"Mit nekem te zordon Kárpátoknak
Fenyvesekkel vadregényes tája?
Tán csodállak, ámde nem szeretlek,
S képzetem hegyvölgyedet nem járja."

— még így ír az Alföld c. versében, 1844-ben. Ám, a szerelem Erdély közelségébe hozta. Nagybányán írja 1847. május 25-én: "A vidék gyönyörû; regényes, erdôs völgy, Erdély tôszomszédságában (...) Balra Szinyér-Váraljától kezdve magas, meredek, zöld bércek, jobbra Erdély szelíd dombjai s ezeken túl kéklô hegyei. Fölséges." Az Alföld költôje a Júliával való házasság utáni életét így képzeli el:

"Azokon a szép kék hegyeken túl
Fogsz te élni kedvesem,
ezentúl,
Oda viszlek, szép
Erdélyországba,
Láposvölgyi regényes
magányba."

De a sors, a párkák úgy akarták, hogy a Kárpátok karéján belül érje ôt a halál. Igaz, nem éppen ott, ahol ô szeretett volna örökre megpihenni: "De ha nem az alföldön halok meg, ha hegyek között kell meghalnom: úgy leginkább óhajtom, hogy itt temessenek el Nagy-Bánya regényes völgyében." (Úti levelek...)

Még csak 1847 van, az ô országa pedig a szerelem országa. S annak fôvárosa: Koltó.

És Széchenyiék már kibontakoztatták a reformokat. És jön Kossuth. És jön a nép.

A márciusi ifjak Respubliká-t akarnak. Itt a Forradalom: 15-ik márczius 1848:

"Magyar történet múzsája,
Vésôd soká nyugodott,
Vedd föl azt, s örök tábládra
Vésd föl ezt a napot!"

"1848 március 15-én egész nap esett az esô... az ég a megszületett szabadságot keresztelte." De ô, az utcákra sereglett embertömeg gyûrûjében a Múzeum lépcsôin elszavalta a Nemzeti dalt. (Ferenczi Zoltán, Petôfi kolozsvári életrajzírója tudósít: a városban e napokban háromszor is kinyomtatják a Nemzeti dalt.)

Nagy ovációval fogadja Petôfit a város: Kolozsvár, Koltó után, 1847 novemberében: "Két napot töltöttem Kolozsvárt, de fölér fél esztendôvel, olyan gyönyörû két nap volt." Hogy miért? — azt Illyés Gyula mondja el: "Koltóról elôbb Kolozsvárra indul, ahova már háromszor útra kélt, most végre szerencsésen meg is érkezik. Júlia most látja, kihez is ment férjhez. Tomboló éljenzés fogadja ôket, mikor az országgyûlés karzatán megjelennek. Este díszvacsora, egy követ a nép költôjének egészségére iszik, aztán a hôslelkû feleségére, aki nekipirultan forog a »nyilvánosság napfényes ormain«, hova büszkélkedve maga a férj vezeti ki." (Csoda-e hát, ha itt írja El innét, el e városból szép költeményét?)

1848 és a forradalom nem teszi lehetôvé számára, hogy felkeresse Erdélyt. De üzen neki Két ország ölelkezése címû versében:

"És az idô eljött, bár nem
hamar,
De nem is késôn még, midôn
A szent imádság
meghallgatva lôn,
Midôn egygyé lett mind a két
magyar!...
Ki eddig porban hevertél,
Légy üdvözölve Erdély!"

És amikor Erdélyt üdvözli az Unió alkalmából, az erdélyi népeket is üdvözli, hisz szerinte:

"Ezernyolcszáznegyven-
nyolc, te csillag,
Te a népek hajnalcsillaga!...
.............................................
Nagy idôk. Beteljesült az
Írás
Jóslata: egy nyáj, egy akol.
Egy vallás van a földön:
szabadság!"

Petôfi kardot köt. És kéri, helyezzék át Bem erdélyi hadseregéhez. Az indok: "... gyalázat nélkül csak Bem táborában lehet az ember." 1849. január elsején indul Erdélybe. Bánffyhunyadon írja Az erdélyi hadsereg címû versét:

"Mi ne gyôznénk? hisz Bem a vezérünk,
A szabadság régi bajnoka!"

Ekkor járja be az ország e keleti részét. Verset ír Karánsebesen (A székelyek), Vajdahunyadon (Vajda-Hunyadon), Marosvásárhelyen (Bizony mondom, hogy gyôz most a magyar), Szászsebesen (Ki gondolná, ki mondaná...), Medgyesen (Csatában), Szalontán (A huszár), Mezôberényben (Szörnyû idô):

"Szörnyû idô, szörnyû idô!
S a szörnyûség mindegyre nô.
Talán az ég
Megesküvék,
Hogy a magyart kiirtja.
Minden tagunkból vérezünk,
Hogy is ne? villog ellenünk
A fél világnak kardja."

Ez az utolsó vers.

Ô is, családja is (a kis Zoltánnal együtt) 1849 júliusában, Mezôberénybôl Erdélybe indul. Családját Tordán hagyja, az ottani református lelkésznél, Miklós Miklósnál. Ide írja levelét Marosvásárhelyrôl július 22-én:

"Kedves lelkem Juliskám, késô este van. Az imént értünk ide. Holnap korán reggel indulunk Udvarhelyre. Bem utolsó levelét Brassótól félnapi járó földre írta ide ezelôtt három nappal. Nem tudom, hol kapjuk meg. Talán Brassóban vagy már azon is túl.
Tisztelem Miklósékat.
Csókollak titeket, szentségeim.
Írni fogok, valahányszor lehet.
Légy nyugodt és béketûrô, amennyire lehetsz.
Higgy!
Remélj!
Szeress!
A sírig és a síron túl örökre hûséges férjed, Sándor."

És néhány sor az utolsó levélbôl. Kelt Marosvásárhelyen, 1849. július 29-én, két nappal a nagy Segesvár környéki orosz támadás elôtt:

"... Csík-Szeredának és Kézdi-Vásárhelynek gyönyörû vidéke van; Sepsi-Szentgyörgyé talán még szebb, a város is jobban tetszik. Majd körülményesebben megvizsgáljuk, ha együtt utazzuk be Háromszéket, mint fészket rakni akaró fecskék."

Íme, fészket akar rakni. Nem gondol a halálra.

Hogy mi történt július 31-én? Ma sem tudjuk. 1030 katonát temettek el a Fehéregyháza és Héjjasfalva közötti csata után. Közöttük volt, nem volt közöttük? Ezt sem tudjuk. Csak azt, hogy az életmû lezárult.

A forradalmak, szabadságharcok elbuktak. Gyôzött a császár, gyôzött a cár. A 150 esztendôvel ezelôtt kezdôdött nagy szabadságharc eszménye máig sem bukott el. Ma is kovásza életünknek. Akárcsak Petôfi Sándor költészete.

*

Öt esztendôvel az elbukás után, az elnyomó Bach-korszakban egy aprótermetû, de nagy tudású kolozsvári, az Ady által "harcosnak" nevezett Gyulai Pál, a kritikus, számvetést készít, és Petôfi Sándor és lírai költészetünk címû tanulmányában, 1854-ben, kijelöli azt az elsô helyet, amelyet ma is betölt minden verset olvasó és verset szeretô magyar ember életében Petôfi Sándor.

A másik kolozsvári, Ferenczi Zoltán megírja Petôfi elsô, teljes életrajzát; a harmadik kolozsvári, Meltzl Hugó elviszi Európába hírnevét. Elmondhatjuk, az erdélyiek éppúgy megszerették ôt, mint ahogy ô megszerette Erdélyt. Kiss Jenô írta 50 évvel ezelôtt: "Utóélete szinte egyenlô valóságos életével, annyira eleven, annyi meglepetést tartogat, annyira le nem zárható. Halhatatlanságán nem azt kell értenünk, hogy neve örökre fentmaradt, hanem, hogy: mintha meg sem halt volna, itt munkálkodik körülöttünk, lelkünkben, idegeinkben, szinte személyes jelenlétével állítva maga mellé vagy hôköltetve vissza az embereket. Az, hogy »Petôfi él« — nem egyszerûen csak szólam; úgy, ahogy viszonyulnak hozzá, csak élôhöz lehet viszonyulni."

*

Petôfi él. És él lelkünkben a forradalom. 150 esztendô távlatából is. És mi, romániai magyarok Koltón és Segesváron tisztelgünk a 175 éve született Petôfi elôtt az 1998. esztendôben. És Aradon is minden esztendôben.

Kossuth Lajos írja turini számûzetésébôl, 1890. október 3-án Arad város polgármesterének, aki meghívta ôt a vértanúk szobrának leleplezési ünnepségeire:

"Szent emlékek intenek felém azon emlékszoborról, hogy térdeimre borulva a magyar Golgotha porában emeljem fel áldólag kezeimet a halhatatlan halottak szelleméhez, midôn emlékszobrukról a lepel lehull(...).

A magyar haza gyászos emlékû nagypéntekének, október 6-ának reggele engem, a 88 éves aggastyánt, tehetetlen roncsát ama nagy idôknek... térdeimre borulva fog találni remetelakom azon ablakánál, mely a magyar haza tája felé néz..."

Ma is így teszünk. Magyarok — mindenütt.

Kovács Ferenc