Ha béke van és nyugalom honol Európa csukott szempillái fölött, nincs oly pillanat, mely nagyszerûségével és emberfelettiségével uralni tudná ezen egész öreg és ôsrégi földrészt, egybe tudná markolni a népek és nemzetek szíveit egy göcsörtös zokogásban. Meg aztán, vannak olyan zónák, melyek, mint egy-egy zavartalan fészek, kívül kerülnek a történelem áramlatain, és itt nem a gondolat száguld a legsebesebben, s nem a vágy, hanem valószínûleg valamely ló, amely elszabadult, s ki tudja, azóta hol is vágtat már. A ló tehát elszabadult. S a svájciak, no meg az osztrákok fásult, üres tekintetén át, ezen üveghegyen át, ló legyen a talpán az, mely szabadabb teret, levegôt keres és talál.

Gúny tárgya tehát, hogy az 1848-as forradalom idején, de azon túl is, voltak olyan akadályok, melyek nem engedték tovább terjedni a lángot, ügyes párnáikkal s csebreikkel-vedreikkel, úgymond, lefojtották azt. Így és ilyenkor történhet (történhetett) meg az, hogy ezen népek és országok a különféle sajtok, vajak és fagylaltok, no meg bornak való szôlôk minôségi alakulásain s a különféle recepteken mérik a történelmi idôk száguldását...

No, de szerencsére, vannak látó-szemek is, melyek, nyugat felé meredve, hegytetôkrôl és árbocokról nyugatra lesve, megpillanthatták Párizs vöröslô tüzeit, de azt is csak oly halványan, hogy csípkedniök kellett közben tagjaikat, hogy valóban élnek-e, vagy csak hallucináció az egész... Ez a pislákoló fény volt a forradalom fénye. Túlzás volna azt állítani persze, hogy Erdély legmagasabb csúcsairól, a Fogarasi-havasokról lelátni egész a Notre-Dame-ig.

Nyilván, ez túlzás.

Helyesebb inkább azt mondanunk, hogy "tûzként terjedt a hír"... a forradalomról. S a lélekhossz sem mérhetô — remélhetôleg — különbözô mûszerekkel. Így hát, az volt az. A lélek. Elsôként az árulkodott a változásokról.

Kisgyörgy Réka