Egy régen volt s végérvényesen a múlté vált földrajztanárom jutott eszembe, aki derûsen mesélte nekünk, hogy ôk az iskolai tanulmányaik alapján nyugodtan lelógázhatták volna lábukat a Föld szélérôl a semmibe, mert hát akkor az egész még csak egy nagy korong volt.

Szerencsések voltak, ôk még tudták, hol van a világnak a vége. Mi már hiába keressük azt az azóta meggömbölyödött planétán (ezt is tôle tanultam), így hát illúzió nélkül kell a világban baktatnunk. De a remény mindig él, s a sors néha kegyes.

Azok ismerik leginkább múltjukat, akik a világtól elzárva élnek. Világuk földrajzilag véges, de gazdagságában végtelen. Nekik megadatik a világszéli üldögélés, miközben sárkányok, óriások vagy éppen lüdércek tüsténkednek a köztük és köztünk húzódó választerületen.

Nem írom körbe, hogy milyen módon és alkalomból jártam Fenyôkúton. Egyébrôl fogok írni. Aki nem ismeri ezt a falut, annak megmondom, hogy területileg talán világvárosnyi, de lélekszámban apró. Ott van a világ végén, egy hegy tetején. (Korond községhez tartozik — a szerk. megj.)

Az iskolához érkeztünk. Nyáron kitûnô szálláshely. Felsúrolt deszkapadlón aludtunk, dôlt tetejû fapadok tövében. Azokon biztosan könnyen felborul a tintatartó, vagy legurul az alma. Karcsú vaskályha állt a sarokban. Elhagyatottnak tûnt, de tudtam, hogy télen itt kell keresni a tûzfelelôsöket. Vajon most hol voltak ôk? Valahova kiröppentek a nyári szabadságban, de aligha messzebb a közeli erdôknél, ahol apjukkal vágták a fát, élni is, meg melegedni is. Azért voltunk itt, hogy e nagyon gyéren épített település lakóival a világ dolgairól beszélgessünk.

Magányos bandukolásomban egyszer egy apró házhoz értem. Egy dombocska tetején állt. "Itt lakik a világ anyja" — döntöttem el magamban, aztán bekopogtam. Csakugyan egy hajlott hátú néni lakott ott magányosan. Úgy üdvözölt, mint régi ismerôsét. ("Már régóta várlak, fiam", gondoltam ismét magamban). Csak annyit kérdezett: "Szintén néprajzos?" Bizonytalanul mozdítottam meg a fejem. Aztán nem tudtam meg semmit abból, amit szerettem volna. Viszont azt annál részletesebben, hogy "azok a másikok" a néni minden törülközôjét meg abroszát elvitték. Milyen lelkébôl kacagott, amikor még hozzátette: "Egy rossz gyapjú katrincám volt, azt is ki kellett ezeknek húzzam a tyúkok alól". Engem a múlt érdekelt volna, de az csak az öregasszony nagyapjával kezdôdött, aki már nem volt óriás.

Rossz kedvem hamar elpárolgott, mert, már útban újabb célpontom felé, olyasmit tudtam meg, ami érdekelt. Mert közben megokosodtam. A néni elnézte nekem hetyke kérdéseimet, de azért nem maradt adósom. Mikor eljövôben voltam, még utánam szólt: "Este ne sokat járkáljon künn, nehogy lüdérccel találkozzon".

Útközben találkoztam néhány favágóval. Fiatalok voltak. Tudtam, ezeknél fölösleges óriásokról, sárkányokról vagy a vidék más lakóiról érdeklôdnöm. Munkájukról, a jó fejszékrôl, a harcsafûrészrôl, meg az elôdökrôl beszélgettünk, akik szintén favágásból éltek. A falu területe, akárcsak közvetlen környéke, kopár volt, hát megkérdeztem, hogy most hol vágják a fát. Délkelet felé mutattak. Hiszen régtôl fogva ott vágta mindenki. Hirtelen az idô összefolyt, száz-kétszáz évbôl örökkévalóság lett, amikor egyikük az elôbbitôl ellentétes irányba intett: "Ott, Pálpataka felé nem lehetett, óriások laktak".

Nyár volt. A falu tanult emberei nem voltak otthon. De megtaláltuk a falu talán legidôsebb emberét. Tófalvi Nyakas Jánosnak hívták, s annyira öreg volt, hogy ha jól biztattuk, szinte sikerült neki visszaemlékezni, hogy gyermekkorában nem szabadott akárhol játszani az óriások s tán még a sárkányok miatt. Az öreg szívesen fogyasztotta a folyékony biztatót, s egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy igazat szóltak a falusiak, amikor figyelmeztettek, hogy az öregre kell vigyázni, mert ravasz. Elmesélte, hogy pár évvel elôbb bezárták politikai okokból, de tekintettel magas korára, kénytelenek voltak szabadon engedni. Az estébe hajló szürkületben semmi harag nem érzôdött ki a hangjából feljelentôje irányába; csak beszélt, beszélt, mesélt mindenfélérôl, s mi úgy éreztük, hogy remekül megférnek a lassan emelkedô csillagos ég alatt a börtönemlékek s az ebben az órában éledô lüdércek.

Így teltek el az erre szánt napjaink, mesélô, de a "másik" világot is jól ismerô emberek között. Ismerték múltjukat és ragaszkodtak hozzá. Egyedül a falu kovácsa fogadott azzal, hogy nehogy butaságokat kérdezzünk tôle, mert akkor kitesz a házából. Megnéztük mûhelyét. Bármely múzeum megirigyelhette volna tökéletes állapotban lévô, generációk óta nap mint nap használt felszerelését.