Mielôtt felszállnék az alkalmi hullaszállítóra, gyors bemutatkozással számba veszem a kórterem lakosságát: van itt tót, sváb, zsidó, székely, meg két magyar. Sûrített Délkelet-Európa. Még a kórházban sem szabadulhatsz a történelemtôl. Persze a hülye én vagyok. A számbavételt szakmák vagy hajszín szerint is elkészíthetném. De beteg vagyok, délkelet-európaiságban szenvedek. Ami gyógyíthatatlan.

Valamikor aztán ugyanazon a hullaszállítón visszatolnak a mûtôbôl, meglékelt hasfallal s megtépázott önbizalommal, amiért még egy kis sérvmûtétet sem tudtam ugráló vérnyomás nélkül elszenvedni. Azt hiszem, ez a Kárpátoktól Délre népbetegség — olyan gyakran érnek minket sokkoló hatások, hogy a vérnyomás se tud rendesre beállni. Hagymázos álmaimban újraélem az utat Csepeltôl a betegfelvevôig, hallom a két hölgyet, aki a HÉV-megállóban az idôt azzal múlatja, hogy nevet keres egy születendô kislánynak (a fiúneveken már túljutottak), ilyeneket, hogy Brigitta, Cinthia, Vilhelmina. Mert olyan jó különlegesek. Istenem, gondolom, lám mindennek van színe és visszája. Fôleg visszája. Milyen jó, hogy a hölgyek itt ilyen európaiak lehetnek, lezserek, a legkülönösebb neveket adhatják gyermekeiknek. Ôket nem ijesztgeti a beolvasztás réme. Nálunk a hetvenes-nyolcvanas években elszaporodtak a Csabák, Árpádok, Zoltánok, Melindák, Emesék, az olyan nevek, amelyeknek nincs román megfelelôje. Illetve, amelyeket nem lehet lefordítani... (Apám megalkuvása folytán így tettek engem 1938-ban Francisc-ká, név, amit aztán késôbbi kényelmességem folytán azóta is dicstelenül viselek.) Erre mifelénk több generáción át tart az ellenméreg kitermelése: Trianon óta több-kevesebb tudatossággal próbáljuk kivédeni egy minden hájjal megkent, cédaerkölcsû történelem csábításait önmagunk feladására.

Miután már nem kell féltenem az életem, nem tudom, mit kezdhetnék önmagammal. Többször is feltérképezem a plafont, félálomban és ébren. Kezdem megtanulni a repedéseket. Felkelni még nem lehet — nem is nagyon tudnék —, hát nézelôdök és hallgatózom... A nôvér, aki éjszaka a verítékem törölgette, a reggeliosztáskor ideszól, hogy "ketteske ma még koplal". Ebbôl tudom, hogy az ajtó felôli második ágyban nyugszik a ketteske. Nyomban elôléptettem Ketteskévé, akinek lenni ezentúl van szerencsém. S akkor az a bácsi, aki hajnal óta szentségel, az a Hatoska. Hatoskának minden és mindenki minimum szemétláda, és elmehet a mocsok anyjába. Legfôképpen a nôvérke, aki nem hozta idejében az ágytálat, de a miniszter is, aki ilyen moslékkal eteti a beteget, a kormány, amiért ilyen koszfészket tart fenn kórház gyanánt, végül Jelcin, amiért megakadályozza, hogy Amerika szétlôje végre a rohadt Szaddám seggét.

Ahogyan erôt vesz rajtam a lábadozás, úgy érzem a lehetôségek leszûkülését. Lakótársaim között a legfiatalabb Ötöske, aki "eredeti tót gyerek", és hatvanöt éves. Hármaska és Négyeske földsüketek, csak akkor kapcsolják be a hallókészüléket, ha látogatók érkeznek. Egyeske pedig megrémül a saját székletétôl, úgy szenvedi át a kivizsgálást, mint akit ártatlanul valamibe bele akarnak keverni. Naponta egyszer, rendszerint vizit után, megszólal, akkor ellenségesen annyit mond, hogy "ezek a piszkok addig keresnek, ameddig valamit csak találnak..."

Legfôképpen a nyugdíjat osztogatjuk, ami természetesen nem elég. Ebben Hatoska az elöljáró. A valamikor pár forintos gyógyszert itt szemben, az utca túloldalán vették meg Ötöskének, három ilyen kis dobozkáért most közel ötezret raboltak ki a zsebébôl. Utóbbi idôben szerzett otthoni tapasztalataim ragadnak torkon, de az utolsó pillanatban sikerül a méltatlankodást visszanyelnem.

Mindenki mondja a magáét, oda sem figyel a másikra. Mi közük ezeknek az embereknek egymáshoz?

Csak beszélgetünk. Semmirôl, amirôl szeretnénk. Vagy amirôl kellene. Habkönnyû, alacsonyröptû duma, ólomlábakon csámborog közöttünk egy-egy gyermeteg téma. Jórészt kinnrekedek, mert hely- és problémaismeret híján nem tudok kapásból mindent és mindenkit szidni.

— Na, ezek megint kezdik — szól át a szomszédjának Hatoska, aki hazakészül. S akik pedig "kezdik", azok a Kossuth Rádióban emlékeznek a negyvennyolcas szabadságharcra. Ami ebben a társaságban "túlbeszélt" téma. Mi a történelemben maximum 1968-ig jutunk vissza, amikor is Ötöske utoljára próbálkozott rokonlátogatni az akkori Csehszlovákiába. Azt mondja, szem elôl tévesztette, hogy elôtte tankok járnak. Amikor bezörgettek a felvidéki falu ismerôs portáján, hát jött a sógorasszony, és szembeköpte, hogy "büdös magyar". Aztán az öccse, az meg az asszonyt fogadta hasonlóképpen. Vissza is poroztak nyomban a biztonságos magyar földre, amit azóta sem hagytak el.

A számomra is roppant tanulságos történetet emésztgetem, amikor jön Hatoska lánya, hogy apu, vinném a cuccaidat a kocsival, de mitôl véres a pizsamád? Nézik, hát az öreg lucsog a vérben. Összefutnak a háziak, a nagy sürgés-forgásban annyit elkapok, hogy túladagolhatták az alvadásgátlót. Ebbôl bizony nem lesz hazamenetel, mondja a nôvérke. Az öreg cudar pedig az orvosok és a kormány után most a Jóistent is kiosztja. Kicsit irigylem a két süketet, ôk szerencsésen kimaradnak ebbôl a keskenyvágányú társadalmi életbôl. Miután elhangzik a maradást parancsoló szentencia, Hatoska dühödten, mindenki gyönyörûségére hangosan rádiózik, hogy a szomszéd szalonban is élvezhessék. Az ünnep elôestéjén azért elô-elôjön a szabadságharc, az öregúr azonban szintén allergiás a hazafias témára, nyomban átkapcsol másik állomásra. Ahol egy vénasszony azon kesereg, hogy a partnere nem keresi az erotikus zónáit. Fölteszem a fülhallgatót, adászáráskor végighallgatom a Himnuszt.

Születésem idején nálunk — mondják anyámék — május 10-e, a román király születésnapja volt a nemzeti ünnep. Késôbb augusztus 23-a, a felszabadulás napja. Most december elsejét kellene ünnepelnem, Erdély visszacsatolását az "anyaországhoz". Állampolgárként ez kellene az én nemzeti ünnepem legyen. Amelyhez — minden idôszakban — különbözô, és a pillanatnyi állapotnak megfelelô himnusz járt. 1947-ig a királyt éltette a román himnusz. A népi demokrácia napfényes éveiben volt egy olyan szovjetes, munkás-paraszt szövetséges, amelyet imsz-tagokként fújtunk. Az azután következôn maga Ceauºescu munkálkodott kedvenc udvari költôjével, ez még a többinél is hazafiasabb volt, a trikolór mindenekfelett valóságát hirdette, s hogy e három színen kívül mást nem ismer. Végül van egy jelenlegi, polgári demokratikus körökbôl ihletôdött, de amely ugyancsak arra buzdít, hogy "ébredj, román, halálos álmaidból!" a barbár tirannus ellen.

A sajátunkat, amelyre anyám tanított titokban, ma is csak a templomban énekelhetjük. A kor skizofréniája szerint itt mindenki mást ünnepel. Leginkább azonban ellenünk ünnepelnek, nem önmagukért.

Este látogatóm érkezik, áttelepült haver hoz egy kiló narancsot. És egy kokárdát.

Az ünnep hajnalán aztán kipucoválom magam, lehúzom képemrôl a többnapos borostát, kitûzöm a pizsamámra a kokárdát, aztán kezdem ellátni Hatoskát, akit Ötöskétôl (tegnap kiengedték) átörököltem. Reggel hatkor kávéért sántikálok a konyhára, amit az egyik takarítónô "svarcban" fôz jobb embereknek. Az öreg cudar szótlanul elfogadja. Viszem az ágytálat neki, eltakarítom éjjeliszekrényérôl a tegnapi szemetet. Eleinte még gyanakvón méreget, érzem, vizsgázik az új csicskás. Késôbb kitüntetôleg közli, hogy szülei révén Temesvár mellôl, Rákosról származik — ez olyan kegy, amit nekem hálásan kell fogadni. Megvetôen mondja, hogy itt még sohasem tudták helyesen leírni a nevét. Néhány román szóra még emlékszik gyermekkorából, amikor a temesvári vasútállomáson pár lejért cipelte a bôröndöket. Az idegen szavak megviselten, eltorzultan kerülnek elô az emlékezetébôl. Erre az új Ötöskének is beszélhetnékje támad, közberikkantja, hogy zdrasztvujtye — folyik a vidám nemzetközi galagy, amit egy idô után a süket öregek is megirigyelnek s bekapcsolják a hallókészüléket.

A délutáni látogatók mindenkinek kedvesen köszönnek, úgy érzem, jól megnézik rajtam a díszmagyart, némelyik el is húzza a száját. Rajtam kívül az egész kórházban még egy nôvérke viseli köpenyén a kokárdát; az, aki a reggeli beöntéseket intézi. Egy idô után kezdem feszélyezetten érezni magam, de aztán felébred bennem a dac: azért is így ünnepelek!

Hatoskának látogatói érkeznek, úgy nézem, a lánya és az unokája. Miután elmennek, a vén cudar a falnak fordul s remeg a válla. Késôbb megcsendesedik, hozzábicegek, s megkérdezem, szüksége van-e valamire. Azt mondja, nem rosszak a gyerekei. Az egyik fia Németországban épít, a másik Brüsszelben vendéglôs, csak ez a lánya maradt itthon. Az öreg cudart pedig egy elôkelô nyugdíjas otthonban helyezték el.

Késôig ülök a felpúposított párnán fejemre szorított fülhallgatóval. Már játsszák a Himnuszt, én még mindig nyelem az indulataimat. A túlérzékenység az aggkori meszesedés jele. Valamikorig még rendezgetem a magam s a világ dolgait, a naponta kikínkeserveskedett összegezéseimmel nem jutok túl messzire. Vajon hol kell viselni a kokárdát?

Másnap reggel kézhez kapom a zárójelentést. Orvosi halandzsa, a lényege az, hogy egy idôre megúsztam. Cipelhetem tovább a batyuimat.

Orbán Ferenc