Kisebbségi szempontból az 1974-es alkotmány elsôsorban abban különbözött az addigiaktól, hogy a szlovén "állam" területén élô magyar és olasz ôshonos kisebbségeket már az alapelvekben államalkotó tényezôként határozza meg. Ezen kívül szerepel benne, az olasz és a magyar "nemzetiségi dolgozók és polgárok" egyenrangú joggyakorlása mellett, a nemzeti kisebbségek külön jogokkal való felruházásának ténye. (Az SZSZK Alkotmánya, 1975: 33.)

Az alkotmánynak az állampolgári szabadságjogokról és kötelességekrôl szóló általános rendelkezéseket tartalmazó fejezetében bôvebben is szó esik a már említett "nemzetiségi" különjogokról. A 250. szakasz a két kisebbség szabad nyelvhasználatának, saját (kulturális) szervezetek alapításának és a nemzetiségi szimbólumok használatának a jogát tartalmazza.

A nemzetiségi területen (értsd: kétnyelvû terület, vagy nemzetiségileg vegyesen lakott terület) a magyar és az olasz nyelv egyenrangú a szlovénnel. A nyelvi egyenjogúság és az anyanyelvi nevelés tekintetében az alkotmány többféle lehetôséget is felcsillantott, ezeket törvénnyel kívánta szentesíteni. Az alternatívák között az óvodai és az iskolai kétnyelvû oktatás csak mint lehetséges variáns szerepel, azzal a kiegészítéssel, hogy a szlovén, illetve a magyar nyelv kötelezô tantárgy a nemzetiségiek iskoláiban, nevelô-óvó intézeteiben, s a szlovén iskolákban ugyanilyen szerep jut a magyar nyelvnek. Érdekessége ennek a fejezetnek az, hogy az utóbbi kiegészítésben az olasz kisebbségi iskola már nem is szerepel. (Az olasz kisebbségiek által lakott Tengermelléken ugyanis továbbra is kitartottak az egynyelvû olasz iskolák mellett.) Az említett szakasz a nevelési-oktatási kötelezettségvállalás mellett a kisebbségi sajtó és a nyilvános tájékoztatás, valamint a könyvkiadás és a mûvelôdési tevékenység más formáira és a szakkáderképzés támogatására is kiterjedt. Az alkotmány 250. szakaszának nagyon fontos fejezete az, mely a kisebbségek egymással és saját anyaországukkal történô kapcsolatainak fontosságát hangsúlyozza. E jogok gyakorlati megvalósulását törvénnyel, statútumokkal kívánták egyengetni.

A 251. szakasz pedig arról rendelkezik, hogy a kétnyelvû területen a kisebbségek — a többi köztársaság és autonóm tartomány törvényhozási gyakorlatától eltérôen — az egyéb, fôleg a nem gazdasági szféra területén alapítható (oktatás, mûvelôdés, szociális gondozás stb.) önigazgatási érdekközösségek mintájára külön, nemzetiségi alapon mûködô mûvelôdési és oktatási érdekszervezeteket alapíthatnak. Így alakult meg 1975 márciusában a Muravidék magyar kisebbségiek által lakott járásaiban — a lendvaiban és a muraszombatiban — a Lendvai Községi Nemzetiségi Érdekközösség, illetve a Muraszombati Községi Nemzetiségi Érdekközösség. A kétnyelvû területeken a kisebbségi különjogok — az alkotmánnyal összhangban — a nemzetiségi területre vonatkozó községi (járási) szintû statútumokban részletes kiegészítô megjegyzésekkel emelkedtek törvényi rangra. A községi képviselô testület tanácsai (társadalmi-politikai tanács, társult munka alapszervezeteinek tanácsa, a helyi közösségek tanácsa) mellett 4. tanácsként egyenjogú döntéshozatali joggal (szükség esetén vétójoggal!) rendelkezett a magyar nemzetiségi érdekközösség a kisebbséget érintô oktatási-nevelési, a mûvelôdési, a tájékoztatási, a könyvkiadási és az anyaországgal való kapcsolatok kérdéseiben. A politikai és a társadalmi élet egyéb területein felvetôdô kérdések továbbra is a nemzetiségi bizottságok hatáskörébe tartoztak (az SZSZK Alkotmánya, 1975: 141–142.)

Az 1974-es alkotmány azonban nemcsak a szlovéniai magyar kisebbség, hanem a nagy tömegben élô koszovói albánok és a soknemzetiségû Vajdaság — a délvidéki magyarok — számára is az autonómia sajátos változatát ígérte. Ebbôl azonban semmi sem valósult meg, sôt, az úgynevezett "bársonyos forradalommal" (joghurt-forradalom) az autonómiát egy despotikus alapokon nyugvó, diktatórikus rendszer kezdte felváltani. A nagyszerb törekvésekkel egybehangzó politika nemcsak a kisebbségek számára vált óriási teherré, hanem az akkor már laza szövetséget alkotó köztársaságok számára is. Az 1989. szeptemberi szerb alkotmánymódosító akcióra, mely a szövetségi parlamenti szavazati fölény megszerzésére irányult, Szlovénia alkotmány-kiegészítéssel válaszol. Ezzel saját alkotmányát a szövetségi állam alkotmánya fölé helyezi. A demokratikus rendszerváltás fontos szakaszában, alig egy évvel késôbb, elfogadták a szlovén képviselôházban azt a szándéknyilatkozatot, amelyben már benne foglaltatnak az új, 1992 decemberében elfogadott alkotmány csírái. Ennek egyik, kisebbségi szempontból is érdekes fejezetében olvasható: "A szlovén állam biztosítja az olasz és magyar nemzetiségeknek az önálló Szlovén Köztársaságban... az alkotmányban és a törvényekben, valamint a Jugoszláv SZSZK-val kötött és jóváhagyott nemzetközi aktusokban megállapított jogait."

Az 1992 decemberében elfogadott alkotmány az eddigi normákhoz viszonyítva két újdonsággal is szolgált. Egyik — mely vészjóslónak tûnt — az, hogy a magyar és az olasz kisebbség többé nem államalkotó tényezô. A végsô megfogalmazás azonban minden kétséget eloszlatott: az Általános rendelkezések 5. szakasza ugyanis az ôshonos magyar és olasz kisebbség védelmérôl rendelkezik. A másik, amelyet a magyar kisebbségi politika az új alkotmány egyik legfontosabb vívmányának tart, a kisebbségi képviselôk vétójoga. "Azok a törvények, más jogszabályok és általános aktusok, amelyek csupán a nemzeti közösségek alkotmányban megállapított jogaira és helyzetére vonatkoznak, a nemzeti közösségek képviselôinek beleegyezése nélkül nem fogadhatók el." — áll a 64. szakasz ötödik bekezdésében. (A Szlovén Köztársaság Alkotmánya, 1992: 29.) Az új, kétkamarás parlamentben a törvényhozásban a két nemzeti közösség (kisebbség) számára 1-1, alanyi jogon biztosított képviseleti helyet tartanak fent. (...)

A gazdasági mozgások és az elvándorlás

A II. világháború után a csaknem egy évtizedig tartó beszolgáltatások és a rosszul kivitelezett szövetkezesítés tovább gyengítették a magyar lakosság gazdasági erejét. (...)

Lényeges változást gazdasági téren a szlovéniai magyarság esetében a rendszerváltás sem hozott. A fô problémát a tôkehitelek iránti bizalmatlanság és a vállalkozói kedv hiánya jelentik. A néhány kisebb, családi vállalkozástól eltekintve a szlovéniai magyarság a gazdasági perspektívát nélkülözô önellátásra rendezkedett be.

A szlovéniai magyarság körében uralkodó asszimilációs trendek meglepô hasonlóságot mutatnak a burgenlandi magyarokéval. A Trianon utáni idôszakban még 20 ezer fônyi magyarság mára a felére csökkent; a hivatalos statisztikák pedig még ennél is kevesebbrôl szólnak. A tízéves idôközre esô asszimilációs ráta az utóbbi 30–40 évben két számjegyûre duzzadt (10–13%). A demográfiai vizsgálódások kimutatták, hogy e nagyfokú lakosságfogyatkozást fôleg három tényezô váltja ki. Az elsô helyen mindenképpen a kedvezôtlen népszaporulatot kell említenünk. (A magyar lakosság korfája ugyanis jóval meghaladja a kritikusnak számító 100-as értéket, sôt 1981-ben már 130 fölé emelkedett.) Az öregedési index mutatói a lakosság elöregedésérôl beszélnek, s már a természetes reprodukció sem biztosított. A második helyre a természetes asszimiláció, a harmadikra pedig a kivándorlás kerül.

A depopuláció okait kutatva, a szakemberek elsôként a kedvezôtlen gazdasági helyzetet említik. Ez azonban csak részben fogadható el, hiszen a 60-as évek végétôl jelenlevô viszonylagos jólét a természetes asszimiláció másik melegágya. Ez ellen már nehezebb megtalálni a megfelelô módszert. (...)

A muravidéki magyar kisebbségi szervezetek (Nemzeti Önigazgatási Közösségek) — az egységes politikai fellépés érdekében — fôleg az 1989/90-es rendszerváltás után —, felvállalva a nemzetiségileg vegyesen lakott terület magyar nemzetiségû lakosságának érdekeit, tömbösítésre törekedtek. Azonban ez a kísérlet is kudarcba fulladt.

A magyar nyelvû ügykezelés — a bírósági tárgyalások anyanyelven való lefolytatása és a végzések anyanyelven történô kiadása mellett — a közigazgatásban "büszkélkedhet" a legkevesebb eredménnyel. Az új intézkedések tovább rontják megvalósulásának esélyeit, így a nyelvi egyenjogúság ellenére a magyar nyelvhasználat a közigazgatásból immár teljesen kiszorulni látszik. Az eddigi kisebbségi nyelvhez és a kisebbséggel való együttéléshez nem szokott többségi nemzet körében feszültségteremtô erô is lehet az "etnikai határok" figyelmen kívül hagyása. Fôleg akkor, ha azok hangjukat is hallatják, jogos sérelmeiket hangoztatván.

"Az esélyeket és lehetôségeket latolgatva, valószínûleg azoknak van igazuk, akik a Szlovéniában élô magyarság jövôjét, sorsát attól teszik függôvé, hogy milyen mértékben tudja kihasználni alkotmányos jogait, és mennyire tud a megváltozott viszonyok között saját sorsának irányítójává válni. Ehhez továbbra is mind a többségi szlovén nép, mind az anyaország sokoldalú és folyamatos támogatására szüksége lesz. Ez a többségi állam részérôl egyelôre biztosítottnak látszik, ami a könyvkiadást, a mûvelôdési élet szervezését, a sajtó pénzelését illeti." — írta e sorok írója a 90-es évekbeli perspektívákat latolgatva. Az anyaországból azonban — tekintettel az ország gazdasági gondjaira — 1994 óta ez a támogatás a minimálisra csökkent. Így a feladat oroszlánrésze változatlanul magára a magyar kisebbségre, illetôleg az értelmiségre hárult. A kérdés továbbra is az: akarja-e, tudja-e vállalni a rá kiszabott feladat súlyát? (...)

Szlovénia és Magyarország között jelenleg nincs vitás kérdés. S a kapcsolat, ami a gazdasági téren csak nehézkesen alakult ki, az kulturális téren a két ország között régió szinten már megvalósult. Zala és Vas megyével már több évtizedes a kulturális együttmûködés. Az 1992 novemberében aláírt szlovén–magyar kisebbségi egyezmény és az 1994-ben mindkét fél részérôl ratifikált alapszerzôdés mintájára a Muravidéki Magyar Önigazgatási Közösség évente aláírja a kulturális együttmûködésrôl szóló megállapodást. Az alapszerzôdésbôl eredô kötelezettségeket a már mûködô kormányközi kisebbségi vegyes bizottság évenként legalább egyszer sorra kerülô tárgyalásokon értékeli.

A fentiekbôl kitûnik: a pozitív diszkriminációra épülô szlovén kisebbségpolitika és a már két évtizede mûködô kulturális autonómia sem jelent garanciát, sem megnyugtató válasszal szolgálni nem tud e kis lélekszámú magyarság jövôjét illetôen. Ennek legfôbb oka az, hogy az önkormányzati szintû autonómia nem ad biztosítékot a kívánságok megvalósítására. Ugyanis mindhárom község esetében 50 százalék alá süllyedt a magyarság lélekszáma. A rendszerváltással megalakult rendkívül agresszív nacionalista színezetû pártok (Szociáldemokraták, Nacionális Párt stb.) hazai tevékenysége miatt a Nemzetiségi Önigazgatási Közösség már a szlovéniai magyarság képviseletét sem képes maradéktalanul ellátni, a magyarság politikai mozgósítására pedig már régóta nem fektet hangsúlyt. Az egyedüli lehetôséget a különbözô nemzetiségi alapon mûködô intézetek alapítása jelenti. (Mûvelôdési Intézet, Tájékoztatási Intézet, Várgaléria Intézet). Hogy mennyiben tudnak hozzájárulni a kisebbség megmaradásához, arról még korai lenne beszélni.