A jövôfürkészô belsô vitatkozásainkon, lehetôségfelmérô alkalmi tanácskozásainkon a közéleti tisztségviselés ódiumát elvállaló szatmári, szilágysági, bihari küldöttek nem egy alkalommal kénytelenek voltak megállapítani, hogy helyzetmegítélésük igen-igen eltér az Erdély többi részébôl érkezô társaikétól, vérmérsékletük nyugodtabb, életfelfogásuk pragmatikusabb. Azaz, ha a stratégiai célok kérdésében nincs ugyan nézetkülönbség köztünk — meg akarunk maradni mindannyian a szülôföldünkön —, a taktikai részletek megítélésében nemegyszer tapasztalhattuk, hogy másképpen jár az agyunk, mások a helyesnek ítélt eszközvállalásaink. Nem politikai meggyôzôdésünk különbözôsége miatt — ebben, hála Istennek, mind a mai napig nem sok vita alakult ki közöttünk —, hanem egyszerûen földrajzi származásunkból adódó tapasztalataink okán.

Igen, errôl a Kelet és Nyugat között elterülô peremvidékrôl van szó, amelyet mind gyakrabban kezdünk újra egységesen "Partium"-ként emlegetni — és amelyet a vidék egyik legnagyobb szülötte, Ady Endre is úgy jellemzett, hogy "se nem Erdély, se nem Magyarország". Errôl a kétszáz kilométer hosszú s mintegy ötven-száz kilométer széles területrôl, amely politikailag idestova 80 éve Románia nyugati határvidéke, de amelynek nagy részérôl még a legelfogultabb román nacionalisták sem tudják azt állítani, hogy földrajzilag nem a Nagy Magyar Alföld legkeletibb része. Amely vidék hányattatott történelme során, például a XVI–XVII. században, több-kevesebb ideig az önálló Erdélyi Fejedelemség szerves (és nem is akármilyen becsben tartott) függeléke volt — gondoljunk csak arra, hogy a húsz erdélyi fejedelembôl hány volt azelôtt Várad fôkapitánya —, de amely régió habitusában mindig is különbözött a rendtartó székely falvak életvitelétôl, az autonómiájukhoz görcsösen ragaszkodó szász közösségek zártságától. A tiszántúli síkságokat, a hepehupás vén Szilágyság dombjait, valamint a Kárpátok legnyugatibb vonulatait ötvözô területi egység geográfiai adottságai miatt markánsan egyéni jegyekkel ruházta fel az e tájon nevelkedôket, s e markánsan egyéni jegyeket — pozitív és negatív jegyeket! — még az elektronikus sajtó mindenhatósága sem tudta mindmáig eltörölni. Hiszen a partiumi embernek — fogadjuk el ezt a kiterjesztô szándékú önmeghatározást — mindmáig éppúgy alapvetô jellemvonása a nyitottság, a befogadókészség, a jólértesültség, mint ahogy bizony sajátja a fokozódó elidegenedés, a tetten érhetô értékhígulás, a nap mint nap tapasztalható elgyökértelenedés is. S ha jó ideig büszkén emlegettük — a televízió áldásának eredményeként — a tagadhatatlan többlet-informáltságunkat, világra szóló nyitottságunkat, mindennapos részvételünket az anyanyelvünkön sugárzott kulturális értékek körforgásában, bizony mára már számot kell vetnünk arról is, hogy ugyanakkor ez az elôny a sajátosságromboló uniformizálódás térhódításához, a fogyasztói társadalom lélekpusztító közösségtagadásához vezetett. Ennek pedig egyenes következménye lett a minden más tájegységnél bennünket jobban sújtó elidegenedés és kivándorlás. Biharban például tíz év alatt 210 000-rôl 180 000-re zuhant a magyarság létszáma, s ha elgondoljuk, kik voltak a távozók — szinte kivétel nélkül vállalkozó szellemû fiatalok vagy közélet-irányításra hivatott értelmiségiek —, a helyzet bizony még kétségbeejtôbb.

Ezen régió sorsalkotásának lehetôségét adta immár nyolc esztendeje kezünkbe a Gondviselés kegyelme. Egy olyan tájegység jövôtervezését, amely nem egy nagy fiával bebizonyította már: van üzenete nemcsak a magyarság, de az egyetemes európai mûveltség irányába is. "Sósabbak itt a könnyek/s a fájdalmak is mások" — érezzük nem egy alkalommal magunk is, de tudjuk, egy olyan vidéknek a sorsa, amely egy Kazinczyt, egy Kölcseyt, egy Aranyt, egy Jászi Oszkárt, egy Szilágyi Domokost tudott alig két évszázad alatt "föl-földobott kôként" magából kigyöngyözni, nem lehet reménytelen. Nem lehet, mert "ami történik ma" Erdélyben — idéztük Kazinczy Ferenc szülôfalujában három évvel ezelôtt Kölcsey 1833-as emlékbeszédét Kazinczy Ferenc felett — "annak magvai század elôtt (...) hintettek el, s ami történni fog század után, az a mostani tettekbôl, gondolatokból vagy talán csak sejdítésekbôl ver magának gyökeret". Persze, ehhez meg kell tanulnunk nekünk is, akárcsak eleinknek, hogy "valamely szép remény egyszeri vagy kétszeri, sokszor éppen számtalanszori nem teljesítése miatt nem kell kétségbeesni. A magot elvetjük, ki nem kél, újra vetünk, s kikel, de fûben eltapodtatik, ismét vetünk, s nemcsak kikel, de fejet hány, s már-már érik, már-már sarló alá dôl, midôn felleg támad s a jég elveri. A kislelkû ember összeharapja ajkait, kezét egymásba ölti, kétségbeesik, többet nem vet, s nem is arat soha. De a lankadatlan férfiú kezdeni s százszor újrakezdeni nem fárad el, s ha mégsem boldogul, unokájának is meghagyja, hogy merényt merény után kezdjen".

A kérdés csak az, hogy lesz-e "unoka", aki maradjon, aki e régió sorsának alakítását tôlünk átvállalja?

Ezért kell nekünk ma, az e régióban munkálkodó 49 polgármesternek, 55 alpolgármesternek, 43 megyei tanácsosnak, valamint 652 helyi tanácsosnak (nem is beszélve Szatmár megye prefektusáról, Arad, Bihar, Szilágy megye alprefektusáról!) — az eljövendô hasonló regionális önkormányzati tanácskozásainkon — jövôkeresô szándékkal szót értenünk.

Ahogy lehet.

Elhangzott a VI. Partiumi Önkormányzati Tanácskozás megnyitóján, a Felix-fürdôi Crisana szállodában.