(Részletek)

Az ifjúság vezetôi most már hamarosan s egyetértôleg határoztak, hogy holnap reggel az egyetemi ifjúság bevonásával tüntetést rendeznek, s a 12 pontot, amennyire lehet, mindjárt életbe léptetik. Semmi körülmények közt nem tágítanak, sôt, ha kell, szembeszállnak a szuronyokkal is.

Kiosztották egymás közt a szerepeket: Irinyi Petôfit kívánta megbízni a 12 pont proklamálásával. Petôfi szabadkozott, hogy ô egy verset fog felolvasni, hanem egy kis népszerû bevezetéssel Jókai terjessze elô a pontokat. Vahot Imre már az ajtóban volt, mikor eszébe jutott, hogy be kellene venni a pontok közé a rab Táncsics Mihály szabadon bocsátását is, mire ebben is megállapodtak és megint módosították a pontokat. A katonaságról szóló 10. és 11. pontot összevonván, a 11. helyére a "politikai államfoglyok szabadon bocsátását" szúrták be. A szövegezéssel Jókai bízatott meg.

Két órát ütött a tornyokban a csöndes éjben, mikor a "Közvélemény asztala" eloszlott azzal a jelszóval: "Nyolc órakor reggel itt legyünk!"

Jókai és Petôfi sietve lépegettek Lendvay-köpenyegeikbe burkolózva a Dohány utca felé a közös lakásra. A lámpák bágyadtan pislákoltak az utcákon, mindjárt kiégnek. Nyugat felôl szürke felhôk száguldottak az égbolton (holnap nem lesz jó idô), a hold sietve bújt a felhôrongyok alá.

Holnap talán megint visszatér, de az öreg Magyarországot nem találja itt többé.

(...) Petôfi talán le se feküdt vagy ha lefeküdt, nemigen aludt, mert már hét órakor reggel talpon volt, benézett Jókai szobájába, felköltötte, aztán nyugtalanul sietett a Pilvaxba. Útközben Vasvárival találkozott, ki szintén a Pilvaxba tartott. Borongós, ködös, szinte pépes márciusi pirkadás volt, csípôs szél fújdogált és feszegette a még jobbára csukott boltok cégtábláit.

A Pilvaxban még nem volt senki, csak a korán kelô Bulyovszky Gyula, minélfogva még visszamentek mind a hárman Jókaiért, kinek szobájában tanácskoztak ama néhány bevezetô szó fölött, mellyel a tizenkét pontot proklamálni fogja.

Kevéssel nyolc óra elôtt, most már négyen nyitottak be a Pilvaxba, de még most is kevesen voltak, ami láthatólag lehangolta a türelmetlen Petôfit. Vártak még egy kissé: lassan szállingóztak a tegnapi "héroszok". Éppen a leglármásabbak maradtak el. Megjött Emôdy, Vajda, majd a hórihorgas Pálffy Albert nyitott be nagy disputában a nyalka Dobsával. Különösen megörültek báró Nyáry Albertnek. Betoppant Degré, aki vidékrôl jött, egypár jurátus is beváltotta a szavát, de még mindig igen szegényes gyülekezet volt egy forradalom csinálásához. Nem rebellis a magyar korán reggel — sopánkodott Jókai, ki Bulyovszkyval egyetemben amellett volt, hogy mintsem nevetségessé váljanak, inkább ne csináljanak semmit. De Petôfit nem lehetett eltántorítani. Különben is a kávéház nem volt néptelen. Éppen szerdai nap és pesti vásár lévén, sok idegen reggelizett az asztaloknál, akik mind kíváncsian és érdeklôdve nézegették az ifjúság hullámzását. Végre kilenc felé annyian gyûltek össze, hogy Jókait felerôszakolták egy asztalra.

Jókai felállt és felolvasta pár bevezetô szóval, "mit kíván a magyar nemzet?" (...)

Utána Petôfi olvasta el a "Nemzeti dal"-t. Ekkorra már mind odagyûltek a vásárosok is, s a dal refrénjét utána zúgták ôk is: "Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk."

A "fôpróba", mert annak kellett azt tartani, kitûnôen sikerült. A vers feltüzelte az ifjúságot, s most már lelkesedve indult a megállapodások szerint az orvosi egyetem felé a Hatvani és az Újvilág utca sarkán levô épület udvarára. (...)

Az orvosifjúság, dacára, hogy leckeóra volt, otthagyván professzorait, az udvarra tódult, hol Jókai ismételte rövid beszédjét.

"Testvéreim, a pillanat, melyet élünk, komolyabb teendôkre szólít fel bennünket. Európa minden népe halad és boldogul, haladnunk és boldogulni kell nekünk is. Legyen béke, szabadság és egyetértés! Követeljük jogainkat, melyeket tôlünk eddig elvontak s kívánjuk, hogy legyenek azok közösek mindenkivel."

Petôfi elszavalta a Talpra magyart, s a menet most már az orvosnövendékekkel megszaporodva, sorba járta a többi fakultásokat. Az Egyetem térrôl újra visszaindult ezerekre és ezerekre szaporodva, megállt a Hatvani utcában a Pálffy ház elôtt, amelynek földszintjén akkoriban a "Landerer és Heckenast" nyomda volt.

Petôfi felállt a kapu alatti szögletkôre.

— Most egy bizottság bemegy a nyomdába s kinyomtatja a tizenkét pontot. Addig türelem idekünt!

Havas esô szitált az égbôl. A rivalgó tömegek az esernyôket rázták a levegôben.

— A Nemzeti dalt is nyomassák ki — követelte a tömeg.

Jókai felkiáltott:

— Le az esernyôkkel! Hogy állunk maholnap esetleg golyók elé, ha az esôcseppek is terhünkre vannak?

Mire suhogás támadt a levegôben, mintha ezer madár leszállna: ezer esernyô kapcsolódott le.

Erre Petôfi vezetése alatt Jókai, Vasvári, Degré és Irinyi behatoltak a nyomdába, mint a nép küldöttei. Az ajtó nyitva volt. Könnyen bemehettek. Landerer Lajos a nyomdahelyiség ajtajában várta ôket.

— Azért jöttünk — fordult Petôfi Landererhez —, hogy e két kéziratot kinyomassuk.

Landerer megnézte a kéziratokat.

— Lehetetlen — felelte szárazon —, nincs rajta a cenzor engedélye.

A nép küldöttjei zavartan néztek össze; Landerer odasúgja Irinyinek:

— Foglaljanak le egy sajtógépet!

Egy géphez lépett most Irinyi.

— E sajtót a nép nevében lefoglaljuk és követeljük kéziratunk kinyomtatását.

— Az erôszaknak nem állhatok ellen — felelte Landerer ünnepélyesen és megparancsolta szedôinek, hogy munkába fogjanak. (...)

Végre ki volt szedve a kézirat, betették a gépbe s Petôfi, Jókai tették az elsô mozdulatot a gépen, hogy mintegy jelképileg a magok munkájának vállalják az elôállítás tényét is. Irinyi azon nedvesen kikapta a gép hengerei közül az elsô példányt s rohant vele a néphez, ki az utcára.

Egyik kezében óráját tartván, másikban a nyomtatványt lobogtatva messze dörgô hangon kiáltá:

— Március tizenötödike délelôtt féltizenkettôre nagy idôszak a magyarok történetében. Íme itt van a sajtószabadság elsô példánya, a nép hatalmának elsô mûve. Akármi szabadsága fog is lenni egykor a magyarnak, az a dicsôség mindig megmarad, hogy a legnevezetesebbet, a sajtószabadságot magunk vívtuk ki.

De már ez elôtt a szentség elôtt, e kis darabka sustorgó papír elôtt még a kalapokat is levette a közönség s fedetlen fejjel állt ott az esôben, mintha imádkoznék. (...)

Ezalatt egész Pest talpon állt. A Hatvani utcát le a Kerepesi úti Fehér hattyúig és a Beleznay-kertig sûrû tömegek tarták megszállva, a kocsiközlekedés szünetelt. Örömmámorban úszott mindenki. (...)

Valakinek eszébe jutott, hogy ingyen elôadás kellene estére a népnek. Nosza hamar egy küldöttséget kell meneszteni a Nemzeti Színház igazgatóságához, hogy adassa elô estére a Bánk bánt. A küldöttség csak nagy nehezen bírt elhatolni a színházig, de az elôadás meglett. Délután a múzeum elôtt gyülekezett a sokaság. Az ifjak fölvitték Kubinyihoz örök emlékül leteendôk a múzeumba, az elsô szabad sajtótermékeket. A künn összegyûlt nép a Talpra magyart kívánta. Már ötödször a Talpra magyart. Nem bírt vele betelni. (...)

A múzeumtól a városházára tódult a tömeg. Irinyinek jutott eszébe, hogy a városi tanács is írja alá a tizenkét pontot.

Petôfit, Jókait, Irinyit, Irányit, Vasvárit és Egressyt választották meg küldöttségnek. Útközben Klauzál és Nyáry Pál csatlakozott hozzájuk, mely utóbbi karonfogva Jókait, beszéltette el magának a nap eseményeit.

A városi tanács éppen gyûlésezett, mikor odakünn a tenger morajlásához hasonló zaj jelezte a nép érkezését. Kevés vártatva betoppant a küldöttség. Irányi adta elô a nép kívánságát, mire Kacskovics Lajos fôjegyzô felelt, hogy a városi tanács is üdvözli s kis módosítással elfogadja a reformokat. Szepessy Ferenc, a polgármester törökösen bólingatott a fejével. Holovics Boldizsár tanácsnok ellenben kirúgta maga alól a széket, hogy ô nem engedi magát elvek elfogadására kényszeríteni, zárt ülést kér elôbb, ahol elôbb beszélje meg a tanács a pontokat. Kínos csend következett. A tanácsnokok zavartan néznek össze. Rottenbiller elsápadt, mint a fal. A nyitva hagyott ajtón özönlik be a nép a tanácsterembe, s a méltatlankodás moraja hömpölyög végig. Irányi Dániel felugrik a zöld asztalra, feldönt egy tintatartót s aztán egyenest az asztal túlsó végén elnöklô Szepessy elôtt terem.

— Mi nem érünk rá várakozni — kiáltja ingerülten. — Kívánjuk a 12 pont rögtöni aláírását.

Nyáry Pál szólni akar. Holovics nekivörösödve ágál kezeivel a levegôben. Tízen–húszan az ifjakból vetik magukat arrafelé, hogy Holovicshoz érjenek. Jó szerencse, Szepessy átérti a helyzetet. Hirtelen megragad egy tollat és aláírja a tizenkét pontot, s éppolyan hirtelen ráüti a város pecsétjét.

Erre aztán lecsendesedett minden, s a tanács zavartalanul folytathatta ülését, melynek legfontosabb határozata a nemzetôrség szervezése, melybe tömegesen beálltak az ifjak, természetesen Jókai és Petôfi is.

De a nap programja még nem volt kimerítve. Ha már minden beteljesedett, ami beteljesedhetô (hiszen a nemzeti bankot végre is nem lehet még ma megkapni), de miért ne lehetne megkapni Táncsicsot? Egyszerre kimondhatatlan óhaj lepte meg a tízezernyi tömeget Táncsicsot hazahozni. Fel Budára! kiáltozták. S mint a hömpölygô tengeráradat Budára indulának, ahol a helytartótanács a mai belügyminisztérium ódon házában székelt.

Útközben el kellett menniök a tüzérség mellett, hol égô kanócokkal álltak ágyúik mellett a katonák.

Éljen a szabadság! kiálták a tömegek. A tüzérség nem mozdult.

A helytartótanács együtt volt még, pedig a gyertyákat már meg- gyújtották. Itt is üléseztek éppen, mint a városházán, mikor az ifjak beléptek. A nép elfoglalta az udvart, a lépcsôket, a folyosókat. Attól lehetett félni, hogy a vén épület beszakad a teher alatt.

Az elnöklô gróf Zichy nyájas mosollyal kelt fel, s hellyel kínálta meg az ifjúság küldötteit a zöldasztalnál. Azok természetesnek találták, leültek, nagyon el voltak már kényeztetve. Nyéki, a cenzor, arany burnótos szelencéjét tolta oda nekik. Degré kicsípett egy szemernyit és jóízûen prüsszentett.

A küldöttség három kívánságot nyilvánított. Bemutatták a tizenkét pontot. Zichy elolvasta figyelmesen, miközben homloka erôsen izzadott, azután így szólt: "Semmit se tehetek ez ellen". Kifejezték ekkor, hogy a sajtószabadságot mondja ki a helytartótanács és mozdítsa el a cenzorokat. "Rendben van — felelte Zichy —, a cenzorok elmozdíttatnak." (Nyéky arca zöldbe-sárgába játszott.) Harmadikul az államfoglyok kibocsátását kérték. Zichy a fejével bólintott, s kiadta a rendeletet kesernyés mosollyal. (...)

Zichy Ferenc kétségkívül a kényszernek engedett. Ô az udvaron zajongó sokaság mögött egy háborgó várost s amögött egy háborgó országot látott és semmi kedve se volt magát feláldozni, míg Bécsbôl napok múlva parancsot kap. Örült, hogy semmi instrukciója nincs s így engedhet. Megnyittatta a börtönt. Már akkor beállt az esti szürkület is, a jó Táncsics kituszkoltatván cellájából, nagy szemeket meresztett, midôn a börtönajtóban az alispánok alispánja, a hatalmas Nyáry Pál fogadja dikcióval, a "tavasz elsô virágának" nevezve ôt. A tavasznak ez a torzonborz elhanyagolt virága, zavartan mereszté rá szemét — hogy álmot lát-e?

Nem, nem. Tiszta valóság mindez. (...)

A kiszabadított írót kocsira emelték. A kormányszéki tagok, gróf Almássy Mór és gróf Török Bálint magok vezették a kocsihoz, ott kezet fogtak vele, hogy a népnek kedveskedjenek, melyet pedig szerettek volna epéjükbe belefojtani. Sok ezer ember sokat kitalál, valahol elôkerestek egy mézeskalácsos boltot, megvették a fáklyákat, és azoknak lobogó tüze mellett haladt a Táncsics diadalszekere a rivalgó, tomboló sokaság közt. A pesti oldalon a lovakat kifogta a nép, s maga húzta a kocsit a Kerepesi út torkolatáig.

Már ekkorra megkezdôdött a Nemzeti Színházban az ingyen elôadás. Théâtre paré meghívott vendégekkel gyönyörû látvány, de egy ingyen elôadás még sokkal szebb. A nép összevissza töltötte meg a páholyokat, zártszékeket és a karzatot. Mesterlegények, kofák ülnek a páholyban, elôkelô delnôk az olcsó helyeken, ki ahová be tudott férni, s még sincs orrfintorgatás, sem otkolonos üvegre szükség. Hiszen az egyenlôség még csak egynapos. Ilyen csecsemôvel nem szabad máris rosszul bánni. "Bánk bán" volt ugyan kitûzve, de az ünnepélyes alkalom okáért a személyzet a "Szózat"-ot énekelte el. Ekkor Egressy Gábor állt ki fekete atillában, görbe jurátuskarddal és elszavalta a Talpra magyart. Akkor aztán egy hang elkiáltja: "Lássuk Táncsicsot". Néhány hang gyengén ismétli: "Hozzák ide Táncsicsot!" "Hol van Táncsics?" A zaj folyton erôsbödik, míg végre orkánná fajul. Degré egy páholyból próbált beszélni, hogy Táncsics el van törôdve, otthon pihen. Vasvári a karzatról kiáltozott valami beszédfélét. Petôfi egy zártszékre állt fel, hogy a közönséget kívánságáról lebeszélje, nem akarván a nap komoly eredményeit színházi komédiákkal és esetleges derült jelenetekkel összekeverni. De a lármában elvesztek szavai. Mindenki beszélt, mindenki dühvel követelte Táncsicsot, többen a padot verték és a lábaikkal dobogtak, hogy nekik a világon senki se kell, csak Táncsics.

Ekkor Jókainak az az ötlete támadt, hogy fölszalad a színpadra és onnan szól a néphez.

Úgy amint volt, rohant fel karbonari köpenyegében s erôsen behorpadt cilinderkalapja mellett egy óriási veres tollal, de egyszerre meghökkent, a lába legyökerezett.

Egy tünemény állt elôtte. A forradalmár elôtt egy királyné. Gertrudis. A legszebb Gertrudis Magyarországon.

Laborfalvi Róza levett a saját keblérôl egy nemzeti színû kokárdát és a Jókai szíve fölé tûzte, aztán a szeme közé nézett mélán, édesen, rejtelmesen. És Jókai e pillanatban érezte bizsergô ereiben, hogy ez a nézés az ô jutalma a végzettôl a mai napért, és hogy ez a jutalom egy egész életre szól.

Hogy mondott-e Laborfalvi Róza e kokárda kitûzésekor valamit, sohase emlékezett rá többé. Hogy ô mit mondott a közönségnek a proszcéniumból, arra még kevésbé emlékezett. Minden összefolyt elôtte, mint egy álom.