Úgy június vége felé "züllött" küllemû csapattal találkozhat országút- és ösvényszerte a nyájas erdélyi olvasó. Sártól mocskos kerékpárjaikon elöl-hátul bozontos csomagok, bennük csendben kukacosodó szalonnaféle, napok óta csuromvíz hálózsák, penészedô tartalékpénz, tetejükön meg lobogva szárad a váltófehérnemû... Elöl felnôtt tekeri a pedált — nadrágja, alighanem bicskával rojtosra vágva, térdig ér csak, kerékpárján hatalmas hegesztésnyomok. Diákok követik hosszú libasorban, térdükön-vállukon vízhólyag, komor tekintettel lesik a következô Drum în lucru táblát, amikor ismét vállra kell kapni a biciklit meg a súlyos batyut... De haladnak zokszó nélkül, kerülgetik egyforma lelkesedéssel a Jára vízmosásait, a Bükkhavas meg az Egyeskô fahordó útjainak gödreit, vagy, Algyógy felé, a betonon sütkérezô meztelen cigánylányokat...

Az a szakadt nadrágos tanár magam volnék. A gyermekek a diákjaim. Van közöttük a tizenhármat épp betöltô süldôlányka, aztán fiúk, egész a tizenhét évesig. Szombathelyrôl vagyunk.

A "történet" vagy tizenöt éve kezdôdött. Egyre sûrûbben hangzott el, amikor saját diákkorom kedvenc feladata, a szabad témaválasztású írás vagy festés került sorra óráimon: "Mit kell írni? Mit kell rajzolni?" És írtak szánalmas bugyutaságokat, rajzoltak szép egyforma köröket, kockákat meg Orion ûrhajókat...

A mindent elöntô képi kultúra — televízió, számítógép, óriásplakátok stb. — észrevétlenül fosztották meg a fiatalabb nemzedéket a személyes élménytôl. A valódi élmény helyett az élmény illúzióját, a valódi világ helyett a látszatvilágot hiszik már igazinak. Így elesvén a személyes élmény lehetôségétôl, elapadtak témáik; a valónak hitt látszatvilág, illúzióvilág technikai megformálásának tökéletessége pedig végképp elbátortalanította ôket, alkotni már nem is mertek.

Épp ebben az idôben került a kezembe az Európai Értékrend Konferencia (1983) jelentése, amely lesújtó tényeket közölt a magyarság önismeretérôl, erkölcsi állapotáról, hazaszeretetérôl.

Így adva lett számomra a kiindulópont, már csak a formát kellett megkeresni — és aztán megalakult a Kalokagathia Kör.

Kezdjük a névvel. Ez az ógörög nevelési- és életeszmény a szépség, jóság, igazság és a testi épség egyidejû követését jelenti. Tudatosan mentünk az európai értékrendet megalapozó klasszikus korba érte: a magyarországi, s fôleg a nyugat-magyarországi közhangulat idegenként kezeli a "magyarkodást", nevünkkel éppen az áhított európaiasodást tûztük a zászlónkra, jelezve, hogy a kettô ugyanaz.

Utazási "formánk" a kerékpározás.

Nemcsak viszonylagos olcsósága, a szabad mozgás lehetôsége miatt kedvelem. Hatalmas eszköz a nevelésben: nem a szülôk kocsiján vagy bérelt buszon, hanem saját verejtéke árán megküzdve a méterekért, utazik mindenki! Maga dönti el, mit hoz a három-öthetes útra — és azt maga cipeli; maga málházza fel-le az elhozott himmi-hummit is. Az önmagáról gondoskodás, a közlekedés egyedül rá háruló fegyelme, az útvonalválasztásban való részvétel joga és felelôssége... nem is folytatom.

Együtt döntjük el — általában az elôzô évi túrán —, merre is megyünk jövôben. Afféle "csomópontokat" jelölünk ki, el nem hagyható történelmi tájakat, emlékeket, nagyszerû barátokat. Tanév közben hozzáolvasunk, hallunk, érdeklôdünk. 1997-es utunk háromszéki szakaszára Jókaival (Damokosok, Bálványosvár) készültünk, Gyimesbe a zene után indultunk, s találtunk mesebeli tájakat; de leginkább az erôdtemplomok izgatják képzeletünket. A távolsággal kevésbé törôdünk — a napi adag akárhány kilométer lehet, hiszen nem a végcélt jelöljük ki a reggeli induláskor, hanem az útközben elérhetô, megnézhetô sok-sok csodát.

1994-ben szatmárnémeti IKÉ-sekkel akadtunk össze, akiknek tehetsége, mûveltsége, kedvessége, embersége letaglózta a "mûvelt Nyugat"-ról jött önbizalmunkat. A gyermekek fele hazatértünk után szakított velünk, a többi azóta is folytatja a Kurta Józsiéktól kapott emberséglecke tanulását. Számukra már nem focista- meg kosarasbálványok, akcióhôsök a mintaképek — maguk keresik az új, bennük még meg nem lévô értékek, viselkedési formák hordozóit. A kapáló-kaszáló gyimesi plébános, a legkisebb lányka biciklijét a Trébelyre feltoló lelkész, a magyarságáról bölcsességgel és szerénységgel egyaránt szóló háromszéki tanár, a mellettünk a földjére ballagó s minket csendben megáldó gyergyói földmûves — mind életünk részeivé váltak.

Errôl szólnak a grafikáink is. Könnyedén rájuk mondhatják, hogy Kós Károly-, meg Buday György-, meg Molnár Dénes-utánérzések. Nem így van. Diákjaim mind külön alkotó egyéniségekké váltak. Hogy a képek hasonlóak a mesterekéhez? Ezt az a föld teszi, amely megszólaltatja ôket, ahol élesen válik el egymástól a rút és a szép, a gonosz és a jó, a hazugság és a tisztesség. Ellentétüket csak a két legnemesebb szín: a fekete és a fehér képes érzékeltetni. A formák? Egy egykori boldog haza felejtette itt utódainak a fenséges erôdtemplomokat, kúriákat, palotákat.

Útközben egyszerûen nincs idô vázlatkészítésre. Különbözô szögekbôl fényképezünk, majd itthon beszélgetünk a le nem fényképezettekrôl, s ki-ki a maga képét teszi hozzá, álmodja újra.

Nem ábrázolunk —, újrateremtjük a nyári boldogságunkat vagy szenvedéseinket...

Elsôsorban két egyszerû grafikai mûfajt mûvelünk: a fametszethez hasonlító linóleummetszetet és a monotípiát. Persze akadnak kitûnô tollrajzok, egyebek; sôt egy idôben több különleges technikát is kipróbáltunk (alumíniumkarc, fóliadomborítás).

Szülôi segítséggel magunk készítettük, készítjük szerszámainkat, a prést. Képeink eladásából, pályázatokból tartjuk fenn magunkat, vesszük az igencsak drága nyersanyagot.

Tizennégy kiállításon mutattuk be anyagunk egy részét. Volt a Muravidéken (Szlovénia), a Partiumban, Erdélyben és itthon, Magyarországon is tárlatunk. Grafikáinkból illusztrációként jelentek meg újságban, könyvben.

Roppant érdekes: a gyerekek nem másolják egymást, mindenki ôrzi egyéniségét.

A jövô? Idén nyáron biztosan megyünk még. Gyimes, Pusztina, Székelydálya; a megismert barátok fészkei, a kicsit eddig kiesett Kalotaszeg — mind-mind szerepel terveinkben. Úgy május közepére áll össze a teljes és végleges program — s dôl el, hogy tényleg velünk tart-e néhány argentínai magyar gyermek. (De szép is volna a "három magyar világ" találkozása!)

Azt remélem mindig, hogy valahol, a Meszesen, Magyarigenben vagy a Kôrösöknél egyszer összetalálkozunk egy hasonló csapattal, s együtt maradunk, míg kedvünk tartja. Aztán jönnek mások is, akik elôtt nem szégyelljük földhözragadságunkat. Egyszer tán elhív egy kis falu is, hogy gyermekeivel együtt bóklásszuk be a vidéket —, aztán együtt dolgozzunk új metszeteken. És egyszer talán nem kell egy évig koldulni a támogatók és nem támogatók körében; jön valaki, s azt mondja: mennyire is van szükségetek, hogy ne kelljen a vonaton lógnotok Piskiig?

Kedves erdélyi olvasó! Ha nyár elején találkozik valahol "züllött" küllemû kis csapatunkkal, állítson meg bátran egy szusszanásra, egy baráti ölelésre! Koszosak és fáradtak leszünk ugyan, de örömmel vesszük a jó tanácsot, ötletet, együttérzést, a jó szót.