Egy ideje azt beszélik, mondják, híresztelik, hogy teljesen váratlanul — és persze, inkognitóban — Petôfi Sándor ("a mi Sándorunk", "a Sándor gyerek") ismét hazajött. Mivelhogy teljesen váratlanul, meglepetésszerûen — és "mély inkognitóban" — érkezett, nyilván, senki sem tudott jó elôre errôl a hazalátogatásról, és így nem fogadta senki — sem személyesen, sem szervezetileg, sem nemzetileg — az érkezôt, mondjuk, rezesbandával, üdvözlô beszédekkel, virágcsokrokkal, lovas bandériummal, fáklyás menettel, díszoklevéllel, babérozott vagy gyémántos, közép- vagy egészen nagy vitézi kereszttel, miegymással — miként az "rendes körülmények között" történhetett volna.

Hogy pontosan mikor, honnan-felôl és hová érkezett, s hogy merre, hol járt-kelt (bukkant fel inkognitóban), mély fájdalom, de errôl sincsenek pontos értesüléseink. És egyáltalán: ebben az ügyben nincsenek semmirôl pontos értesüléseink. Így például még azt sem tudhatjuk, hogy járt-e Székelykeresztúron, megfordult-e az Ispánkútnál Fehéregyháza mellett, és hogy kikkel találkozott, kikkel beszélt, miket mondott; miként azt sem tudhatjuk, hogy egyáltalán itthon van-e még, vagy azóta már vissza is utazott abba a Valaholba, ahonnan jött? De honnan jött, hova ment vissza, ha visszament?...

Megannyi kérdés, amelyre nincsen pontos válaszunk. S mivelhogy ez ügyben semmire nincs pontos válaszunk, nem csodálkozhatunk azon sem, hogy máris lábra (és szárnyra) kapott az a szóbeszéd is, miszerint: haza sem jött; most sem; sem váratlanul, sem inkognitóban, mert, ugyebár, hogyan is jöhetett volna haza bármikor is, ha egyszer halott! Igen, halott, merthogy annak rendje-módja szerint leszúrta annak idején egy muszka, miként az köztudott. Következésképpen már nagyon régóta bizony por és bizony hamu ô is, szintén annak rendje és módja szerint.

Ám, vannak (máris, ismét!) olyan szóbeszélôk is, akik határozottan, sôt, a leghatározottabban állítják (és vállalják is állításukért a felelôsséget!), hogy: de bizony!; és: de csakazértis hazajött, és ôk tudták, mikor érkezik, mert jóelôre üzent nekik (titokban persze), és ôk fogadták, kalauzolták, informálták és felvilágosították, megmagyarázták, amit meg kellett, "merthogy egy kissé tájékozatlannak mutatkozott ismét a jelenvalóságban", és mert: "semmi érzéke a magas és finom politikához; majdhogynem nevetségesen naiv, hiszékeny, s így könnyen átejthetô, befolyásolható, félrevezethetô, manipulálható — fel kellett hát világosítani, ellátni tanácsokkal "a Sándor gyereket", ami nem könnyû dolog, sôt, nagyon nehéz és felelôsségteljes, de kellett, muszájból, feladatból, kötelességbôl, hivatásból, hazafiúilag, miegymásból. És ôk meg, és fel mindenbôl és mindenrôl. És "a Sándor", "ez a mi Sándorunk", "a Sándor gyerek" mindezeket az információkat, eligazításokat csak úgy itta, habzsolta magába, sôt szaporán le is jegyzett mindent "az elmaradhatatlan" zsebnoteszébe, egyszersmind határozottan kijelentve és megígérve: minden sérelmünket szóvá fogja tenni az illetékes nemzetközi fórumokon (ahová szabad bejárása van, és ahol jók az összeköttetései), semmit el nem hallgat, ha legközelebb arra jár, az ENSZ-ben, a NATO-ban, az EU-ban, meg mindenfelé. Bizony, mindez így történt, mondják (ezek) a szóbeszélôk.

"Drága jó magyar testvéreim, véreim, atyámfiai, szenvedô népem sarjai — szólott aztán végezetül és befejezésképpen ekként —, higgyétek el nekem, sok mindent nem értek, de azért tisztában vagyok mindennel, és mindenkivel, véletek is, kik sajnálva sajnáljátok, hogy nem eshettetek el ti is vélem a harc mezején, az ágyúdörejben és a száguldó paripák közt, miként én, és nem folyhatott ki a vér ifjúi szívetekbôl, miként az enyémbôl kifolyt mind egy cseppig; mindazonáltal legyetek nyugodtak, drága testvéreim, véreim, mert nem kell minden vérnek kiomolnia, jó ha marad is a szívekben valamennyi; ami pedig a politikát illeti, hát az ilyen volt mindig, a kicsi is, a nagy is: mocskos, randa és ribanc; ebbe bele kell törôdni, mint abba is, hogy ilyen a mi nemzeti sorsunk is folyvást, vagyis maga a küzdés, porló és csillagösvény, miegymás (ezt három felkiáltójellel mondom, véreim, hogy értsétek és halljátok!!!)... Most pedig, drága jó magyar stb., szíves engedelmetekkel, mennem kell, rohannom kell, vágtatnom kell, mert íme, a paripák máris nyerítenek, és hallszik a csatazaj; és a csillagösvény, és ki tudja, merre, ésatöbbi, ésatöbbi; szerbusztok, szerbusztok, véreim, magyarok stb.; örvendek, hogy örvendtek, Isten veletek, Isten vélem, de ti ezt nálamnál is jobban tudjátok; és ne feledjétek: Helsinki, Bécs, Genf, Stockholm, Moszkva, Párizs, Madrid stb., és ott essünk el stb.; de most már tényleg rohanok, szerbusztok, szerbusztok, drágajók és miegymás..." — szólott emígyen és végezetül Petôfi Sándor, és ment, rohant, s ki tudja, merre, neki Bécsnek, Budának, Moszkvának, Madridnak, Agyagfalvának, Segesvárnak, mindenfelé, csillagösvényen, miegymáson...

Szóval, pillanatnyilag és momentán még csak ennyi pontosat mondhatunk Petôfi Sándor eme legújabb hazajövésérôl, vagyis semmi pontosat, szóbeszéléseket.

Egy dolgot mégis majdnem állíthatunk: újfent utánanéztünk a fehéregyházai csatatérben, s megállapíthattuk, onnan ismét nyomaveszett. Ama oroszországi múzeumban is szemügyre vettük azokat a bizonyos csontokat, amelyek nem az övéi. Tehát: nem leltük sem a földben, sem a múzeumban. Akkor pedig hol lehet?! Mert valahol lennie kell. Úgy gondoljuk hát, hogy ha sem a földben, sem a múzeumban nem lelhetô, akkor csakis az utakat, tájakat, eszméket, érzelmeket vándorolhatja. Mert valahol neki is lenni kell(ene)! — függetlenül attól, mit regél a szóbeszéd, s mit azok, akikkel, úgymond, "mindennapos" találkozása s eszmecseréje van (titokban persze). Valahol Petôfi Sándornak is lennie kell! De hol? De miként?!...

Utóirat:

A minap egy furcsa szerzet szólított meg az utcán, épp midôn ismét! nagy és nemzetmentô eszmék és tettek csírái sarjadoztak szaporán fejem talajában/ból. "Nyerítô tankok, nyerítô bombák s nyerítô eszmék száguldoznak a kivívandó diadalra. Mit szól ehhez az úr?" — mondotta kérdezvén az idegen, s azzal el. Hökkenten s ámulva néztem utána, kérdvén magamban magamtól: "Vaj, ki ô, e furcsa ismeretlen, ki mégis oly ismerôs?"

Aztán egyszer csak leesett az a bizonyos húszfilléres, s kiálték magamban némán s boldogan, felismerô meglepetéssel: "Hiszen ez Ô volt, maga Petôfi Sándor, a Sándor gyerek, a mi jó Sándorunk, az ördögadta csibész, a nemjóját neki!" Szaladtam volna, nyilván, máris utána, de nem volt sehol. Egyszerûen, nem volt sehol, mintha a föld nyelte volna el, vagy a levegô itta volna magába.

Na, ehhez mit tetszenek szólni? Hát még ahhoz a teljesen és szigorúan titkos közlésemhez, hogy azóta...

Nos, igen, azóta rendszeresen összejövünk. Kettesben. Én meg a Sándor. Rendszeresen. Titokban. Kettesben. És mély inkognitóban. Egy kupa bor mellett. Elmondhatom, sok okossággal szolgálhatok néki, ennek a naiv, hiszékeny, kedves sihedernek, ennek a jópofa nagygyereknek, akitôl valahányszor megkérdezem, hogy miért nem akart Bem apó mellett tábornok lenni, s miért csak folyvást elesni akart a harc mezején, ahol azóta is nyerítenek és száguldanak; vagy ha már tábornok nem, hát akkor miért nem akart Kossuth Lajos minisztere lenni legalább? — ô mindig csak somolyog válasz helyett.

Bevallom, ez a mosolya, ez a somolygása kicsit zavar. Mert nem tudom, mit akar ezzel "mondani". Ettôl eltekintve, mint már mondottam, jól kijövünk egymással. Titokban. Kettesben. Inkognitóban.

Olykor, ha valamin rágódom, azt szokja mondani: "Hagyd már az egészet, Lajos bátyám-öcsém, túl magas ez neked". Ezt mondja, halkan, mosolyogva. Még nem tudom, hogy nem kellene-e megsértôdnöm ezért. Egyelôre úgy gondolom, hogy nem fogok megsértôdni...