Cserkészpróbára készül a gyerek. Teljes felszerelésben parádézik az elôszobában: oldalán táska fityeg, elemózsiával, teáskulaccsal, lábán terepjáró bakancs, hogy bírja az erdei gyaloglást. A végén, indulás elôtt, csak kiböki: feltûzné a kokárdát is, ha már egyszer Mátyás király szólítja ôket, szabadítsanak ki valamilyen foglyokat az ellenség markából. Minek ahhoz kokárda? Hát a király tiszteletére! Azt inkább hagyd itthon, mondom tétován, tudod, most nem élünk kokárdás idôket, hadd csituljanak a kedélyek. Nagy nehezen megérti: valóban, a pillanat nem kedvezô, a kokárda ott marad az elôszoba polcán, a könyvek elôtt. Egy vacak kis szalagocska, körbehúzva, rajta egy másik, kétágú szalag. Ugyan, kinek árthat, pláne egy gyerek kabátján?

Mikor elslattyog a trolihoz, gondolkodóba esem. Uramisten, hát már itt tartunk? Valóban arról lenne szó, hogy Mátyás király és a nemzeti színû szalag valahogy nem passzol együtt? Vagy a gyereket féltem valami gôzös fejû inzultusától? S mi az, hogy nem kedvez a pillanat? Hisz ebben a zártosztály-mittel-európában sosem kedvezett igazán. Itt, ahol a szabadságra mindig kényszerzubbonyt húztak, s ahol egy bátortalan himnuszéneklés népfelháborodást okoz. Pláne, ha a másikét dalolják. Kocsmaközépeurópa nem kedvez a szabad érzelmeknek. Mitteljurop vidékén csak sírokat illik kiforgatni, anyakönyvek lapjait kitépni, címert, emléktáblát, vesét leverni, fecskefészket lepiszkálni az eresz alól. Marhavagonba tessékelni egymást, földet, házat foglalni, visszafoglalni, ölre menni.

Az új forradalmak elsô felvonása elmúlt, most jön a gyerekek felzabálása. Vagy mégsem? Talán mégis van remény, hogy meghalljuk Bem lengyelségét, Damjanich szerb üzenetét? Talán a kollektív agymosás évtizedeit követôen felfogjuk végre, hogy ugyanaz az orosz medve vonult be hatvannyolcban Prágába, Pozsonyba, ötvenhatban Budapestre, amelyik vérbe folytotta márciust? Hogy negyvennyolc márciusa — folytatható? Talán megérjük egyszer, hogy Petôfinek nem a kardjára figyelnek oda, hanem a verseire?

Irigylem a madarakat. Nemcsak azért, mert nem ismerik a határokat, szabadon repülhetnek vízum és valuta nélkül, nyelvismeret nem korlátozza ôket, vámtisztek nem ütnek rájuk pecsétet. A szemtelenségükért csodálom ôket, ahogy a világ legtermészetesebb mozdulatával felgallyaznak a hôsök magasztos szobraira. Talán csak ôk tudják, hogy a lassan ôrölô idô szétmarja a márványba faragott szimbólumokat. Egykedvûen lepiszkítják a szentek és a partizánok, a Nagy Emberek és a kis névtelenek anyagba gyúrt komolyságát, fekáliájuk ott pompázik a pártvezérek bronzba rittyentett bôrkabátjain.

Másfél évszázaddal a forradalom után talán csak a madarak maradtak meg európainak. Mert az az Európa, úgy tûnik, elveszett. Bennünk veszett el, akik nem merjük vállalni igazságát, helyzetét, esélyeit, az elszalasztott lehetôség hiányát. A legjobb esetben is biznisz-Európa közelít felénk, ordastörvényeivel, ki nem mondott kínjaival, tisztázatlan múltjával. Jó lenne hinni, hogy nem leszünk manieurópa, újgyarmat. Jó lenne tudni, madáreurópa leszünk, szabad vágyakkal, nyíratlan szárnnyal.

Elnézem azt a semmi kis szalagocskát a polcon, s arra gondolok, kellene már egy nagy, közös történelemkönyv, amelybôl nem hiányozhatna ez a parányi rekvizitum, miként a vértanúk sem, akik nem mások földjére ácsingóztak, de a közös, bitorlók nélküli Európáért haltak meg.

Kövesdi Károly