Ez a lassan végére járó májusi hónap nem is volt éppen olyan rossz. Kijutott az esôbôl is —, amelynek minden cseppje aranyat ér, a közmondás szerint; s kijutott az "aranyat csináló" meleg napsugárból is. Jószerével tehát elégedettek lehetünk a jázmin, gyöngyvirág, bazsarózsa, nyíló akácok hónapjával — már, ami a természetet, az idônek az ô járását illeti. (Még a "fagyos szentek" is csendben álltak odébb.)

Társadalmi életünkben sem kavarogtak nagyobb viharok —, ha a cigaretta-botrányt nem számítjuk. De igazából még ez sem zavarta meg a román társadalom meglehetôsen zavaros mélyvizeit —, hiszen kit lephetnek meg itt még bárkik bármivel is, a maffiózást, csalást, korrupciót illetôen?! Amolyan Caritas-szerû pilótajáték folyik országos méretben, s a leleplezett tolvajra nem azt mondjuk, hogy szégyellje magát, hanem, hogy kétbalkezes, ügyetlen volt.

A kormány, a kormányzás is megy a maga útján, vélünk együtt. Talán úgy is fogalmazhatnánk, némi lelkesedéssel: "a valamelyest-megerôsödött vélünk együtt". De azért nem kiabáljuk el magunkat, még akkor sem, ha államtitkárokban meggyarapodtunk. Persze, vitathatatlan, hogy ez jó dolog, s ki is járt nekünk. Hogy személy szerint néminemû változásban, áttörésben mégis remélkedem, azt nem a több államtitkárunk teszi, hanem például az, hogy "Har-Kov"-ügyekben is, közigazgatási tanácsadónak az új miniszterelnök a Hargita megyei tanács elnökét, a kiváló és megbízható szakembert, Kolumbán Gábort választotta, megannyi jelölt és önjelölt "igazi és legjobb" hazafi helyett. Bízom benne, hogy a higgadt, jól felkészült, kiváló politikai érzékkel is rendelkezô Kolumbán Gábor számunkra is nagyon fontos és hasznos munkát tud végezni ebben a jelentôs funkcióban.

Mindezek ellenére, hadd ne ragadtassam még el lelkesen magam — többek közt a rövid- és közép-, meg hosszú távú kormányprogram láttán sem; annak ellenére se, hogy ezekben a cselekvési programokban — idôhöz kötötten! — számunkra égetôen fontos célkitûzések állanak. Többek között a két sürgôsségi kormányrendelet törvényre "váltása" is.

A tanügyre vonatkozó 36-os sürgôsségi kormányrendelet parlamenti elfogadtatásának végsô dátumaként 1998. május 31. szerepel —, ami azt jelenti, hogy még ebben a parlamenti ciklusban törvény kell(ene) hogy legyen belôle.

Ígéret szerint: szövegváltoztatás nélkül történik meg mindez. Hát erre mondom azt én is, tiszta szívbôl: Adja, adná Isten, hogy így legyen!

A közigazgatást módosító 22-es sürgôsségi kormányrendelet parlamenti letárgyalásának és változatlan szövegû törvénnyé válásának idôpontjaként folyó év szeptember 1-e szerepel. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy ennek a kormányrendeletnek is "le kell mennie" még ebben a tavaszi ciklusban.

Sok jó törvénytervezet és jó dátum szerepel a rövid távú kormányprogramban; mint például az egyházi és közösségi javak visszaadását szabályozó törvénytervezet, vagy a kisebbségi törvénynek a tervezete, amelyek törvénnyé válásának végsô dátumaként december 31. szerepel.

A "lerendezések" ilyen rövid távra tervezése, kétségtelen, az RMDSZ szorgalmazására történt. Ilyen szempontból is — úgy tûnik — az új kormány-felállásban megerôsödtünk. Az úgy tûnik-et azért írtam le, mert a tényleges megerôsödés akkor nyer egyértelmû bizonyítékot, ha az elôírt törvénytervezeteket a parlament valóban letárgyalja, mégpedig a kitûzött dátumokig, és ezek a tervezetek, a mi szempontunkból nézve, "menet közben" nem szenvednek lényegi változásokat (különösen a két sürgôsségi kormányrendelet nem).

Ha ez így történik, akkor, de csak akkor! nyugodt szívvel elmondhatjuk: megérte továbbra is bennmaradnunk a kormánykoalícióban, vállalni a kormányzással járó felelôsségeket is; politizálásunk helyesnek bizonyult, következetességünk végre meghozta az elsô gyümölcseit.

Erre is csak azt mondhatom: adja Isten, hogy így legyen! Hogy jusson el végre a romániai politikai elit is oda, hogy a megegyezéseket komolyan vegye, az aláírt dokumentumokba foglaltakat önmagára nézve is cselekvési kötelezettségnek tekintse.

Tehát amidôn újra és újra azt mondjuk: szép, szép az ígéret, a papírra tett megegyezés —, de várjuk ki, hogy mi lesz belôle! — nos, ilyenkor nem a negativista, a gyanakvó, a bizalmatlan emberke szólal meg bennünk, hanem a számtalan füstbe ment szép ígérgetést megélt ember már-már kötelezô, törvényszerû óvatossága, józansága! Igen, úgy vagyunk ismét — közel kilenc évvel a 89-es események és majdnem két évvel a kormánykoalícióba lépésünk után —, mint az egyszeri ember, aki az aludttejet is megfújja, lévén hogy már annyiszor megégette a száját. Tudjuk, ez nem jó állapot, könnyen átfordulhat gyanakvásba, frusztráltságba, negatívizmusba. Hogy ez ne következzék be ismét — az nemcsak rajtunk múlik. Elsôsorban nem rajtunk! De például azon is, hogy miként "viselkedik" a hatalom olyan esetekben, amikor valahol nyilvánvalóan kisebbségellenes gyûlöletszítás, fasisztoid cselekvés készül, újabb interetnikus konfliktus kiprovokálásának a céljával. Miként az történik évek óta Kolozsváron, egy xenofób, magyargyûlölô, szélsôségesen nacionalista polgármester — mind ez ideig büntetlenül maradt! — mesterkedéseinek betudhatóan. Nos, nem kiabálom el, de elégtétellel nyugtázom: több mint hat év után megértük azt is Kolozsváron, hogy Arturo Ui polgártársunkat megállította a hatalom. Igen, elsô eset!, hogy polgármesterünk nem tudta elkövetni újabb gaztettét, ezúttal Petôfi Sándor emlékének és szellemiségének a meggyalázását, ahogy azt megtette már Mátyás királlyal. Nos, hogy úgy mondjam: ettôl az eredménytôl kicsikét javult a közérzetem.

Szóval, ez az idei május. Amely Magyarországon a parlamenti választások hónapja is.

Azt már tudjuk, hogy a modern, a jóléti polgári Magyarországot megteremteni akaró, a keresztény-nemzeti értékeket valló és felvállaló Fidesz Magyar Polgári Párt nyerte meg a választásokat. (Midôn e sorok íródnak, még csak "tippelni" lehet azt illetôen, hogy milyen összetételû lesz az új magyar kormány.)

A kormányváltást "végrehajtó" magyarországi polgárok ma újra optimisták: remélik, bíznak benne, hogy a voksukkal hatalomra juttatottak mielôbb hozzákezdenek ígéreteik, terveik valóra váltásához, ami nem lesz könnyû. Ezzel, nyilván tisztában van a választópolgárok zöme is. Nem is a lehetetlent kívánja az új hatalomtól; "mindössze" csak azt várja el, hogy úgy fogjon hozzá s úgy, olyan következetesen, folyamatosan végezze nemzet- és országépítô-gyarapító munkáját, hogy a mai bizakodás, remény, ne kopjék el, s így négy év múltán újabb mandátumot kapjon a most jól elkezdett építô-gyarapító munkálkodás folytatására..

Ami pedig minket, "határon túli" magyarokat illet, nos, gondolom, mi "csak" annyit kívánhatunk, hogy olyan legyen az ország új kormánya, amelynek cselekvô hite az is, hogy Magyarország minden magyarnak — éljen bárhol is a Földön — az anyaországa, s a magyar nemzet nemcsak a Magyarország határain belül élô magyarok összessége, de a nemzetnek szerves részei vagyunk mi, "határon kívülre" szakasztott magyarok is.

Adja Isten, hogy így legyen! ...

Kolozsvár, 1998. május 25.

MOLNOS LAJOS