A legtöbb mûvész, alkotó, pályája folyamán legalább egyszer szembesül a nagy "filoszi" kérdéssel: az alkotás értelmével. A részben filozófiai kérdéssel, melyet a XIX. század magyar költôóriása, Vörösmarty Mihály ilyformán tesz fel: "Ment-e könyvek által a világ elébb?!" Maga a filozófia ennek a félig nonszensz megállapításnak kétféle módon felel meg: egyrészt azt állítja, hogy mióta világ a világ, ez mindig is állt, a könyveknek pedig semmi közük — közvetve — az emberi nem "fejlôdéséhez". Kissé talán népszerûbb viszont az a tézis, amely szerint van haladás, van fejlôdés, mivel így van megalkotva az univerzum. Az új a régibôl merítve, megújulást hoz, s maga a régi is új formában leli fel önmagát. Ez az "alapszabály" teljes mértékben meghatározza a mûvészetet, s ugyanakkor ez a záloga a különbözô mûvészetek aktualitásának, aktualizálódásának is.

A XX. századi modern mûvészeteket tekintve elmondhatjuk, hogy ez egy viszonylag "gazdag" század volt, ami a mûvészeti irányzatokat illeti. Hiszen a század Európa-szerte oly zajos, mert háborúkkal telt elsô fele a mûvészetek területén is jelentôs változások színtere volt: a non-antik betetôzéseként a húszas-harmincas években teljes tudatváltás keletkezett pl. az irodalmakban; a század ötvenes éveiben nagy erôvel felbukkant a valóság-ihletettség, a vágy a dokumentumok után; Közép-Európában szintén ez a korszak forradalmat jelentett; a virágba boruló, majd pedig gyümölcsöket ontó latin-amerikai irodalom a világirodalom egészét "megtermékenyítette"; míg a közelmúlt évtizedei a közép- és kelet-európai irodalmak "ébredését" hozta el...

Ámde: ki kapott, és ki ... kaphat Nobel-díjat?!... Mivel Latin-Amerika irodalma mindvégig egybeforrt a társadalmi és politikai átalakulásokkal, ámde anélkül, hogy ez a valóság-igény az irodalom irodalmiságát megkérdôjelezte volna, elengedhetetlen volt e rendkívüli és világot megrengetô "új szárnyat" figyelmen kívül hagyni. A hang és téboly — , valamint Proust irányzata szintén megkapta a maga jussát. Mikorra azonban Közép-Kelet-Európára került volna a sor, kiderült, hogy itt kissé baj volt az értékrendszerrel, a minôségekkel s még a közép-afrikai Wole Soyinka is sokkal természetesebb és nagyszerûbb a maga "artikulálatlan drámáival", mint az a Közép-Európa, mely nem bír (vagy nem akar) artikulálni semmit, legkevésbé azt a rendszert (a szocializmust és a kommunizmust), mely neki a számos öröm mellett annyi kárt és szenvedést okozott.

Valószínûnek tartom, hogy a félelem és a megszokás rányomta pecsétjét erre a "felépítményre" is, amit úgy hívunk: irodalom. S nem az egyes egyén, az író hibás ezért a kortünetért, illetve a kimondhatatlan "fáradtságért", "sápadtságért", hanem az a fél évszázados környezet, amely hallatlan antihumanizmusa folytán kiszívta az alkotóból azt az erôt, amely bizonyos felismerésekre és ôszinte kifejezésmódra ösztökélhette volna e "személyeket". E felemás létmód, amely bizonytalanná tett minden gondolkodó lényt, aki valamiféle definícióra vágyott, kiölte, kilúgozta az alkotókból egyszersmind azt a kényszert is, mely a dolgok és jelenségek mélyebb látására invitálta volna az írót és olvasót egyaránt. Ez egyenetlen és burkolt, homályt szülô megvilágításban pedig sápadtnak tûnt Bohumil Hrabal, Weöres Sándor és Danilo Kis is, semminthogy felsorakozhassanak a "nagy klasszikusok" mellé. — Meg aztán közrejátszik sok minden egyéb; a svéd királyi akadémia — távoli, objektív és pártatlan megítélése folytán — talán onnan jobban látja azt is, hogy mi bizonyul utánzásnak és kisszerûségnek most már ebben a homályban. Másrészt, az viszont már a mi gondunk, hogy képtelenek vagyunk oly módon beszélni, nyilatkozni és írni a mi problémáinkról, hogy az bárhol a világon érthetô le-gyen. (!) — Latens jellegében pedig közös az a felismerés is, hogy — a mai európai hagyományok szerint — mindaz, ami modern, nyugatról jön. Természetesen, tetemes késéssel. A gótika két évszázadot késett, a barokk-stíl egy másfelet, a mai miniszoknya-divat pedig legalább egy-két évet: mire Párizsban a bokát sem lehetett már látni a hosszú-hosszú szoknyák alatt, addig Erdélyben még minden fiatal lány... minit viselt...

Talán így van ez az irodalomban is...

Némi kis "felszabadulás" ezen a téren csak a hatvanas/hetvenes években volt; — de miként a magyarországi, úgy a romániai magyar irodalom sem fogja megváltani a világot. De ezekben az években — a legtöbb alkotó véleménye szerint — még hittek a szó megváltó erejében. Mint ahogy hisznek ma is...

Rengeteg könyv, kiadvány jelenik meg kies hazánkban románul és magyarul is. Verskönyvek, gyanús bestsellerek, igénytelen kivitelezésû "utazási olvasmányok", krimik, kém-, rém- és szerelmi történetek, szótárak, lexikonok és ... folyóiratok, újságok. Ember legyen a talpán, aki ezt számon tudja tartani. Elôfordul pedig olykor az is, hogy a valamennyire is igényes olvasónak hosszas keresgélés után sem jön meg a választási kedve, mert nincs mibôl válogatni. S vajon létezik-e olyan törvény, amely az ízlést "szabályozza", vagy legalább megakadályozza a rossz munkák, a fércmûvek létrejöttét? Mert bizony, kellene. S akkor nem ütköznénk lépten-nyomon a város utcáin rosszul elképzelt és ízlés-rondító közterekre, szobrokra. Mert nem csak kenyérrel él az ember, hanem szellemi javakkal is. Kár volna elrontani az emberek étvágyát.

Kisgyörgy Réka