"Nincs!"

A falu hétszáz évnél idôsebb. Elsô írásos említése 1299-bôl származik. Túlélte a reformáció és az ellenreformáció viharait. A török porig égette. A lakosság meghalt vagy rabszíjra került. A Fekete család néhány tagja elmenekült a török kard és lánc elôl. Harmadnap halottaiból feltámadt a magyar falu. Aztán a két világháború vágott széles rendet a férfiak sorában. Az elesettek névsora a templomkertben felállított emlékmûvön olvasható. A kommunizmus áldozatainak a szobra nem készült el. Szükséges egy effajta emlékmû? Hiszen az utódok (a vadkapitalizmustól megrettenve) visszasírják a nagy kilôttet és uralmát...

Ma, a huszadik század utolsó éveiben ez a kicsi falu, amely túlélte a történelem összes rövidzárlatát, új kihívással néz szembe. 1992-ben a lakosság hét százaléka nem vallotta magát magyarnak. Nem ez a gond, hiszen mindenki az, aminek tartja magát. Az is természetes, hogy a hét százalék egyre növekszik, ugyanis a magyaroknak nem kell gyerek. Megdöbbentônek azt tartom, hogy a kilencvenhárom százalék, a többség, megvetéssel néz a kisebbségre, vagy legjobb esetben kegyes türelemmel fordul felé. A magyarok, akik Romániában kisebbségi státusnak "örvendenek", ebben a poros falucskában a többségi komplexus áldozataivá válnak. A magyarság bizonyos jogokat követel, de "elbánik" kisebbségeivel?! A falu szélén él a hét százalék... Puszta létével kéri: fogadják be, tartsák ôt is a falu szerves részének, a "társadalom" tagjának. Csakhogy a gôgös gazdák, "a magyarok" arra a kérdésre, hány gyerek született 1997-ben, azt felelik, egy. Késôbb kiderül, hogy több, de azok nem magyarok... Tehát "azok" nem tartoznak a faluhoz?

A hét százalék egyik láncszemét ismerem. Anya. Gyönyörû, okos kislánya van. 1996-ban ô volt az iskola legjobb tanulója. Tudjuk, hogyan várják a kisiskolások a dicsérô okleveleket. Csillog a szemük, valósággal remegnek. Ebben a faluban 1996-ban "elfelejtették" kiosztani a jelképes lapocskákat. Azt senki sem tette hozzá a Nincs!-hez, de akinek füle van, hallja: mert a legjobb tanuló cigány.

Egy

Fekete. Minden pöszlék meglátszik rajta. Tisztítása körülményes. Ez ez egyetlen öltönyöm. Ballagáskor készíttettem. Az esküvôn is ez volt rajtam. Fiam keresztelôjén ugyanezt viseltem. Remélem, halálomig kitart. Olyan ez a ruha, mint az ország. Egyetlenegy adatott számomra. Nem tudom rászánni magam, hogy másikat keressek. Nem akarok mást keresni. Talán azért, mert félek az újtól? Dehogy. Megszoktam a régit? Nem akarok változtatni? Sértô volna ez a feltételezés.

Szeretem ezt az országot? Igen. És a ruhámat? Azt is. Jól érzem magam bennük? Nem. Nehezen gyôznek meg, hogy felvegyem fekete nadrágom és kabátom. Amikor így "kiöltözöm", szûknek érzem a világot. Nehezen mozgolódom. Zavar a vasalt ing és a tökéletesség jelképe, a nyakkendô. Tudom, hogy a fekete félcipô pontosan az én lábamra van méretezve, mégis azt hiszem, szorít... Ugyanígy "szorít" ez az ország és Kelet-Európa. (És néha arra kényszerítenek felebarátaim, hogy kifakadjak: szûknek, fojtogatónak érzem az ember-létet is.)

Amikor muszáj, mégis engedelmesen veszem elô emberségem szekrényébôl egyetlen rend kelet-európai ruhám, és — miért ne? — boldog vagyok.