A Duna jobb partján sétálok a márciusi verôfényben. Ligetfalu árnyas fái alatt. Lehunyt szemmel gondolatban visszakalandozok százötven évvel. Márciusi ifjak tombolása üti meg a fülemet, a szabadság elsô óráit ízlelgetô tömeg jelenik meg lelki szemeim elôtt, és a világszabadság lánglelkû költôje, Petôfi Sándor.

Kutyacsaholásra visszazökkenek a mába. Keresem a szobrát, mert itt volt, itt kell valahol lennie. Emlékszem, a hatvanas években, egyetemista koromban minden év március 15-én kijöttünk hozzá. Azzal fenyegettek, kivágnak Komensky jó öreg szentélyébôl, ha kijövünk a kegyeleti ünnepségre. De kijöttünk, és hol halkan, hol erélyesebben elénekeltük a Szózatot, meghallgattuk a Nemzeti dalt. Attól függôen, milyen volt éppen a politikai konstelláció.

Szóval itt állt a költô- és eszmetársa, a nagy szlovák lírikus, Janko Král, a "bolondos Janó" társaságában. Farkasszemet néztek egymással, mint akkor, március 15-én Pesten a Nemzeti Múzeum elôtt. A tömegben álló pesti joggyakornok elbûvölve hallgatta társát, aki a Nemzeti dalt szavalta és egész biztos, vele és a tömeggel ismételgette a strófák visszatérô utolsó sorát. És jól megfértek egymással, akárcsak népünk. Nyilván éppen ez nem illett be egyes politikai körök felfogásába, mert néhány évvel ezelôtt területrendezés ürügyén elszakították ôket egymástól. A lánglelkû míves márványszobrát, Radnai Béla alkotását áthelyezték a liget egy eldugott sarkába.

A költô tekintélyén ezzel aligha esett csorba, azokén, akik a szoboráthelyezést eldöntötték, annál inkább. Ha beszélni tudna, nyilván Janko Král sem helyeselné a lépést.

Miért van az, hogy egyesek mindenáron igyekeznek éket verni a népek közé?

A költô áll a liget csendes zugában, nyilván nem ilyen jövôt remélt, amikor fellépett a Nemzeti Múzeum lépcsôjére. Nem gondolta volna, hogy a XX. század második felében akadnak, akik, vajh, ki tudja milyen alantas ösztönöktôl vezérelve minduntalan letörik a kardját, amelyet a világszabadságért emelt a magasba. Vagy mi vezérelte azt a kezet, amely festékszóróval, a XX. század egyik legocsmányabb találmányával olyasmit pingált frissiben a talapzatára, amit ma már a legvásottabb sihederek sem írnak illemhelyek falára.

Pedig szegrôl-végrôl, anyai ágon szlovák volt. Tudta ezt az elfajzott szülötte a földnek, akinek a keze a festékszórót vezette? — ez foglalkoztat, amíg az öreg hídon átballagok a pozsonyi Óvárosba. Egy pillanatra megállok a legnagyobb szlovák lírikus, Pavol Országh-Hviezdoslav szobra elôtt a róla elnevezett téren. Eredetileg Petôfi szobra állt itt. A lánglelkû legnagyobb szlovák fordítója, aki legalább félszáz — de bizonyára több is van a hagyatékában, érdemes lenne felkutatni — versét tolmácsolta át népe nyelvére a csak reá jellemzô páratlan ízzel. Bizonyára ô sem helyeselné az ehhez hasonló szoborcseréket.

A Ventúr utcán át az Academia Istropolitana ósdi épülete elôtt elhaladva a Mihály utcában tisztelettel állok meg az 1-es számú épület elôtt, amely 1802-tôl 1848-ig adott otthont az Országgyûlésnek. Széchenyi, Kossuth, Deák fogalmazásában itt születtek a híres 48-as törvények. De mit ád a sors. A márványtáblán a két évszám puszta feltüntetésén túl csupán az áll, hogy Zólyom szabad királyi városi küldöttként 1847–48-ban ebben az épületben küzdött Magyarország elnyomott népeinek jogaiért Ludevít Stúr. Stúr jóhiszemûségéhez nem fér kétség, tulajdonképpen azokat az elveket vallotta, mint a márciusi ifjak, csak a nemzeti sérelmek eltúlzása folytán, bizonyos császári kegyek reményében rossz oldalra állt, úgyhogy még Andrej Mráz szlovák irodalomkritikus is kénytelen volt egy helyen elismerni, hogy "Stúr és híveinek csoportja a szárazra vetett hal sorsára jutott, és objektíve az ellenforradalmi császári Bécs szövetségesévé lett."

Nem a tábla ellen ágálok. Hadd legyen ott, mert ott a helye, elvégre Stúr érdemei kitörölhetetlenek a szlovák nemzet történelmébôl, de ha emlékezetem nem csal, állt itt egy másik tábla is, amely nemzeti történelmünk e fényes állomására figyelmeztetett. Mára nyilván valamelyik raktárban porosodik a 48-as szabadságeszmékkel együtt.

Megérintem a kilincset, amelyet Széchenyi, Kossuth és Deák apánk keze fogott, és megyek tovább a Mihály-kapun át. A Váralján és környékén még keresem Petôfi emlékeit. Ha jól emlékszem, a Kisvár utca és az Apácapálya elején diákkoromban még álltak azok a házak, amelyekben Petôfi lakott, amikor az Országgyûlési Tudósítások másolásával tengette életét. Az utóbbi falán még emléktábla is volt, mára azonban eltûntek az ilyen jellegû épületek, táblák és nemzeti történelmünk nagyjairól elnevezett utcák Pozsonyból.

Hazafelé tartva azonban végig kellett mennem a Jellasics bánról elnevezett utcán. Hiába, változnak az idôk és változnak az eszmények és eszményképek, kinek-kinek az ízlése és történelem-felfogása szerint.

Palágyi Lajos