|
|
Az 1989 és 1998 közötti idôszakban Romániában két, világosan elhatárolható politikatörténeti szakaszról beszélhetünk.
a. Az 1989 decembere és az 1996-os parlamenti választások közti idôszak
Az ôszi parlamenti választások elôtti posztkommunista társadalomban semmiféle szándék nem mutatkozott a kisebbségben élô nemzeti közösségek asszimilációmentes létének európai normák szerinti rendezése érdekében. Így közösségünk számára egyetlen alternatívaként az önszervezôdés, a saját civil társadalom kiépítésének útja maradt. Magunknak kellett létrehoznunk a mûvelôdésünket éltetô intézményrendszerünket.
A fent vázolt helyzet következtében civil társadalmunk építôi számára nem a fejlett polgári társadalmakban szokásos módozat követése maradt — az állam, a hatalom, a politika és a polgári lét szétválasztása —, hanem egy kelet-európai modellt kellett kialakítanunk. Ez a közeg kényszerûen átpolitizált maradt, hisz egyszerre kellett egy szabad állampolgári közérzettel rendelkezô civil közösség létfeltételeit megteremteni és ennek a közösségnek a politikai érdekvédelmét is ellátni, mivel a homogén nemzetállam továbbélô eszméjében gondolkodó posztkommunista hatalom etnikumunk létére tört. Ez a helyzet tükrözôdött az RMDSZ struktúrájában, amelynek egyszerre volt párt- és társadalomszervezô szerepköre, ezért kellett a brassói kongresszus után az állammodellben gondolkodó önkormányzati struktúránkat kialakítani. A belsô egység ugyanakkor nem jelentett egynemûsítést, hanem különbözô irányzatok együttélését, az élet minden sajátos köre számára megfelelô szervezeteket igyekeztünk létrehozni.
Társadalmunk szervezésében modellként a Márton Áron, Venczel József, László Dezsô megálmodta közmûvelôdési stratégiát választottuk, melynek célkitûzése az önkormányzatra alkalmas, versenyképes közösség kialakítása volt, a "kimûvelt fôk" társadalmának létrehozása révén. Számunkra egyértelmû volt, hogy akkor nem hullunk ki az idô rostáján, ha — Adyt parafrazálva — kedvét töltjük az Idônek, a kisebbségi magyar élet létformájává a cselekvést tesszük. László Dezsô mondotta: "Az igazi kisebbségi élet a vagyok igével kezdôdik, az ismerekkel folytatódik és az akarokon keresztül a cselekedetben nyilvánul meg."
Fô feladat a saját, magyar alternatív közmûvelôdési intézményrendszer alapjainak lerakása volt.
Olyan mûvelôdési modell meghonosítására kényszerültünk, amely egyszerre próbált a "hazánk Európa" konvergencia tényfelismerésének megfelelni, s ugyanakkor az agresszív beolvasztás elleni védekezés intézményrendszerét létrehozni, amely egyben önkormányzatunk iskolája is.
A horizontális önszervezôdés alapján létrejött közel 400 egyesület és alapítvány, a vertikális építkezés nyomán megszületett szakszövetségek, a közmûvelôdés infrastruktúráját képezô, 12 ingatlanból álló erdélyi magyarház-láncolat kialakulása jelezte, hogy gyakorlatilag mûködésre készen áll az erdélyi magyar közmûvelôdési intézményrendszer.
Véleményem szerint az 1989 utáni romániai magyar társadalom legnagyobb eredménye, a saját politikai érdekképviselet létrehozásán túl, hogy sikerült az önazonosságát szavatoló mûvelôdési ágazatokban, a horizontális önszervezôdés egyesületi infrastruktúrájára alapozva, megteremtenie legitim, demokratikus vezetôségekkel bíró, országos koordináló szerveit, amelyek letéteményesei lehetnek egy minôségi kultúrának, megteremtve azt az intézménykeretet, amely önkormányzatunk kivívásakor mûködtetheti szellemi életünket.
A szakszövetségek munkája nyomán megteremtôdött a minôségi kultúramûvelés lehetôsége. A Romániai Magyar Dalosszövetség, a Romániai Magyar Népmûvészeti Szövetség, a Romániai Magyar Népfôiskolai Társaság, az Erdélyi Magyar Közmûvelôdési Egyesület, a Jádzó, a Romániai Magyar Táncszövetség, a Romániai Magyar Könyvtárosok Szövetsége, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete, a Kelemen Lajos Mûemlékvédô Társaság, a Romániai Magyar Könyves Céh, a Barabás Miklós Céh koordinálják országosan a helyi fiókok munkáját és rendezvényeik, kiadványaik, szaktanfolyamaik révén mûködtetik erdélyi magyar közmûvelôdésünket, amely ily módon egységes nemzetnevelô programot hajthat végre.
Jogbiztonságot ehhez a munkához az alkotmányos keretek nyújtanak.
A román alkotmány 6. és 37. szakasza elôírja:
"(1.) Az állam elismeri és garantálja a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogát etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásuk megtartásához, fejlesztéséhez és kifejezéséhez."
"(2.) A nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek identitásának megtartását, fejlesztését és kifejezését célzó állami védôintézkedéseknek a többi román állampolgárhoz viszonyítva meg kell felelniük az egyenlôség és megkülönböztetéstôl való mentesség elveinek."
"(1.) Az állampolgárok szabadon egyesülhetnek politikai pártokba, szakszervezetekbe és más egyesületi formákba."
Ha az önszervezôdô civil társadalom jogi kereteit vizsgáljuk, a következô, ma is érvényben levô törvényekrôl kell továbbá szólnunk. 1989. december 31-én hatályba lépett a 8-as törvény, amely megadta a szabad egyesülési jogot, ismét hatályossá téve az 1924. február 6-án hozott 21-es törvényt. És innen kezdve nyilvánvalóvá vált hazai jogrendszerünk egyik sajátossága: az elvek és a gyakorlat közti különbség. Formailag ugyan garantálja a román jogrendszer az egyesülési szabadságot, a törvények kompatibilisek az EU-országok szabályaival, tiszteletben tartja Az emberi jogok egyetemes nyilatkozatának 20. szakaszát, Az emberi jogok európai konvenciójának 11. szakaszát, csakhogy miközben a modern demokráciákban, például az 1901-es francia, az 1909-es német, az 1921-es belga egyesülési törvények szerint a jogi személyiségeket biztosító bejegyzés formaság (mindössze 2 vagy 3 alapító tag szabad akaratán múlik), addig a 21-es törvény korlátozza az egyesülési jogot, hisz közhatóság iktatja be, az állam nevében, az egyesületet vagy alapítványt elôzetes szakminisztériumi engedélyek alapján, ily módon kiterjesztve az állam ellenôrzését a civil szférára; s az alapításhoz minimum 21 személy szükséges. Akadályozza a civil társadalom építését, az egyesületek és alapítványok mûködését, hogy országunkban nem hozták létre a közalapítványi rendszereket, és az önkormányzati támogatás sem honosodott meg. Amíg arról szólhatunk, hogy fejlett nyugati demokráciákban a nem-kormányzati szerveknek közalapokból évente jelentôs összegeket juttatnak (pl. Kanadában 178,9, Franciaországban 17,3, Németországban 343, Olaszországban 88,3, Nagy- Britanniában 10,2, az Egyesült Államokban 1090 millió dollárt), addig nálunk ez a támogatási forma nem létezik. A szponzorálási törvény se ösztönzi a vállalkozói szférát a civil szervezetek támogatására. A 32/1994-es törvény mindössze az adó alá esô jövedelem 5%-át engedélyezte civil szervezetek támogatására, ezen némileg javított a 43/1998. január 30-i kormányrendelet, amely lehetôvé teszi differenciáltan a szponzorálást az adóalap 10%-áig terjedôen. Nem áll rendelkezésünkre statisztikai adat arra vonatkozóan, hogy országunkban milyen összegre rúg a magán szférából származó támogatás, de bizonyos, hogy messze elmarad az egy fôre esô összeg a nyugati demokráciáktól (pl. Kanadában 8,4, Franciaországban 1,9, Németországban 11,3, Nagy-Britanniában 4,2, Egyesült Államokban 9,2 dollár). Nagy akadálya a civil szféra egyesületei fejlôdésének, hogy nincs külön non profit szervezetekre vonatkozó pénzügyi szabályozási keret, hanem a kereskedelmi társaságokra érvényes rendelkezések szerint kell mûködniük. Ezt a 82/1991-es Könyvelési Törvény és ennek alkalmazásáról szóló 704/1993-as kormányrendelet 1. és 27. szakaszai szabják meg: saját könyvelést kell vezetni, periodikusan jelentéseket és tevékenységi beszámolókat, évi könyvelési mérleget kell letenni az illetékes területi pénzügyi hatóságokhoz. Nincs külön adózási törvény, a polgári díjszabásokhoz viszonyítva a non profit szervezetek is többszörösét fizetik az adóknak és közdíjaknak, akárcsak a kereskedelmi társaságok.
Ha a kárpát-medencei civil szervezetek együttmûködésének új útjairól szólunk, ismertetnünk kell azt is, milyen feltételeket szab meg a jogrend a Románia területén mûködni szándékozó, más országokból származó egyesületek és alapítványok számára. Ez sem teszi lehetôvé a nemzetközi gyakorlatban szokványos eljárást. Nálunk csak azok a külföldi egyesületek és alapítványok mûködhetnek, amelyek saját országukban bejegyzettek, eleget tesznek a Romániában érvényes bejegyzési feltételeknek és rendelkeznek a román kormány elôzetes engedélyével.
Egyértelmû tehát, hogy a jogi, politikai és pénzügyi rendelkezések reformra szorulnak, hisz az érvényben lévô törvények a civil társadalom fejlôdésének gátjává és nem ösztönzôjévé válnak.
b. 1996 ôszétôl napjainkig
Úgy véljük, az 1996-os parlamenti választások után megteremtôdött a valós rendszerváltás lehetôsége, s az alakuló demokratikus jogállami rendszeren belül nemzeti közösségünknek esélye lehet arra, hogy kivívja közjogilag szavatolt, asszimilációmentes létét, önkormányzatra alapozott autonóm intézményrendszere konszolidálását, amely most már lélekszámarányosan részesedhet az állami költségvetésbôl is. Túl kell lépnünk a csupán sérelmi politizáláson, s államalkotó közösségként részt kell vállalnunk az államépítés felelôsségébôl is, a maga kockázataival együtt, hisz egyben a posztkommunista társadalmak nyomorúságának minden terhét is viselnünk kell. Jól meghatározott követelményrendszer szerint — s mûvelôdési téren erre törekedtünk — talán elkezdhetjük egy új kisebbségi életmodell építését. Ha a többségi társadalmi közeg ezt nem teszi lehetôvé, le kell vonnunk a következtetéseket. A szemléletváltás lényegét így foglalhatjuk össze: "... a romániai magyarság megpróbál kilépni kisebbségi státusából, megkísérli felszámolni nemcsak jogi, hanem érzelmi kisebbrendûségét is azáltal, hogy a románok és magyarok közti történelmi szembenállásokból kitörve, a nemzeti kérdést megkísérli nacionalizmus és demokrácia kérdésévé tenni, megkísérel együtt kormányozni azokkal, akikkel jogok szempontjából még korántsem mondhatja egyenlônek magát. Kétségtelenül egyedülálló próbálkozás ez, és egyáltalán nem kockázatmentes, érezzük ezt máris, érezzük a kritikákból, érezzük abból, hogy így is milyen nehezen tudunk elôre haladni, és érezzük mindennek a határokon túlmutató felelôsségét is. Az általunk most követett modell kihathat az egész térségre, akkor is, ha eredményes, és akkor is, ha kudarcot vall. Persze, akik azt gondolják, hogy egyik napról a másikra meg fognak oldódni a gondjaink, azokat ki kell józanítanunk: ha választásunk helyesnek bizonyul, akkor is hosszú út áll elôttünk."
Az általános társadalmi reform közepette végre kell hajtanunk a civil társadalom sikeres átépítését is. Michael Walzer szerint ehhez 3 feltétel teljesítése szükséges:
1. az állam decentralizálása annak érdekében, hogy a polgárok felelôsöknek érezhessék magukat cselekedeteikért vagy legalább azoknak egy jelentôs részéért; 2. a gazdaság társadalmasítása abban az értelemben, hogy a piac uralma változatosabb — mind magán, mind közösségi tulajdonformájú — tényezôk között oszoljon meg; 3. a nacionalizmus megszelídítése és pluralizálódása a vallásos modellek példájára, annak érdekében, hogy a történeti identitások megélésének és fennmaradásának több lehetôsége adott legyen.
Az új kormányprogram tartalmazza azokat az elemeket, amelyek elindíthatják társadalmunkat a valós reformok útján. Eddigi tapasztalataink persze nem a politikai derûlátást erôsítik bennünk, mégis mint lehetôséget hadd idézzük a Radu Vasile vezette kormány programjából a civil társadalom átalakítását célzó részt:
"V. A társadalom demokratikus fejlesztésének politikája
1. Az emberi jogok és a jogállam megerôsítése
Elvek
— Románia által elfogadott nemzetközi dokumentumok és az alkotmányos elôírások jogi szabályozásokba foglalásának folytatása;
— a törvényes elôírások egységes alkalmazásainak ösztönzése és monitorizálása.
Általános jogalkotási szinten
— a Személyi adatvédelmi törvény elfogadása.
Sajátos törvényalkotási intézkedések
— a Büntetô Törvénykönyv módosítása (200. cikkely)
2. Együttmûködés a civil társadalommal
Általános elvek
— az egyesülési szabadság biztosítása mind belföldi, mind pedig regionális szinten;
— a döntéshozatalban való közjogi részvétel biztosítása, beleértve a nemzeti és ágazati politikai stratégiákat is;
— az információkhoz való hozzáférhetôség biztosítása (az államtitok meghatározásával együtt), a stabilitás és fejlôdés nélkülözhetetlen elôfeltételének megvalósítása érdekében;
— a költségvetési politika átvilágíthatóságának biztosítása.
a. A civil társadalom struktúrái
Az egyesületekre és alapítványokra vonatkozó sajátos elvek
— az egyesületek és alapítványok tevékenységét serkentô jogi keret megteremtése;
— az egyesületek és alapítványok legitimitásának és aktív tevékenységének biztosítása;
— a közalapokból történô szubvencionáláshoz való hozzáférhetôség biztosítása a civil társadalom sajátosságainak megfelelôen.
Intézményes téren
— a Civil Társadalom Fejlesztési Alapjának létrehozása, a pénzügyminisztérium kezelésében, melynek sajátos tevékenysége biztosítható valamennyi minisztériumban;
— valamennyi minisztériumban létrehozni Akkreditálási Központokat, melyek folytonos képzési tevékenységgel biztosítsák az egyesületek és alapítványok humán hátterét;
— Minisztériumközi Munkacsoport létrehozása, folytonos tevékenységgel és konzultatív jelleggel, a civil szférának elôirányzott éves költségvetési leosztások meghatározása és a közös projektek létrehozása érdekében.
Általános jogalkotási szinten
— Az Egyesületi és alapítványi törvény elfogadása
Sajátos törvényhozási intézkedések
— a Pénzügyi Törvényben külön fejezet rendelkezzék a központi költségvetéshez való hozzáférhetôségre vonatkozóan, sajátosan kezelve az egyesületek és alapítványok nemzetközi programjainak közös finanszírozását, biztosítva a Civil Társadalom Fejlesztési Alapjának forrásait;
— jogi keret létrehozása, amely elôsegíti a civil szervezetek hozzáférhetôségét a minisztériumi költségvetési alapokhoz a civil szféra fejlesztését szolgáló projektek végrehajtására;
— jogi keret megalkotása az önkormányzatok számára, hogy helyi költségvetési alapokat hozhassanak létre a civil szféra fejlesztését szolgáló projektek kidolgozására és végrehajtására."
Hogy a program valóban nem csak a közhangulat megtévesztésére szolgál, hadd szóljak arról, hogy a CENTRAS (a civil társadalom kultúrájának fejlesztését célzó központ) kidolgozta az új egyesületi törvény-tervezetet, amelyben a modern demokratikus szabályozások érvényesülnek. A CENTRAS tervezete az egyesülési jog szabad gyakorlásának elvére épít már bevezetô rendelkezéseivel, amikor a törvény jogelvi alapját sorolja fel. Ebbôl kiindulva nem meglepô, hogy az egyesületek bejegyzéséhez már három személy is elegendô.
A bejegyzéskori minimális vagyon egyesületeknél a mindenkori minimálbér kétszerese, alapítványoknál a mindenkori minimálbér százszorosa.
A pénzügyi kedvezmények köre, a CENTRAS tervezetében, kiegészül a forgalmi adó (TVA) megfizetése alóli mentességgel, oly módon, hogy az alapítványok és egyesületek visszaigényelhetik a befizetett forgalmi adót. A tervezet felsorol a továbbiakban más kedvezményeket is, amelyek közül érdekesebbek például a jövedelemadó 20%-os csökkentése, valamint a jogi személyek alkalmazottai személyi jövedelemadójának 25%-os csökkentése.
Talán még ennél is fontosabb és a civil szervezetek érdeklôdésére leginkább számot tartó rendelkezések a pénzügyi kedvezményeket bevezetô szabályok. Ezek között kiemelkedôek:
— teljes mentesség a házadó megfizetése alól,
— teljes jövedelemadó-mentesség,
— a közköltségek magánszemélyként történô megfizetése (akárcsak a pártok esetében, a párttörvény szerint).
Az alapítványok és egyesületek létrehozhatnak gazdasági egységeket is, de csak az illetô alapítvány vagy egyesület céljaival azonos tevékenységi körben, és az ebbôl származó teljes jövedelmet az egyesület vagy alapítvány céljaira kell fordítani.
Új rendelkezés az is, hogy maga a kormány is létrehozhat közalapítványt szociális és kulturális célok megvalósítása érdekében.
A fentebb elmondottakból kiderülhetett, hogy a civil szervezetek programfinanszírozásának lehetôségei és gyakorlata eddig csaknem kizárólagosan külföldi, elsôrendûen anyaországi, támogatásokra épültek.
Hadd szóljak néhány szót a kialakult rendszerekrôl, szakmám szerint a mûvelôdés körébôl.
A civil társadalom túlpolitizáltságának ellensúlyozására, fejlesztési eszközeinek biztosítása érdekében Szövetségünk igyekezett létrehozni azokat a rendszereket, amelyek anyagi alapokkal rendelkeznek, és ezek felhasználását is döntô módon a civil képviselet dönti el saját önépítési stratégiája szerint. Így szervezôdött meg az Illyés Közalapítvány alkuratóriumi rendszere, mely a régiónknak elôirányzott alapokat szaktestületei által osztja szét, melyekben a civil társadalom kiemelkedô személyiségei és országos legitimitású szervezôdései képviseltetik magukat. Mûködtetjük a Közmûvelôdési Tanácsot, amely az MKM erdélyi világi és egyházi közmûvelôdési rendezvények támogatására irányuló alapjainak pályázati alapon történô szétosztását menedzseli. Évente 100–120 könyv megjelentetését segíti az Erdélyi Magyar Könyvkuratórium, amely az MKM határon túli magyar könyvkiadás régiónkbeli támogatására szánt összeget pályázati úton osztja szét.
Az Erdélyi Felsôoktatási Tanács a kihelyezett távoktatási formák támogatásáról és az önálló magyar felsôfokú intézményrendszer alakítására szolgáló alapok felhasználásáról dönt. Az Erdélyi Magyar Ösztöndíj Tanács segíti az anyaországban tanuló teljes-, rész- és posztgraduális képzésben részesülô diákok ösztöndíjainak méltányos szétosztását, elbírálja a doktori fokozat megszerzésére irányuló kérelmeket, itthoni egyetemeken tanuló diákok magyarországi részképzését koordinálja. Az Erdélyi Magyar Tankönyvtanács az egyetemi jegyzetek kiadását, a reformfolyamatot ösztönzô szakmunkák megjelentetését, alternatív tankönyvek megírását és kinyomtatását biztosítja.
Létrejött az Iskola Alapítvány, amely tanintézeteink modernizációját, tanuló ifjúságunk szociális segítését, a felsôoktatásban dolgozó tanszemélyzet szociális gondjainak enyhítését, önálló magyar iskolarendszerünk intézményépítését hivatott támogatni. Látjuk tehát, kialakult az a rendszer, amely mûködtethetné civil társadalmunkat. Ehhez azonban az szükséges, hogy valóban építô jellegûek legyenek stratégiáink, ne forgácsolják szét alapjaikat, méltányos, értékközpontú és elszámoltatható legyen támogatási szempontjuk.
Örömmel tapasztaljuk azonban azt is, hogy az öneltartó intézmény modellje egyre nagyobb teret hódít mûvelôdési infrastruktúránkban. Néhány példát említek, amelyekbôl kitûnik, hogy ágazatokat átfogó ez a szellem: az országos könyvtárhálózat szervezését vállalja fel a Heltai Alapítvány, a hagyományos táncmozgalom megôrzését, koordinálását végzi a Kallós Zoltán Alapítvány és az Archívum Alapítvány, saját kft. mûködtetése által, bevételeibôl él az erdôcsinádi Református Mûvelôdési Központ, a zsoboki Betesda Szórványközpont, a kolozsvári Teodidaktos Ökumenikus Diákotthon, a Györkös Mányi Albert Emlékház, a Pro Iuventute Szocio-Kulturális Egyesület Reményik Sándor Szabadidôközpontja, az EMKE kultúrcentrumai önellátóak Szilágysomlyón, Csernakeresztúron, Dicsôszentmártonban. Ha ehhez hozzátesszük a közel nyolcvan, többé-kevésbé mûködô, könyvkiadói engedéllyel rendelkezô vállalkozást, a százas számot meghaladó, jól-rosszul magát eltartó, sajtótermékeket elôállító és forgalmazó mûhelyt, úgy tûnik, beszélhetünk a "helyes út feltalálásáról". Persze, a központjainkban folyó munka minôségét gyengének tarthatjuk, megkérdôjelezhetjük könyv- és lapkiadásunk struktúrájának korszerûségét, a mögöttük felsorakozó nyomdai infrastruktúra elosztásának ésszerûségét, de mindenképp örömmel tölthet el bennünket, hogy az elmúlt évek alatt elkezdôdött az átstrukturálódás, a korszerû modellek kialakítása.
Úgy gondolom, ha az elkövetkezôkben a civil szervezetek határon átnyúló együttmûködésének lehetôségeit, tapasztalatait és jövôbeli útjait próbáljuk körülírni, ennyire részletesen kellett szólnom a jelenlegi helyzetrôl — amely nemcsak ránk, hanem Kelet-Európa számos országára jellemzô, amelyek a rendszerváltás kínjait élik —, hogy világossá váljék: az új stratégiák, a sikeres civil programok útjai milyen mozgásban levô, képlékeny talajra épülhetnek. Ezen a téren is vannak azonban eligazító pontjaink: az ezredvég fejlôdési trendjei.
A XX. századot valami mással kell felcserélni, olyan XXI. századra van szükségünk, amely más eszme- és intézményrendszerben szervezôdik. Európában ez az új rend pedig csakis a nemzeti örökségek integrációjára alapozott egység, a tartós globális megoldások kidolgozása lehet, a "hazánk Európa" gondolat megvalósítása.
Csakhogy a "nemzetek Európája" megvalósításának súlyos akadálya a térségben továbbélô nemzetállam koncepció. Az újonnan létrejött Kis-Jugoszlávia is puskaporos hordó. Montenegró kiválási törekvései, Koszovó forrongása: újabb feszültséggócok. Bosznia-Hercegovinában sem találták meg az etnikumok közötti béke kulcsát, Szlovákia nemet mond az európai integrációnak, kisebbségeit asszimilációra ítéli, és igyekszik megfosztani ôket legelemibb emberi jogaiktól. Románia kormánya és demokratikus erôi elkötelezettjei az integrációnak, de félô, hogy a gazdasági romlás nyomán elôretörô fasisztoid hullám visszafordíthatja a folyamatot.
És mégis, mindezek ellenére, bízom benne, hogy egyszer "dunai polgár" is leszek. Mert két irányból is megindult a hegemóniákat buktató biztos erózió. A nemzetek feletti Európa-koncepció elvetésével egyrészt uralkodóvá vált a régiók Európája gondolat, amely az államközi és eurórégiókon túl ösztönzi a helyi és határmenti regionális együttmûködéseket, s ez a kisközösségek identitásának ôrzését is segíti. Wolfgang Maier, az Európai Régiók Gyûlésének fôtitkára mondja egyik interjújában: "A szubszidiaritás elvének a szupranacionális szint és az államok közötti kapcsolatra történô alkalmazása mellett mára idôszerûvé vált a kisegítés elvének újragondolása. Az EU Bizottsága a Maastricht II.-t tárgyaló 1996. évi kormányközi konferencia elé terjesztette a szubszidiaritás elvérôl a Maastrichti Szerzôdés 3b. cikkelyében megfogalmazottaknak a kiterjesztését a szubnacionális kormányzati szintekre. A Maastrichti Szerzôdés csupán a kezdeti lépést jelenti mind a szubszidiaritás elve, mind a régióknak az európai döntéshozatalban való intézményes részvétele kérdésében. Az Európai Parlament a Regionális Bizottsághoz és az Európai Régiók Gyûléséhez fordult, hogy együtt dolgozzanak ki egy tervezetet a szubszidiaritás elvének a regionális és helyi kormányokra történô alkalmazására. A Maastrichtban megkezdôdött folyamat, minden bizonnyal, folytatódni fog azon a Brüsszelben megrendezésre kerülô konferencián, ahol az említett intézmények várhatóan kifejezik aktív közremûködési szándékukat egy nagyszintû Európai Unió kialakításában való aktív részvételre". Másrészt az állam alatti szint, a helyi közösségek erôsítésével ezek kapják meg azt az önrendelkezést, autonómiát, ami nélkül az egyesült szülôföldek közös Európája nem mûködhet.
Bizalomerôsítô jelenségként kezelhetjük, hogy országunkban például a reformstratégia egyik kulcsfontosságú eleme a közelmúltban közzétett, Románia és az Európai Bizottság közös terve, a "Regionális fejlesztési program", amelyben éppen a decentralizáció, a szubszidiaritás elvei érvényesülnek.
Ebben az új helyzetben tisztáznunk kell a nemzet fogalmát. Bihari Mihály a nemzetfogalomról szólva a következô megállapításokat teszi: "... a nemzet kollektív jogok hordozója... Rendkívül fontos a nemzetfogalomnak az a kitétele, hogy minden nemzet legyen államalkotó, a többségi is és a kisebbségi nemzetiségek és etnikumok is. Az államhoz kötôdés jogi, a nemzethez kötôdés nyelvi, kulturális, szellemi, történelmi kötôdés. A szellemi, nyelvi, kulturális kötôdés révén összefogott közösségeknek különleges jogokkal kell rendelkezniük; akkor is, ha többségben, de még inkább, ha kisebbségben vannak. A kollektív jogok közé tartozik a más nemzetektôl elkülönülés joga. Annak a megélése, hogy én más vagyok, más nemzethez tartozom, más nemzet kultúrájához kötôdöm. Az elkülönülés megélésében önmagában semmiféle fensôbbségtudat, hierarchia, lenézés, értékelési elem nincs. De nincs egészséges nemzeti tudat, csoporttudat sem anélkül, ha nem tudom, nem azonosítom, nem identifikálom különbözôségemet mástól, és ezt nem élhetem, nem vallhatom meg. A nemzethez tartozás kollektív jogának részeleme a más nemzetektôl való elkülönülés, az elkülönülés tudatos és nyilvános megvallásának, az autonómiának, önrendelkezésnek a lehetôsége, és a kollektív jogok hordozása. A nemzet itt kötôdik a demokráciához. Csak abban az esetben fonódik össze a nemzetlét a demokráciával, a nemzet csak akkor válik igazi, nemcsak államalkotó, hanem hatalmat befolyásoló tényezôvé, ha ezek a kollektív jogok megilletik."
Ez a szemlélet nemzet, nemzeti kisebbség számára a megmaradás krédója, védekezés a másságot pusztító nemzetállami koncepció ellen. Ezek az elvek csakis egy integrált Európában lehetségesek. Úgy gondolom, csak a tizenötök Európája foganatosíthat olyan szankciókat, adhat olyan garanciákat, amelyek a kollektív jogokat hordozó nemzet, kisebbségben élô nemzeti közösség létét szavatolhatja. Az Európai Unióban ilyen elmozdulások tapasztalhatók, érlelôdik a szándék, hogy megteremtse az alapvetô emberi és demokratikus jogok érvényesítése érdekében a politikai nagyhatalomként való határozott fellépés lehetôségét. Az esetleg megszületô kelet-európai konföderációk és az Európai Uniós szövetség kézenfekvô lehetôség. Hisszük: a térség érdekszférává való degradálása nem következik be.
Engedtessék meg, hogy a közmûvelôdés közkatonájaként, a kelet-európai integrációs folyamatot a kultúra oldaláról vizsgáljam. Úgy gondolom, a folyamat legnagyobb kihívása az egyetemesség és/vagy regionalizmus fogalomköre, az erre való felelet meghatározhatja a polgári közérzetet, hogy Európát valóban hazájának érzi-e.
A mi térségünkben a kultúra nem csupán egy területe az életnek, hanem a nemzeti stratégiák bölcsôje is. Hogyan építsük tehát kultúránkat, hogy egy eljövendô közép-kelet-európai integrációs folyamatot is segíthessen? Az önfeladás, a gyökértelenség alternatíváját vagy a konzervativizmus, a hagyományosság bástyája mögé zárkózva a jövôtlenséget válasszuk? Úgy gondolom, van egy harmadik lehetôség is: a regionális kultúrák és az egyetemesség ötvözése. A szándék egybeesik az alapvetô fejlôdési trendekkel, és erre hagyományaink is vannak. Már maga a regionalizmus létrejötte is a szûkebb környezet autonómiáját megvédeni kívánó szándéknak köszönhetô. A demokrácia próbaköve is ez: a szubszidiaritás elvének alkalmazása, a kisközösségek jogának elismerése sorskérdéseik eldöntésére. Következésképp a regionális kultúrák kiteljesítése — amennyiben nem a provincializmus vagy a másságtûrés tagadása élteti — az új, XX. századi fejlôdés trendjeibe illeszthetô.
Szólnunk kell még a térség egy sajátos vonásáról. Az államhatárok egyetlen közép-kelet-európai formáció esetében sem esnek egybe az etnikai határokkal. A kultúrák egymással keverednek, a mûvelôdési régiók határai elmosódnak. Itt politikai nemzetrôl szólni feszültségszítás nélkül nem lehet, régiónkban csak kulturális nemzetben szabad gondolkodni. Ez is az integráció, új konföderációk létrehozása mellett érvel, amelyeknek keretében minden nemzeti közösség szabadon megélheti önazonosságát, a beolvasztás ellen megvédi önállóan kormányzott intézményrendszere, az új gazdasági összefogás alapján keletkezô jólét felvirágoztathatja a regionális kultúrákat, s ezek kölcsönösen gazdagítva egymást, eurokonformmá tehetik a térséget. Bennünket európai magyarrá. Véleményem szerint, kidolgozható egy olyan általános kultúramûködtetési modell, amely a vegyes etnikumú országokban, az integrálódás folyamatában is lehetôvé tenné a nemzeti közösségek értékalkotó képességének kiteljesítését, a nemzeti kultúrák felvirágzását. A fejlett demokratikus államok tapasztalatából kiindulva, 3 pillérre támaszkodó kulturális szerkezeti modellt kellene kialakítanunk egy versenyképes mûvelôdési élet mûködtetése érdekében. A vegyes etnikumú államnak meg kellene találnia a sajátos nemzeti mûvelôdés alaprétegét jelentô magas kultúra támogatásának modalitásait, az anyaországoknak fedezniük kellene a kisebbségi kultúrák pozitív diszkriminációjának költségeit, és végül hasznosítani kellene a civil szféra, az alapítványi rendszerek lehetôségeit. Ha a térség valamennyi állama felvállalja az integrálódás és a kulturális nemzet fogalmának elismerése jegyében ennek a közös kultúraszervezô elvnek az érvényre juttatását, akkor a nemzeti kultúrák elkerülhetik a piacszemléletû gazdálkodás szubkulturális csapdáit, a kisebbségi kultúrák és intézmények a méltányosság szemlélete alapján juttatott állami és anyaországi támogatás segítségével megmenekülhetnek az elsorvadástól, s a polgárosodó és vagyonosodó civil társadalom alapítványai megerôsíthetik a minôségi kultúramûvelés feltételeit.
Az már csak szervezés kérdése, hogy a nemzeti kultúrák átjárhatóságát biztosítsuk. Ebbôl a térségbeli mûvelôdési konglomerátumból (idézzük csak fel az egykori monarchia nagy teljesítményeit) olyan regionális kultúra születhetik, amely biztosíthatja a térség súlyát a XXI. században is, amikor — bízzunk ebben — nem a hadseregek ütôképessége határozza meg az értékrendeket, hanem a szellemi teljesítmény. Ebben a versenyben nem a mennyiség, hanem a minôség a nyertes. Ilyen értelemben a térség szellemi potenciálja felér egy hadsereggel. Ezt kellene megértenie a politikának, s eszerint kellene cselekednie.
Kötô József