A mai Ukrajnában 18 kisebbségnek van delegátusa az Ukrajnai Nemzetiségek Tanácsában. Az ország lakosságának 27%-a nem ukrán nemzetiségû. A kétszázezres magyarság, számarányát tekintve, a kilencedik "helyen áll", míg "elsô helyen" a 12 milliós orosz kisebbség található.

Egy "akkorácska" kisebbség, mint a magyar is, hogyan élhet a törvényes lehetôségekkel, s egyáltalán: hogyan boldogulhat egy ilyen hatalmas országban, mint az 51 milliós Ukrajna, ahol szintén jól kitapinthatóak azok az átgondolt intézkedések, amelyek a nemzetállam megteremtését szolgálják, az "Ukrajnában ukránul!" jelszóval?

Ezekrôl kérdezte munkatársunk Ungváron TÓTH MIHÁLYt, az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (UMDSZ) elnökét.

— Az UMDSZ (Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség) együttmûködik Ukrajna más nemzetiségi szervezeteivel?

— Létezik egy formális kapcsolat az 1992-ben létrejött Ukrajnai Nemzetiségek Tanácsában, amely országosan bejegyzett szövetség. E szervezetbe 18 kisebbség delegált képviselôket. Az országban számarányában a magyarság a kilencedik kisebbség. Megelôznek bennünket többek között az oroszok, a lengyelek, a beloruszok, a zsidók, a moldovánok — a románokat külön jegyzik —, s most már a krimi tatárok is, akik visszatelepülve a szülôföldjükre immár több mint kétszázezren vannak. Hasonló számúak a görögök és a bolgárok.

— Ukrajnában mennyi a nemzetiségek aránya?

— Hivatalosan a lakosság 27 százaléka nem ukrán nemzetiségû, annak egy negyede — 12 millió — orosz ajkú, a többi 17 nemzetiség között oszlik meg. Az utóbbi években készített felmérések szerint jelentôs különbség van a nemzetiségek körében a vallott és regisztrált, illetve a tényleges számuk között. Az eltérés akár több tízezer is lehet. Az ukrajnai kisebbségek helyzete sok tekintetben eltérô. Az oroszok például hagyományos értelemben nem tekinthetôek kisebbségnek, bár az ukrán alkotmány egyértelmûen azok közé sorolta. A magyarság — a bukovinai románokéhoz hasonlóan — nagy része tömbben él, közvetlen az anyaország határa mentén, és saját iskolarendszerünk van az óvodától a felsôoktatásig. Eredménynek tekinthetjük, hogy a magyarság tudott a legjobban élni az ukrán nemzetiségi törvényben deklarált jogokkal, anyanyelve, szimbólumai használatában, oktatási és kulturális intézményeiben.

— Ukrajnában 1997 ôszén új választási törvényt hoztak, amely egyes vonatkozásaiban hátrányos a nemzetiségek számára.

— Nemcsak ez, hanem tulajdonképpen valamennyi törvény — legyen az például gazdasági jellegû — érinti a kisebbségek sorsát. Az ukrán alkotmány elfogadása után változtatásokra van szükség, mert a törvényeket, illetve a törvénykezést összhangba kell hozni ezzel a dokumentummal. E téren, sajnos, keveset sikerült elôrehaladni. A kijevi parlament már elfogadta az önkormányzati törvényt, amely néhány új lehetôséget nyitott meg számunkra, amelyekkel mindenképpen élnünk kell. Egyébként ez lesz a próbája annak, hogy van-e igazi konszolidáció az országban vagy nincs. A nyelvhasználatban már meglévô bizonyos lehetôségeinket ugyanis törvényesíteni tudjuk általa. A helyi közigazgatási törvényt is jóváhagyta a parlament.

— Ez utóbbi mit hozhat a magyarságnak?

— Sajnos, nem sok jót — hasonlóan a többi kisebbségnek sem —, de általában az önkormányzatiságnak sem. A törvényben kialakult modellben egyértelmû a hatalmi központosítás, mert a járási és a megyei igazgatás felsô irányítás alá kerül, és ezáltal függetlenné válik a helyi közösségektôl. Az államelnök által kinevezett tisztviselôk látták el a közhivatalok feletti felügyeletet, illetve irányítást, és részben az önkormányzatok által kényszerûségbôl rájuk ruházott önkormányzati végrehajtó feladatokat is járási és megyei szinten. Ez lényegében prefektúra-rendszert jelent, mely igazodik az ukrán alkotmányhoz.

— Hogyan alakul a kárpátaljai magyarság oktatási, mûvelôdési helyzete? Évek óta gond az anyanyelvû felvételizés az ungvári egyetemen, amit minden évben újra ki kell harcolnia a magyar szervezeteknek.

— A tiltakozások hatására a tavaly is lehetett magyar nyelven felvételizni, de ez minden bizonnyal idén is gond lesz, sôt azután is. Annál is inkább, mert az országban a mostani erôteljes ukránosítás a parlamenti választások után is megmarad. Ez a nemzetállami törekvés nem elsôsorban a magyar oktatás ellen irányul. Természetes, hogy egy érettségizô diáknak ukrán nyelvbôl is vizsgát kell tennie, s hasonlót a fôiskolai és egyetemi felvételin. Ez utóbbi csak abban az esetben lenne jogos, ha az állam megteremtené a feltételeket ahhoz, hogy a diákok megfelelô szinten el tudják sajátítani a középiskolákban az ukrán nyelvet. Ehhez a körülmények jelenleg nem adottak, hiányoznak hozzá a pedagógusok, a tankönyvek, a különféle oktatási eszközök, illetve csak részben vannak meg. A feltételek megteremtéséhez néhány évre van még szükség. A tanintézmények ukrán nyelvre való átállítása egyébként elsôsorban nem a magyar, hanem a köztársaságban mûködô orosz iskolák ezreit érinti. Az intézkedések éle is ezek ellen irányul. Erôteljes ugyanis az állam törekvése arra, hogy ott, ahol jelentôs számban élnek ukránok, ukrán tannyelvû iskolák mûködjenek. Ezért vert fel nagy port az a tervezet, amelyet az ukrán oktatási minisztérium dolgozott ki az országban élô nemzeti kisebbségek oktatásának átalakítására. Ha ezt törvénnyé emelik, akkor alapjaiban veszélyezteti az óvodától a fôiskolai szintig kiépített kárpátaljai magyar oktatási intézményrendszert is, ami értelmiségünk utánpótlásának a megszüntetését jelentené. A minisztérium tervezete az ukrán nyelven tanulandó tárgyak közé sorolta a történelem és földrajz mellett a fizikát, a kémiát, a biológiát is, s csak a meghatározhatatlan "etnikai tárgyakat" engedné anyanyelven oktatni.

— A koncepció az erôszakos ukránosító törekvések iskolapéldája. Miért e türelmetlenség?

— Minden bizonnyal azért, mert az etnikai, illetve a nyelvhatárok sajátos módon keverednek az országban, s ezen akarnak változtatni. A magukat ukránnak valló állampolgárok aránya ugyan valamivel meghaladja a 70 százalékot, de ugyanakkor a lakosság több mint 50 százaléka az oroszt vallja anya-, illetve kommunikációs nyelvének Ukrajnában. Ôket nevezik orosz ajkú ukránoknak, akiknek számát mintegy 26 millióra (!) becsülik az országban. Etnikailag orosz többségû a Krim Autonóm Köztársaság és Luganszk megye, de az állam keleti részén fekvô nagyvárosok sora is, a többi, fôként nyugati megye lakosságában az ukránok aránya meghaladja az 50 százalékot. Az ukrán nyelvvel kapcsolatban még azt kell megjegyezni, hogy a kisebbségek számára is sok gondot okoz, mert a szovjet éra alatt az orosz nyelvet tanulták az iskolában. A magyarság egyedülálló abban a tekintetben, hogy 98 százaléka együtt vallja nemzetiségének és anyanyelvének a magyart, sôt 60 százalékuk nem beszél más nyelven, például oroszul vagy ukránul. A tatárok, zsidók, bolgárok, moldovánok azonban csak oroszul tudnak, mert ilyen tannyelvû iskolákban tanultak. A nem-szláv ajkú nemzetiségeknek nehéz az átváltás az új államnyelvre annak ellenére, hogy csak mintegy 30–35 százalék az orosz és az ukrán nyelv közötti különbség. Az oroszoknak ez jóval könnyebb lenne, mégis tiltakoznak ellene, különösen, hogy most már ukránul kell fordulniuk a hatóságokhoz a különféle beadványokkal. A szovjet korszakban mindez természetesen oroszul történt. Az államnyelvvel kapcsolatban ezért vannak feszültségek Ukrajna-szerte, és a hatóságoknak sem sikerül mindig megtalálniuk a megfelelô kezelési módokat.

— A magyarság számára milyen veszélyeket rejt az ukránosítás?

— Elsôsorban a nyelvhasználat beszûkülését, a nyelvi hátrányok ugyanis újabb gondokat hoznak magukkal. Így például a vagyonszerzésben, illetve -gyarapodásban, amiben szintén lemaradás tapasztalható a kárpátaljai magyarság körében nyelvi akadályok és más okok következtében. Az egyik: iskolai végzettség tekintetében csak a hatodikok vagyunk a kárpátaljai nemzetiségek között. Az ezer fôre jutó diplomások számában az elsôk az oroszok 215, a harmadikok az ukránok 164, s még ez utóbbihoz képest is a magyaroké — 67 — egyharmad sincsen. A képzettségi szintünk tehát igen alacsony. A helyzeten elsôsorban azzal lehetne változtatni, hogy diplomásaink a szülôföldjükön kamatoztatnák, illetve adnák tovább tudásukat, és nem az anyaországba kivándorolva. Másrészt, az anyanyelvû oktatást helyben kellene megoldani. A pedagógushiány nehézségein enyhít a sok huzavona után végre akkreditált, önálló beregszászi Kárpátaljai Magyar Tanárképzô Fôiskola. Égetôen szükség volna magyar orvosok, mûszakiak, közgazdászok, jogászok rész- vagy teljes anyanyelvi képzésére az állami egyetemeken. Ehhez viszont meg kellene keresni a megfelelô formákat. Erre már van példa: közgazdász-menedzser szakon második diplomát szerezhetnek kárpátaljaiak a nyíregyházi mezôgazdasági fôiskolán.

— Ismét visszatértünk az oktatáshoz.

— Ez most újból veszélybe került, mert az ukrán oktatási minisztérium tervezete csak az elemi iskolákban, 12 éves korig akarja megengedni az anyanyelvû oktatást. A koncepció ellen a nemzetiségi szervezetek élesen tiltakoznak. Igen fontos lenne alap- és köziskoláink pénzügyi alapjainak megerôsítése, számos intézmény épületének korszerûsítése, a tanárok anyagi helyzetének hosszú távú, megnyugtató rendezése. Ezért az UMDSZ egyik legfôbb feladatának egy oktatási program kidolgozását tartja, amelyet megvitatunk a magyar nemzeti közösséggel. Kezdeti eredmény, hogy már három magyar református gimnázium mûködik — Nagyberegen, Nagydobronyban és Tivadarfalván —, amelyek lényegében a történelmi Bereg, Ung és Ugocsa vármegyék középiskolái. Reálgimnázium sajnos, továbbra is csak egy mûködik Kárpátalján, Beregszászon. Még két ilyen iskolára lenne nagy szükség Ungváron, illetve Técsôn, az itt lévôket pedig kollégiummal kellene bôvíteni, hogy a szórványban élô gyermekek is tanulhassanak ezekben az intézményekben. Sajnálatos a técsôi iskola esete, amely mint az "állatorvosi ló", mutatja, hogy miként lehet kudarcba fullasztani egy jó szándékot belsô csatározásokkal és kisszerû érdekek mentén. Nyolc-tíz erôs gimnáziumra volna szükség Kárpátalján, amelyek jelentôsen növelnék a középiskolai oktatás színvonalát. A felsôoktatásban pedig nemcsak az ungvári egyetemen, hanem Ukrajnában másutt is ki kellene építeni a legfontosabb szakokon a magyar részképzést a magyar középiskolákban végzett tanulók számára.

— A lembergi (lvovi, újabban lvivi) felsôfokú tanintézményekben például számos magyar oktató dolgozik, öt–tíz hallgatóval már lehetne anyanyelvû csoportokat indítani.

— Különösen sok magyar építész mûködik Kárpátalján kívül, a kijevi fôiskolán is tanít jó néhány, de az elmúlt fél évtizedben egyetlen kárpátaljai magyar fiatalról sem hallottam, hogy ott tanult volna. Ukrajna több zenemûvészeti fôiskoláján is dolgoznak magyar oktatók, ezt is ki kellene használni. Sajnos a lehetôségekkel nem lesz könnyû élni, mert napjainkban alig akad magyar hallgató, szemben a hetvenes-nyolcvanas évekkel, amikor tizenöt-húsz fôs kolóniáink léteztek a különbözô ukrajnai felsôoktatási intézményekben, szerte az országban. Az elôrelépéshez két dolog szükséges: egyrészt a kárpátaljai magyar nemzeti közösség elitjének — s nem az "egyszerû" magyarságnak, mert az nem torzsalkodik — a belsô konszolidációja, másrészt az anyaország viszonyulásának megváltoztatása bajainkhoz, gondjainkhoz, illetve azok kezeléséhez. Amíg a mindenkori magyar kormány képtelen megoldani azt, hogy az ungvári, a beregszászi és más standokon lehessen friss magyar lapokat, folyóiratokat és az itteni könyvesboltokban magyar kiadványokat kapni — mindegy, hogy mennyibe kerülnek —, addig más segítséggel ne is próbálkozzon. Az anyaországi pénzbeli támogatás rendszere valamelyest javult az utóbbi idôben, de a kárpátaljai elosztása körüli marakodás nem csökkent.

— Az összeg felhasználásának hatékonysága is sok kívánnivalót hagy maga után.

— Ha jól tudom, a pénz nagy részét — négyötödét — a kárpátaljai gyerekek anyaországi képzésére költik. Sokadszor hangoztatom, hogy teljesen értelmetlenül. Elhibázott kezdeményezés volt, mert a végzettek közül — a rájuk váró sokkal rosszabb anyagi viszonyok és körülmények miatt — tudomásom szerint egy sem tért haza. Szándékuk sincs, de értelme se lenne, mert az anyaországban szerzett tudásával alig tud valamit kezdeni Ukrajnában például egy jogász vagy közgazdász. Jelenleg mintegy 350 kárpátaljai magyar fiatal tanul anyaországi fôiskolákon, egyetemeken. Nem az én tisztem megszámolni, de több milliárd forintot költöttek az elmúlt években a magyarországi adófizetôk pénzébôl a határon túli magyar fiatalok oktatására, akiknek más tájakra is csak a töredéke tért haza. Jóval kevesebb pénzbôl, hatékonyabban lehetett volna segíteni itteni tanulásukat, és csak a részképzésüket kellett volna megoldani az anyaországban. Akik pedig kint tanulnak, azokkal olyan szerzôdést kellett volna kötni, hogy végzésük után hazatérnek, vagy visszafizetik a rájuk költött pénzt. A részképzésre egyébként már vannak példák, az ungvári egyetem orvosi, történelmi, matematika, fizika karának fél tucat szakáról lehetôség van egy-két szemeszteres részképzésre különbözô magyarországi egyetemeken, fôiskolákon. Már a második osztály tanul a kijevi színmûvészeti fôiskolán, akik közben a hasonló budapesti intézményben is elvégeznek egy-két félévet, de így nem esnek ki hosszú évekre az itteni közegbôl. A magyar kormány nagyon átgondolt támogatási rendszerére volna szükség, amely közvetlenül segítené iskoláink mûködését, eszközökkel való ellátását, esetenként felújítását, mert több tanépületünk összedôléssel fenyeget. Mindezzel meg lehetne alapozni egy önálló kárpátaljai magyar tankerületet. Hosszú távú programot kellene készíteni e feladatra — ennek igényét az UMDSZ állásfoglalásaiban is megfogalmaztuk —, s azt egy magyar–ukrán államközi egyezményben megerôsíteni. Ebben rögzíteni, hogy mit vállal fel a két fél a kárpátaljai magyar oktatásügy, kultúra fejlesztésében, s így ezek a kérdések végre kikerülnének a két ország belpolitikai csatározásaiból.