A reményt keltô, télûzô, mosolygós-napsütéses tavasz, mintha valamivel korábban köszöntött volna ránk az idén, mint szokott. Ha örvendünk is annak, hogy már február derekán eltakarodott (nagyjából) a hó, megszûntek a dermesztô fagyok, távolról se hisszük, hogy ezzel immáron végképp gyôzedelmeskedett volna a tavasz a tél fölött, hogy az idô már mindcsak melegebbre fordulhat, olyannyira, hogy március végére már vígan úszkálhatunk szabadtéri medencéinkben és (még) tiszta folyóvizeinkben. Szó sincs errôl. Ha korábban is jött meg a tavasz, mint rendesen, tudjuk, hogy még igencsak visszatérhetnek a fagyok, hullhat még a hó — akár a csalóka áprilisban is. Ha valamiért imádkozunk, az csupán annyi, ne boruljanak virágba idô elôtt a gyümölcsfáink, nehogy egy esetleges kései fagy leforrázza azokat, reményeinkkel együtt.

Ezt a fajta aggályunkat nem csupán a természet, a közélet is igazolja, sajnos. Közel fél évszázados kemény diktatúrát, valamivel több mint hatévi látszatdemokráciát követôen, a ’96-os novemberi választások után kezdtük azt hinni, hogy immár végleg reánk ragyogott az éltetô tavaszi nap. Azután kiderült, hogy csak a bolondos, változékony, szeszélyes és megbízhatatlan április köszöntött ránk, mégpedig olyan kitartó módon, hogy amikor e soraimat róvom, még csak remélem, hogy országunk koalíciós kormánya és annak miniszterelnöke a posztján lesz, mire írásom a Tisztelt Olvasó elé kerül...

A tavasznak, a legyôzhetetlen tavasznak a közeledtét azonban se tagadni, se akadályozni nem lehet, Istennek hála. Sem a természetben, sem a közéletben, noha, belátom, az utóbbiban valamivel nehézkesebben fordulnak az évszakok. Kivált a téli és az azt követô bizonytalan idô múlik nehezen.

Van egy igen kedves román népszokás. Március elsején Mãrtisorral, márciuskával ajándékozzák meg a fiúk a lányokat, férfiemberek a fiatal és idôsebb asszonyokat egyaránt. A márciuska lehet apró, fémbôl vágott-zománcozott-festett kis négylevelû lóhere, virág vagy más, akár parányi iparmûvészeti remek, divatékszer is. Piros-fehér zsinegre fûzik és rendszerint néhány szál hóvirággal együtt adját át a kislányoknak-asszonyoknak-nénikéknek. Ôk pedig mellükre-gomblyukba tûzve, vagy óraszíjukra kötve viselik ezt a férfiúi figyelmességet, amely március elsô napján illeti meg Ôket.

Kedves szokás. Immár mi, romániai magyarok is átvettük részben. A mi lányaink-asszonyaink óraszíján-gomblyukán-kabáthajtókáján is egyre gyakrabban megjelenik a márciuska.

Igaz, vannak közöttünk, akik idegenkednek a márciuska-ajándékozásnak az átvételétôl, meghonosodásától. Azt mondják, van minékünk éppen elég kedves néphagyományunk-szokásunk. Miért "kölcsönöznénk" másoktól?

De — miért ne?!

Gondoljuk meg: bennünket, magyarokat a németekhez se köt különös történelmi rokonszenv, a két világháború végzetesnek bizonyult szövetségétôl eltekintve. S mégis : a karácsonyfát, a karácsonyi fenyôfa hagyományát például éppen tôlük vettük átal. És milyen jól, milyen mélyen belegyökerezett a magyar néplélekbe! Az ötvenes évek tilalmai-tiltásai még idôlegesen se tudták eltörölni, de még késôbbre (január 1-re) halasztani sem a gyertyás-csillagszórós-aranydiós karácsonyfák állítását. Miért ne honosodnék meg nálunk is végképp ez az igen kedves román szokás, a "mãrtisor"-ajándékozás, amelynek magyar elnevezését, a márciuskát elôször mintegy húsz évvel ezelôtt hallottam a Kossuth Rádióban, amikor a bemondónô megköszönte a márciuskákat, amelyeket Romániából küldtek a kedves hallgatók a rádió munkatársnôinek.

Azt hiszem, alig van népszokás, amelyet — így vagy úgy — át ne vettünk volna egymástól. A húsvéti öntözést — például — az erdélyi románok tôlünk. A Kárpátokon kívül alig itt-ott kezd (talán) meghonosodni.

Nem kell tehát idegenkednünk a márciuskától. Azt hiszem, jó is, ha átvesszük és magunkénak tekintjük, és mi is ajándékozgatjuk lányainknak-hölgyismerôseinknek, kislányoknak és nénikéknek ezt a piros-fehér zsinoros kis divatékszert. Ezzel semmit sem adunk fel magunkból. Mint ahogy más nyelvek-nemzetek irodalmának, szellemi kincseinek anyanyelvünkre való tolmácsolása sem hervasztja nemzeti kultúránkat. Ellenkezôleg: gazdagítja azt. Úgy gazdagodhatunk egymás hagyományaiból, szellemi kincseibôl, hogy senkit sem szegényítünk vele.

A márciuska derût, bizakodást fakasztó ajándék. A tavasz érkeztét jelzi. Vajon miért ne kelthetné fel bennünk a reményt az ország közösségi életének az annyira áhított, bizonyosságot, virágzást jelentô tavaszában is?! Mert bizonyosság helyett egyelôre ezzel kell beérnünk. A reménnyel. És a — márciuskával.