A kolozsvári Biasini vendégfogadó falára (amelyben 150 évvel ezelôtt Petôfi Sándor feleségével, Szendrei Júliával megszállt), 1898-ban emléktáblát helyezett el a tisztelgô város vezetôsége. Az utóbbi években március 15-én e ház elôtt gyûl össze Kolozsvár magyar ünneplô közönsége. 1997 márciusában a régi, szerény emléktábla mellé vaskos bronztáblát akasztott a jelenlegi polgármester. Az új tábla arra figyelmezteti az utókort, hogy 1848-ban Erdélyben negyvenezer románt irtottak ki a magyarok.

— Mi ebbôl a valóság — kérdezem CSETRI ELEK történészt.

— Most már világos, hogy az adat Avram Iancutól származik, aki 1850-ben a császárhoz írt emlékiratában kárpótlást követelt az erdélyi román lakosság számára az elszenvedett pusztítások miatt. Egyedül ebben a forrásban fordul elô ez a szám. Ez tehát az alapja a táblán feltüntetett állításnak. Sajnos, nemcsak az a baj, hogy a közvéleménnyel elhitették ezt az állítást, hanem az is, hogy a tudósok is átvették hiteles adatként.

— Avram Iancunak nem volt erre vonatkozó hiteles dokumentuma?

— Nem volt. Kiindulópontja az, hogy minden román faluban a forradalom, majd a polgárháború alatt 10–20 ember pusztult el. A történelmi feljegyzések szerint a kb. 2400 falu számadata adhatja a végösszeget, de mivel kárpótlásról esik szó, Iancu felkerekítette a számokat, hogy több kárpótlást kapjanak.

— Bécs megadta a kárpótlást?

— Nem. Azt viszont tudjuk, hogy Erdélyben 1848 ôszétôl a forradalom polgárháborúvá alakult. Egyes kijelentések azt tartják, hogy némelykor a polgárháború a magyarokkal szemben genocídium jelleget öltött. Alsófehér megyében például az volt a jelszó: minden magyart ki kell irtani a csecsemôtôl az aggastyánig.

— Mi volt a két nép közötti ellenségeskedés kiváltó oka?

— Különösen a Horea-lázadás óta nagyon kiélezôdtek a nemzeti ellentétek. Ehhez hozzáadódott az Erdélyi iskola ôsellenséget kialakító képe, amit tudatosan tápláltak a parasztságba, és természetesen a magyar uralkodó osztály érzéketlensége a nemzeti kérdésben.

— Ilyen hatást gyakoroltak a széles néprétegekre a román értelmiségiek?

— Különösen az ortodox egyház papjai táplálták a magyarellenes gyûlöletet, és itt tévedtek Wesselényiék amikor azt hitték, hogy a jobbágyság felszabadítása még inkább a magyar fejlôdéshez kapcsolja a román parasztságot. Bãrnutiu is a megbékélés útját állta, mint a balázsfalvi nagygyûlés központi figurája. A balázsfalvi program tisztán nemzetiségi követeléseket tartalmaz, szinte mellékesnek tûnik fel benne a jobbágyfelszabadítás.

— A parasztok szemében is eltörpült a földtulajdon kérdése?

— Nem, hiszen Mihálcfalván még a földesúr legelôjét is megszállták, minek eredményeként a földesúr kérte a katonaság segítségét. A hadsereg megérkezése után összeütközés történt. A leírások szerint a parasztok rángatni kezdték a katonák kezében lévô fegyvereket, kôvel dobálták ôket, mire azok a tömegbe lôttek. Mintegy tucatnyi halottja volt az összecsapásnak. Ez, és az ehhez hasonló események egyre jobban elmérgesítették a hangulatot. Vay Miklós kormánybiztos ilyen körülmények között vezette be a statáriumot, ami ugyancsak hozzájárult a magyar ellenségkép felnagyításához.

— Mikor támadtak Alsófehér megye magyar lakosaira a román parasztok?

— Október 18-a után, amikor Puchner báró Erdélyben átvette a hatalmat és visszavonulásra kényszerítették a magyar kormányzatot s megindult a nemzetôrség lefegyverzése. Ezek után bécsi utasításra a császáriak a románokkal és szászokkal közösen kormányoztak.

— De hiszen a magyar honvédségben nagy számban harcoltak román katonák is...

— Igen, voltak egységek, amelyekben nagyszámú román harcolt. A magyar kormány által elrendelt újoncozás viszont erôsen felpaprikázta a hangulatot a besorozott románok körében. Ezen kívül két román határôrezred is volt, és együtt kellett volna támogatnia a magyar kormányt a császáriakkal szemben. A román határôrezredek a császári hadsereghez csatlakoztak — ezt nem annyira a császárhûség, hanem inkább a nemzeti érzelem diktálta. A székelyek a magyar kormányzat mellé álltak és megpróbáltak ellenállni. Háromszék önvédelmi harca közismert.

— A nemzetôröket a forradalmi kormány hozta létre. Minden valamirevaló falu, város megszervezte a nemzetôrséget. Ebben magyarok, románok közösen vettek részt?

— Az elején igen, azonban az ellentétek kiélezôdésével szétváltak. Csak a magyar helységekben maradt meg hosszú ideig a nemzetôrség

— Végül is utolsó erejükkel védték önmagukat Alsófehér megyében a nemzetôri egységek az ôket lefegyverezni igyekvô román felkelôkkel szemben. Avram Iancu végül is miért vált a magyarok halálos ellenségévé, hiszen magyar kultúrán nôtt fel?

— Rajta is a magyar ellenségkép uralkodott el, no meg a vármegyei magyar vezetés sem tudott átállni a régi gondolkodásmódról. A románokat nem tartotta mindenütt egyenlô félnek; különösen a megyei tisztviselôkkel volt baj. A két nemzet között gyûlöletszítónak ott voltak a császári hadsereg mellett álló szászok is.

— Volt-e ebben az idôben Erdélyben olyan román gondolkodó, aki a nemzeti együttélést másként látta, mint például Simion Bãrnutiu?

— A balázsfalvi görög katolikus püspök, Ioan Lemeni, példamutató magatartást tanúsított, de ôt végül kitagadták. Kezdetben Andrei ªaguna is tárgyalt Széchenyi Istvánnal. Az elején ªaguna nem volt szélsôséges, míg nem dôlt el, hogy Bécs és a magyar kormány között véglegessé vált a szakadás. Ezután lecsatlakozott Puchnerékhez, habár Bécsbôl csak ígéretet kapott. Egy ideig Cipariu és Baritiu is a magyar kormányzat mellett állott. A magyarországi (nem erdélyi) románok végig hûségesek maradtak a szabadságharchoz. Ezeken a területeken a jobbágyfelszabadítás azonnal érvényesült, törvényesen birtokba helyezték a parasztokat, míg Erdélyben ez a folyamat késett és növelte a gyûlöletet.

— Mennyire tehetô az erdélyi 1848-as halottak száma?

— Egyed Ákos adatai és számításai szerint Erdélyben magyar és román részrôl mintegy 18 000 ember pusztult el, ennek többsége magyar volt. Tehát a román áldozatokra vonatkozó 40 000-es szám feltételezésen alapszik, az emléktáblára írt szöveg nem a valóságot tükrözi.

— A román történelemtudósok miért hallgatnak, miért nem állnak ki az igazság mellett?

— Sajnos, az a baj, hogy a román politika birtokába vette a román történelemtudomány java részét. Gelu Neamtu 1966-ban írt egy könyvet (Revolutia românilor din Transilvania 1848-49), amelyben ahelyett, hogy utánanézett volna az adatoknak, átveszi a negyvenezer román kiirtásáról szóló tételt mint történelmi tényt, és kijelenti, hogy a románok genocídiumáról van szó. Ez a könyv szelleme...

— Gelu Neamtu adatait kollégái nem helyesbítették?

— Könyvére nem ismerek román reflexiót. Éppen úgy, mint a diktatúrában: megjelenhetnek történelmi téveszmék, ahelyett, hogy a valóság derülne ki.

— A román ifjúság ezt tanulja, ezen nô fel. Ön hogy látja ennek következményét?

— A nemzeti múlt mellôzése nagyon helytelen, de a túlzott heroizálás is az. Tájékozatlan emberekkel mindent el lehet hitetni, hazugságokat is. 150 évvel ezelôtt az egyszerû román embereket azzal ijesztgették: ha nem irtják ki a szomszédban élô magyarokat, megérkeznek a székely csapatok és azok irtják ki ôket. A magyar ellenségkép Erdélyben a románok elôtt, sajnos, tény. Szerintem a politikai megegyezést meg kellene elôznie a két történelemtudomány megbékélésének. Mert ha ebben nincs rend, ha közös nevezôre nem jutunk, akkor a mentalitás megváltoztatása teljesen reménytelen. Elôször is számba kell venni a tankönyvek tartalmát, úgy, ahogy a franciák és németek tették. Minél késôbb történik meg az egyeztetés, annál lassúbb lesz a politikai megbékélés. Vissza kell utasítani az uszító propagandát.

— Az emléktáblák szövegét is beleértve ebbe a megbékélésbe?

— Elgondolkozunk a 150 évvel ezelôtt történteken, azon, hogy a 18 000-bôl 10 000-re tehetô a magyar halottak száma. Hogyha mi emlegetjük fel veszteségeinket, nem tûnik-e sebeink nyalogatásának? A legnagyobb pusztítások közül csak hármat említünk meg. Szilágyi Farkas Alsófehér vármegye történelme címû könyve éppen száz évvel ezelôtt jelent meg, és konkrét dokumentumokat tartalmaz. Ebben ír Kisenyedrôl, ahol egy udvarházba menekült 400 ember közül 200-at meggyilkoltak. Legszörnyûbb a zalatnai magyarok lemészárlása volt. 1848 októberében végleg eldôlt, hogy a magyar kormányzat szembekerült Béccsel, fokozatosan elveszítette hatalmát Erdélyben, és báró Anton Puchner, a nagyszebeni General-Commando fôparancsnoka teljhatalmú úr lett. Megbízást kapott arra, hogy leszerelje a nemzetôrséget, de erre nem érzett elég biztonságot önmagában, no meg nem akarta a piszkos munkát elvégezni. Ezt a román felkelôkre bízta. Zalatnán a nemzetôrök az élet, a vagyon és a város védelmében szembefordultak kezdetben az ôket lefegyverezni akaró román felkelôkkel, akik doronggal, fejszékkel törtek a városra. A kb. 800 fônyi magyarság, a nemzetôrség védelme alatt, elindult Gyulafehérvár irányába, ahol a császári erôk védelmét remélték. Útközben megegyeztek a román felkelôkkel, akik kísérték a polgárokat, bár szabad elvonulást biztosítottak számukra. Október 13-án, beesteledés után a zalatnai magyarok felajánlották kísérôiknek fegyvereiket azzal, hogy cserében vagyonuk megôrzésével elvonulnak Gyulafehérvárra. A fegyverek átvétele után Preszáka falu határában a felkelôk azonban mindenükbôl kifosztották a menekülteket, majd elkezdôdött az öldöklés. Két óra alatt mintegy 650 embert megöltek. Ez volt 1848 legnagyobb tömeggyilkossága.

— Puchner báró tudott róla?

— Nem tudhatott, de ... elégedett mosollyal nyugtázta az iszonyatosságról és pusztításokról hallott hírt. Az ô véleménye megegyezett Horákéval, Gyulafehérvár várparancsnokáéval, aki így szólt: "hadd pusztuljon a rebellis faj". Szerintük a magyarok csak veszélyt hoztak a császárságra.

— A gyulafehérvári várparancsnok tudta, mi történik?

— A veszélyrôl menten üzentek Gyulafehérvárra, ahonnan küldhettek volna egy század katonát, de ez nem történt meg. Ellenben a közeli falu — Metesd — görög katolikus papja, Ioan Urs a szerencsétlenül járt, de még élô magyarok segítségére sietett. Néhány társával megjelent a színhelyen, a felkelô románok elôtt azt állította, hogy Gyulafehérvárról parancsot kapott, hogy kísérje a városba az életben maradtakat. A hullahegy aljáról kicibálta a sebesülteket, az élôket (egyes feljegyzés szerint 100-at, mások szerint 50-et), és elvitte ôket saját parókiája udvarára, ahol bekötözte a zalatnaiakat. A holtak egy részét késôbb eltemették, más részét felfalták a vadak. Ennek a szomorú eseménynek emléktáblát állítottak, amely máig fennmaradt Preszákán, a tömegsír mellett.

— Miként ôrzôdött meg az emléktábla ilyen körülmények között?

— Erre az emléktáblára nem írták fel, hogy 650 magyar embert meg- gyilkoltak a román felkelôk. Összesen ennyit írtak: "PAX". Sajnos, béke most sincs, még máig sem tanultuk meg, hogy az emléktáblát nem uszításra állítjuk, mint ahogy a Biasini-ház falára akasztott új tábla ezt szolgálja. Sajnos, ez a tábla itt és most uszításra készült, ilyen még a két világháború között sem történt. Többek között Nicolae Iorga is szembehelyezkedett az emlékmûvek politikai célokra történô felhasználásával, és ellenezte például az aradi 13 emlékmûvének eltávolítását.

— Melyik a harmadik hely, ahol 1848-ban magyarirtás folyt?

— Fehér megyében van egy kicsi falu, neve Krakkó.

— Gótikus katolikus temploma ma is áll.

— Valóban. Tizenöt évvel ezelôtt még élt a faluban néhány magyar. Most már talán egy sem. Ott a környék magyarjait összegyûjtötték a felkelôk, és az osztrák lovaglóiskolába bezsúfoltak 297 embert, akiket egytôl egyig legyilkoltak. A templom melletti üres telekre most sem építettek semmit. Ez tömegsír, ott áll árván, félnek a halottaktól. T. Tóth Sándor: 1848–49-beli szomorú történetek címû írásában ez olvasható: "Borosbenedeken az összegyûlt tömeg elôtt a csáklyai, benedeki és felsáli román papok beszédükben azt hirdették, hogy "a magyaroknak ütött végórájuk s helyébe a román népet rendelte Isten Erdélybe úrnak. A környékrôl összegyûjtött magyarokat Krakkóban (...) pincébe zárták s okt. 28-án azok apraját-nagyját megölték."

Szerencsére, akik Alvincre, a Martinuzzi-kastélyba menekültek, megmaradtak a görög katolikus pap jóvoltából. Nem engedte, hogy a felkelôk a magyarokra gyújtsák a kastélyt. Hálából az életben maradók és azok utódai késôbb a pap temetésére hatalmas virágkoszorúval vonultak fel. Nem felejtették tisztességét, emberségét.

— A történelemben kevés, de az életben soknak tûnik másfél száz esztendô. A magyar–román viszonyban mikor írjuk le véglegesen: PAX!?

Horváth Arany