... kérdezem, feleim, hogy mik vagyunk? Vajon, már por és hamu vagyunk? Vajon, már csak elfogyó szikla és lepedékes tó, poshadt mocsár vagyunk? Csak korhadó fatörzs, kidöndült kopjafán kérôdzô moha vagyunk? És mindig, és újra becsaphatók, rászedhetôk és megtaposhatók vagyunk? Csak bûnösök a múltban, csak koldusok a mában; folyton csak vesztesek minden eljövô új pirkadásban; reményben csavargók, bujkálók a hitben, kódorgó, gazdátlan, hazában hazátlan ebek falkája vagyunk-é mi csak?!

Nézzétek, nézzétek, feleim, és látva lássátok ti is a ti szemeitekkel, a ti agyatokkal, a ti szívetekkel és a ti lelketekkel, hogy:

bizony még por nem vagyunk, s még hamu sem vagyunk, de eleven hús vagyunk, és fájó vér vagyunk, és érezô agy is vagyunk, és okos szív is vagyunk, s tüdô is vagyunk, pattanásig feszült ideg, csalódások és reménykedések, fájdalmak és örömök kútja is vagyunk; megtaposottak, de talpra kényszerültek, álmodó ész és teremtô kéz is vagyunk!;

nézzétek, nézzétek, feleim, és látva lássátok a ti szemeitekkel, szívetekkel, agyatokkal, véretekkel is, hogy EMBEREK VAGYUNK,

és serkenô vetés és áradó rügy is vagyunk; forrás és csobogó patak is vagyunk,

és ITT VAGYUNK, feleim, MI IS ITTHON VAGYUNK; és mi még mindig MI vagyunk, ameddig itt vagyunk, és ITTHON lenni jogosak vagyunk!

Kérdezem, feleim: Vajon, minket is, kik még vagyunk és itt vagyunk, vajon, nem tiportak, nem aláztak, nem ûztek eleget; börtönbe se csuktak, a mi szavainkat is ki nem fülelték folyton, gondolatainkat ki nem olvasták folyton, álmainkat is ki nem lesték mindég, a mi házainkat is nem dúlták elégszer, nem settenkedtek utánunk is éppen eleget; vajon, a mi idegeink kôbôl valók voltak; vajon, mi irtózva sohasem féltünk, vajon, minket soha nem csábítottak nyugalmas messzi tájak, mi nem néztünk-é sóvárogva megannyiszor az útrakelô fecske, gólya, vadliba után?...

"De, bizony — mondjátok, feleim —, mivélünk is mindez megesett; de bizony meggyötörtek a kísértô vágyak s a fecske-ösztönök is..." —

s lám, itt vagytok, feleim; mégis itt vagyunk, pedig senki nem kért minket, hogy maradjunk, el ne menjünk, s egy idô óta már utunkat sem állják el a sorompók — és mégis maradtunk, feleim; maradtunk mégis...

Hát éppen ezért kérdezem most én, jó feleim: miért maradtunk, akik maradtunk? Azért-é vajon, hogy folyvást csak siránkozzunk, jajongjunk és panaszoljunk, átkozódjunk csak és önemésztôn csüggedezzünk; azért-é, hogy folyton csak védekezzünk, meg- és kimagyarázzunk, hogy maholnap — ha ez így folyik — már nem egyébért, de puszta létezésünkért is elnézést kérjünk, bocsánatot esdekeljünk, és örvendezzünk a morzsáknak, amit elébünk sepernek; azért-é, feleim, hogy ne éljünk, csak létezzünk, s legyünk mindig csak megtûrtek?!...

"Bizony, nem ezért — válaszoljátok feleim —; nem ezért maradtunk..."

Ha nem ezért maradtunk, kik maradtunk itt, ITTHON —, hanem azért, hogy megmaradjunk azokban, akik utánunk is eljövendôk lesznek, miként valánk mi is annak idején,

nos, ha ezért maradtunk, feleim, akkor hát nyeljük vissza az átok, a jajongás, a panaszlás szavait, amellyel torkunk ismét telis-telve vagyon,

és nyeljük hát vissza, feleim, a kétkedés, a csüggedés, a reménytelenség és a közöny, a hittelenség burjánzó igéit, amelyekkel telis-telve vagyunk ismét, feleim!

Bizony mondom, és jól tudjátok meg: hitünk és minden reményünk ezután is még számtalanszor megtöretik, amiként eleddig is számtalanszor megtöretett; de ki az közülünk, ki nem tudhatta volna mindezt midôn mégis maradt, hogy épp ezen a földön lehessék ITTHON?! De bizony, tudva tudhatta mindahányunk, aki maradt — hogy megmaradjunk. Ezért is kérdezem most újfent, feleim, hogy csak siránkozva, csak panaszolva és csak jajongva, káromolva, elcsüggedve, közönybe hulladozva, jog-morzsákkal beérve, azokat szemelgetve meg lehet-é maradnunk?

Bizony, mondom, s elhiggyétek: megmaradni csak a cselekvô, a minden körülményekben tettre kész, bízón teremtô, hittel építkezô s enmagát is építô-gyarapító embernek sikerülhet ezután is, amiként az eleinknek is csak ekként sikerült ezeregyszáz esztendôkön által. Aki pedig cselekedni vágyik, építeni és építkezni, annak mindenekelôtt talpra kell kényszerítenie önmagát — szívében, lelkében, hitében s elszánt reményeiben is! S ha ez sikerülni fog, véle lészen az Isten segítô kegyelme is.

Építsünk hát, és építkezzünk, feleim; minden körülményekben és mindenek dacára is cselekedjünk és teremtsünk ezután is. Jogunk is ez, de legfôképpen reánk testált kötelesség, hogy megmaradhassunk, s hogy építkezhessenek és teremthessenek, akik utánunk is eljövendôk lesznek.

Ezért is mondom hát újra s újfent újulva, mondom és mondom: minden serkenô tavasszal bomoljunk, ébredô vetéssel szaporán sarjadjunk, füvekkel, vizekkel, rügyekkel áradjunk! — hitünknek romlásán, bizony, hát így tegyünk,

hogy koldusok a mában, hogy folyton csak vesztesek minden eljövô új pirkadásban mi se legyünk többé! Ne legyünk reményben csavargók, hitben csak bujkálók, hazában hazátlan sereg se legyünk mi többé; ne legyünk, ne legyünk!...

Mindétig így tegyünk, ameddig porrá és hamuvá nem leszünk mi is, hogy vehessenek és ehessenek, hogy vehessenek és ihassanak, akik utánunk s vérünkbôl vér, húsunkból hús eljövendôk lesznek, úgy itt a földön, miként a hitben — a HITBEN is! én édes feleim!...

MOLNOS LAJOS