénken foglalkoztatja a "hogyan lesz ezután?" kérdése. Azt sem tartom logikátlannak, hogy a kettôs állampolgárságot tartják a legjobb megoldásnak —, hiszen ez, mondjuk csak ki nyugodtan: egy sor többletjogot biztosítana számunkra. Ennek ellenére úgy vélem: az utódállamokba szakadt magyarságot mindenekelôtt az érdekli, az foglalkoztatja, hogy a mára kialakult közvetlen kapcsolatrendszerek az anyaországgal hogyan ôrizhetôk meg, tarthatók fenn. Hála Istennek tudatosult bennünk, elszakasztott nemzetrészekben is, hogy nemcsak egy adott ország nemzeti kisebbségei vagyunk, de egy határok fölötti, határoktól független egységes magyar kultúrnemzetnek is a tagjai. Képletesen szólva: már nem vagyunk egyetlen országba bezárva, sem fizikailag, sem szellemileg. Ennek a tudatnak, véleményem szerint, van egy nagyon fontos lelki, pszichés hozadéka is, ami abban áll, hogy szabadon utazva az anyaországba, kapcsolatokat kiépítve, barátságokat kötve stb., valamicskével elviselhetôbbnek érezzük kisebbségi létünket is. Nos, a határon túli magyarság, úgy vélem, ehhez az állapotához ragaszkodik, és nem akar többé ilyen vagy amolyan határokkal elrekesztett, a nemzettôl hermetikusan elzárt, attól újra elszakított csak kisebbségi lenni! Én úgy gondolom, errôl van szó. És jó, hogy szó van errôl.

Ami pedig konkrétan a kettôs állampolgárság státusát illeti: mindenekelôtt azt szeretném egyértelmûvé tenni — azok számára, akik netán ezt még nem tudják —, hogy a kettôs állampolgárság státusát nem mi adjuk meg önmagunknak, nem az RMDSZ adja meg a romániai magyarságnak, hanem Magyarország. Igen, Magyarországnak kell megadnia, felajánlania. És hadd szögezzem le azt is, tényként: az elmúlt nyolc év alatt konkrétan még egyetlen magyar kormány, egyetlen magyar parlamenti párt sem ajánlotta fel a határon túli magyaroknak a kettôs állampolgárságot. Ez a tény nincs ellentmondásban azzal, amit fentebb mondottam, hogy ti. a mindenkori magyar politikai tényezôket is foglalkoztatja az a kérdés, hogy hogyan tehetô számunkra akadálymentesen átjárhatóvá az a bizonyos, már nagyon is "épülô" schengeni "fal". Lehet, hogy végül ezt a megoldást találják ôk is a legjobbnak, de lehet, hogy a 10 éves vízumot, vagy valami mást. Még van jó négy év a "falig" — tehát van idô a legjobb megoldás megtalálására.

Riporter: — Ön azt mondta: soha nem ajánlották fel konkrétan a kettôs állampolgárságot a határon túli magyaroknak. Én meg azt kérdezem: kértük-e? Mármint az RMDSZ kérte-e? Hát a többi, utódállamokbeli magyar párt, érdekvédelmi szervezet? Ismerjük a mondást a néma gyermekrôl, akinek még az anyja sem érti a szavát...

Takács Csaba: A kérdés jogos, magától értetôdô. A válaszom: az RMDSZ, mint már mondottam, mindig a megoldást szorgalmazta. Konkrétan a kettôs állampolgárságot nem kérte. Nem, mert: 1. a kettôs állampolgársági státus létezik, egyéni kérelemre gyakorlatilag bárki elnyerheti, ha megfelel az elôírt követelményeknek. Mindannyian több olyan embert ismerünk, akik rendelkeznek mind a román, mind a magyar állampolgársággal. Igaz, többségük Magyarországon; kitelepedettek. De, ha kevesen is, élnek ilyenek Romániában is. 2. Az elmúlt bô nyolc év alatt egyetlen felelôs magyarországi politikai tényezô, párt sem jött azzal a javaslattal, hogy üljünk le és tárgyaljunk a kettôs állampolgárságról. Valahogy nem igazán tûnt éppenséggel olyan népszerûnek ez a konkrétum, mint ahogy azt mi szeretnôk hinni, vagy ahogyan az ilyen vagy olyan nyilatkozatokból kiolvashatónak tetszik. 3. Azért sem kérte ezt ez idáig az RMDSZ, mert a programja arról szól, ugyebár, hogy mi itt, Romániában nem holmi jöttmentek vagyunk, de ôshonosok, államalkotó tényezô. Ennek elismertetéséért küzdünk; ezeregyszáz esztendônek jogán a teljes honi jogegyenlôségért harcolunk; értékeink megôrzéséért, azok gyarapításáért, önálló intézményrendszereink kialakításáért — s ilyen összefüggésben nézve a dolgokat, kérdéses — számomra legalábbis —, hogy a kettôs állampolgárság státusa visz-e közelebb célkitûzéseinkhez, vagy az jobb nekünk, ha Romániában "csak" román állampolgárként harcoljuk ki a jogainkat, s ha kell, harcolunk a mindenkori magyar politikai tényezôkkel is, hogy megoldást találjanak a valós igényeknek megfelelô kérdésekre.

Sokan vitába szállhatnak vélem is, de én nyugodtan, lelkiismeretemre hallgatva kijelentem: igen, kérjük a kettôs állampolgárságot, de! — de azt olyan formában kapjuk meg, hogy magyar identitásunk megôrzésének legfôbb záloga ne a kettôs állampolgárság révén biztosított áttelepülés legyen, valamint a különbözô anyagi és szociális kedvezmények elnyerése. Mert, legyünk ôszinték: nagyon sokakat ezek a lehetôségek csábítanak, ezért kellene nekik a kettôs állampolgárság; másokat meg az aggasztja, hogy azon a bizonyos "schengeni falon" majd nem kelhetnek át naponta többször is, eladandó cuccaikkal. Sajnos, ezek is mind "benne vannak" a kettôs állampolgárság óhajtásában... Számomra nincs lehangolóbb látvány Erdélyben, mint az elnéptelenedô, kihaló falvaink, az omladozó templomok, málló-düledezô házfalak, és mint az a kép, amit az egykor virágzó német falvak mutatnak. Igaz, a németek nem kettôs állampolgársággal mentek el (s megy el folyamatosan a kevéske maradék is). De ettôl függetlenül igencsak alájátszottak — akárcsak a zsidók is — a pánromán álomnak. Magyarán: itteni nem-létükkel, elmenésükkel az egységes és nemzeti román állam létrejöttét segítették elô, mégpedig derekasan! Nos, nem szeretném, ha részünkrôl olyan politikai döntés születne, amely elôsegíti a tömeges kitelepedést, ténylegesen közelebb vive Romániát ahhoz a pillanathoz, amikor joggal elmondhatja: egységes nemzetállam, gyakorlatilag nincsenek kisebbségei. Következésképpen: ha jobb, ha más megoldás nincs, én is elfogadom a kettôs állampolgárság "intézményét" —, de csak olyan korlátozó feltételek mentén tudom elképzelni, amelyek a Szülôföldünk javára döntenek, a szülôföldükön való maradásra és megmaradásra ösztönzik az anyaország határain kívülre szakadt nemzetrészeket. Az az ezeregyszáz év, amelyre oly büszkék vagyunk, s joggal — alighanem kötelezettségeket is ró ránk.

Riporter: — Elnök úr, legjobb tudásom szerint az RMDSZ-nek még nincs úgynevezett hivatalos álláspontja a kettôs állampolgárságot illetôen. Azonban egyes RMDSZ-vezetôk, -politikusok, -tisztségviselôk máris nyilatkoztak, állást foglaltak ebben a kérdésben. Nos, ezek a vélemények, állásfoglalások hogyan minôsíthetôk?

Takács Csaba: — Szövetségünknek valóban nincs még a kettôs állampolgárság státusáról ún. hivatalos véleménye, se pró, se kontra. Egyrészt azért, mert úgy vélem, csak olyasvalamit lehet elutasítani vagy elfogadni, amit felajánlottak. Másrészt, azért nincs, mert — amint azt már mondottam — szövetségünket nem egyik vagy másik konkrét megoldási mód foglalkoztatta, hanem a megoldás. Tehát hamis az a beállítás, hogy az RMDSZ nem akarja a kettôs állampolgárságot. Egyszerûen arról van szó, hogy az RMDSZ döntéshozó testülete — két kongresszus közt ez a testület az SZKT, vagyis a Szövetségi Képviselôk Tanácsa — még nem vitatta meg ezt a konkrét kérdést. Ilyesformán tehát bármely RMDSZ-tisztségviselô, -politikus részérôl elhangzott vélemény, állásfoglalás csakis egyéni, személyes véleményként fogadható el és értékelhetô, semmiképp sem az RMDSZ hivatalos álláspontjaként.

Riporter: — Ön szerint, elnök úr, mikor és milyen módon fogalmazódik meg az ún. hivatalos RMDSZ-álláspont a kettôs állampolgárság kérdésében?

Takács Csaba: — A kettôs állampolgárságról lefolytatandó eszmecserét, dialógust — amit nevezhetünk akár össznemzeti vitának is — az én személyes véleményem szerint sem lehet megkerülni. Én úgy gondolom, hogy ezt a dialógust, vitát csak indulatmentesen, a kérdés minden összetevôjét alaposan ismerve, figyelembe véve és mérlegelve, és csakis nemzeti közösségünk jövôjét tartva szem elôtt lehet és szabad lefolytatni. Fel kell tegye mindenki magának a kérdést: nekem ez jó, de vajon nekünk jó-e? Mert, ugyebár, egy közösséghez való tartozás nemcsak elônyökkel jár, de adott esetben az egyénre, az individuumra nézve járhat akár hátránnyal is, illetve áldozathozatallal, az egyéni érdek feladásával. Hivatalos válaszunk e konkrét kérdésben, vélem, csak hivatalos felajánlás után születhet. Magyarországnak kell tehát tisztázni ennek a kérdésnek az összefüggéseit, vetületeit s ezután meghozni a politikai döntést. Egy olyan döntést, amely garantálja a nemzet, a magyar kultúrnemzet egységét, továbbélteti a kapcsolatrendszereket a nemzetrészek között, s arra ösztönöz, azt segíti elô, hogy szülôföldünkön maradva megmaradhassunk magyaroknak. E konkrét kérdésben az én nagy dilemmám az, hogy jó-e nekünk erre a kérdésre igen-nel vagy nem-mel válaszolni most, amidôn az elkezdôdött eurointegrációs folyamatok okán számtalan kérdés még megválaszolatlan. Így például Románia integrációs esélyei, perspektívája. Ôszintén szólva, én magam is szeretném tudni a jó választ a kettôs állampolgárságot illetôen is. Az aztán egy egészen más kérdés, hogyha megvan ez a jó válasz, hogyan éljünk véle. Ha azt mondjuk, most, hogy nem kell, s aztán nemsokára kiderül, hogy mégis kellett volna — nos, vajon hogyan reagál majd erre az anyaország, amelynek — vegyük úgy, hogy elméletileg létezô — felajánlását visszautasítottuk? Az igenre hogyan reagál Románia, fôleg akkor, ha mégis bekerül majd az EU-ba is? Azt hiszem, ilyen nehéz "lecke" még nem volt feladva nekünk. Takács Csaba, az egyén, a kisember nyilván tudja a számára mint individuum számára a legjobb választ —, de Takács Csaba, a közösség hosszú távú jövôjén töprengô ügyvezetô elnök még nem tudja ezt a jó választ, csak keresi. Másokkal együtt. Annyit azért tud az ügyvezetô elnök is, hogy bármi lesz a válaszunk erre a konkrét kérdésre, bárhogyan is alakul ezutáni életünk, sorsunk — az "intést" percig sem szabad elfelednünk, hogy tudniillik: áldjon vagy verjen a sors keze, nekünk is itt kell élnünk és halnunk. Itt, a szülôföldünkön, amely ezeregyszáz esztendô után joggal várja el tôlünk is a hûséget; azt a hûséget, kitartást, konok akarást, amelynek köszönhetôen eleink évszázadokon át, minden körülményekben itt maradtak és megmaradtak; azt a hûséget, amely a külhoni univerzitásokon magukat kipallérozott apáczaicserejánosokat, misztótfalusikismiklósokat Európa gazdag, nyugodt, virágzó tájairól is mindig hazahozta szülôföldjükre, a huzatos Erdélybe, hogy népük javára lehessenek. Úgy gondolom tehát: nekünk is itt kell megmaradnunk, gyarapodnunk, építenünk és építkeznünk, vagyis: élnünk és nemcsak léteznünk — függetlenül attól, hogy hány állampolgársággal rendelkezünk.

Kolozsvár, 1998. május

Lejegyezte: Molnos Lajos