MIDÔN EZT ÍROM, már nem a magyar forradalom kitörésének napja százötven éves, hanem a forradalmi hétköznapok. Százötven évvel ezelôtt valaki felkel reggel, megreggelizik, elindul, és fontos döntéseket hoz a kormányban. Százötven évvel ezelôtt valaki megír egy verset, amit kívülrôl mondogatnak kávéházi asztaloknál. Százötven évvel ezelôtt valaki bált szervez a forradalom árváinak megsegítésére. Százötven évvel ezelôtt valaki a szuronyát tisztogatja. Hétköznapok: fontos döntések napjai. De hogyan ünnepeljük ôket? Kell-e ôket ünnepelni?

(Hétköznap nincs. Minden nap "jeles" nap, valakinek a névnapja, házassági évfordulója vagy születésnapja. Bensôséges ünnep, családi körben. Éppen azt mutatja meg, hogy miért ünnep az ünnep: mert együttlét a hozzánk-tartozókkal, barátokkal, ismerôsökkel. Ünnepléskor mindenki ismerôs, hiszen mindenkinek ugyanaz az ünnepe.)

Nemrég a Mikó Könyvtárban Kosztolányi Dezsôné Kosztolányi Dezsô címû könyvét kerestem. A polcon, ahol a KOS kezdôbetûs szerzôk vannak, Kosztolányiné mellett Kossuthot találtam. A könyv borítóján huszárok voltak, benne pedig írások a szabadságharcról, Kossuthtól, Kossuthról.

Mikor itthon a beválogatott szövegeket olvastam, egy dolgot kerestem: hogy mitôl, miért lehetett "forradalmi" az akkori ifjúság. Nem könnyû megérteni, hogy mi az, ami megadja a végsô lökést egy fiatalembernek, hogy elinduljon és életét áldozza egy forradalomért. Életét áldozza — mondom, de inkább arra gondolok: magánéletét áldozza. Nem a hôsi halál az, aminek bekövetkezése tôlünk függ, és amit változásként lehet megélni, hanem az a pillanat, amikor egy hivatalnok vagy borbélysegéd egy hirtelen döntéssel otthagyja polgári foglalkozását, családját, és önkéntesnek jelentkezik. Ám ezekre a pillanatokra nem találtam magyarázatot a könyvben. Nem derült ki, hogy milyen volt a forradalmár magánélete, és hogy miként ülte meg a forradalom "névnapjait". Csak utalásokat találtam erre, egy Kassai Vidor nevû színész emlékiratában, aki a szabadságharc idején kilencéves volt. Amirôl ô ír, az is forradalom, ugyanaz a forradalom, amit március tizenötödikén ünnepelünk. A szemszög azonban, ahonnan az eseményeket nézi, más. Innen nézve az a fontos, ahogy a gyermek és rokonai, ismerôsei — Hermin nôvére és Lajos fivére — megélik a forradalmat, nem maguk az események: "1848–49-ben az emberek általában nem olyanok voltak, mint azelôtt, meg azután. A nép sokkal vígabb volt, az emberek úgyszólván nem is házaikban laktak, hanem az utcákon. Folytonos volt a csoportosulás; csapszékekben folytonos volt a zene és a tánc, nemcsak ünnepnap, de hétköznapokon is. Olyan volt, mintha senki se dolgozott volna; pedig ha más nem, de a szabók és lábbelikészítôk bizonnyal soha serényebben nem munkálkodhattak, mint éppen akkor; nagy szükség volt honvédöltözetekre. De a nôk is sok dolgot adtak nekik; egy része gyászolt, nagy része folyton mulatságokban meg nemzeti ünnepélyeken volt, és amíg emennek fehér vagy nemzetiszínû, amannak meg gyászruha kellett. Sok fehérnemûre is lehetett szükség akkor, mert az ócskákból tépést csináltak sebesültjeink számára, melyeket hölgyeink összegyûjtve küldözgettek szanaszét. Én is tépdeltem, meg a többi gyerek is, és noha nem volt mulatságos, éreztük, hogy hazafias kötelességünk ez nekünk is. Így voltunk mi gyermekek általában; nem értettünk semmit, de éreztünk mindent, éspedig, úgy lehet, fokozottabb mértékben, mint akik többet értettek belôle, mert mi nem mérlegeltünk semmit, hanem úgy vettük, amint éppen nekünk jött."

A forradalomról szóló legjobb történetek talán a gyermekek történetei. Vagy inkább: azoké a felnôtteké, akik gyerekként látják magukat a forradalmi események közepette. Ez a gyerek nem csetlik-botlik, hanem megfigyel, átérez, és nyilván a legszínesebb, legizgalmasabb részleteket veszi észre. A felnôtt nevet ad a részleteknek, ezek lesznek a forradalom névnapjai. Ünnepnapok és hétköznapok egyszerre, amikor az ember megreggelizik, elindul, tánccal, zenével tölti ki a napját, utcán, otthon, csapszékekben. Barátokkal, ismerôsökkel.