A magyarság jeles megemlékezés-alkalmai, legszentebb nemzeti ünnepei mind olyan történelmi nekibuzdulások pillanataihoz kapcsolódnak, melyek balul ütöttek ki, tragikusan végzôdtek:

Rákóczi hadnagyainak 1703-as zászlóbontásával elindul a korai nemzeti lobogás — szabadulni! függetlenedni! —; mely nyolc év múltán a nagymajtényi síkon ér véget, mikor is: "letörött a zászló — az a libertás — s rászállt tollászkodni egy fekete holló..."

1848 csillaga hosszan ott rejtezkedik a magyar reformkor évtizedeiben. Majd fölragyog. Igazából mibennünk — máig is. Majd villog szuronyok hegyén, vakít ostromágyúk torkolattüzével. Szabadulni! függetlenedni! Hogy másfél év múltán lehulljon Világosnál, s kihunyjon az aradi vesztôhelyen.

(...) 1956 októberében újabb kétségbeesett eufórikus kísérlet. Ekkor már a forradalmár elôdök szobrai körül a lázas sereglés. Innen árad szerte a magyar metropolisba: szabadulni! függetlenedni! Hogy alig 12 nap múltán ama novemberi hajnalon tankok lánctalpa alá gyûressenek a szabadságvágy vérzô krizantémjai.

A magát örökké tisztánlátónak képzelô utókor bölcsességével mára azt is mondhatnánk, hogy mi sohasem vártuk ki s így nem is használhattuk ki a kellô pillanatot, azt a bizonyos történetit. Hogy mi sohase mértük föl reálisan erônket, lehetôségeinket a magunk-elszánás helyzeteiben. Csakhogy a szabadulásvágy ritkán latolgat esélyeket. Nem veszi tudomásul, hogy Góliátot csak a bibliai történetben szokta leteríteni Dávid parittyaköve.

Azzal se szoktunk számolni, hogy a magyarságot — idestova jó 100 esztendeje? — a Duna-tájon a szomszédnépek nem szeretik. A távoli nagyok pedig, kik felé nyomorában annyiszor fordult reménykedve, hogy azok majd segítenek rajta, megértik igazát, nos, a távoli nagyok jó esetben közönyösek maradtak a magyarság iránt.

Több mint 160 évvel ezelôtt még igaza lehetett a Szózat költôjének, hogy: "... a sírt, hol nemzet sûlyed el, / Népek veszik körûl, / S az ember millióinak / Szemében gyászköny ûl." Akkor ez talán még így lett volna. Ám a XX. századra a Könnytelenek könnyei költôje (Babits Mihály) immár másként látja a magyar nemzet-sors alakulását, szerinte e sír körül, melyen "virág nem terem", "öröklô káröröm"... És ez ekkorra sajnos így lett igaz. Hogy e szomorú metamorfózis hogyan s miként mehetett végbe, hosszan töprenghetnénk fölötte. Nyilván az elmúlt emberöltôk alatt lezajlott világháborúk igencsak hozzájárulhattak a méltatlan megítéltetéshez. Csakhogy erre a századra a magyar már nem maga választotta magának sem ellenségeit, sem szövetségeseit. Ezek elrendelôdtek számára, valamiképp elkerülhetetlenül, végzetszerûen.

Kétségtelen viszont, hogy az elején emlegetett halálra szánt nekibuzdulások pillanataiban — mindenekelôtt 1848–49-ben — rendkívül erôs rokonszenv nyilvánult meg eleink iránt. Soha olyan becsülete a magyarnak, mint akkor, ott. Soha annyi hozzánk pártoló — a sánc másik oldalán dezertôrnek számító — bátor férfi, mint akkor, ott, a szabadságharc hónapjaiban. Számomra azért igazán jeles ünnep ez a mai, mert olyan korra emlékeztet, melyben még egyik nemzet fölemelkedéséért a másik nemzet fia is kész volt harcolni, életét áldozni. Kik magukat ’48 eszméinek elkötelezték, nem kértek számon egymástól hovatartozás-ügyeket.

Mára persze a különféle népek, nemzetek Európában másfele se nagyon szeretik egymást. Igazából talán velünk sem az a legnagyobb baj, hogy szeretnek-e vagy sem bennünket valakik. Hanem az, hogy a magyar, sajnos, önmagát nem tudja szeretni eléggé. Öntépô, valós értékeire nem figyelô, ezeket akárhányszor alábecsülô fajta vagyunk. S ezt nyilván megérzik rajtunk, mi több, pontosan tudják rólunk, kik hanyatlásunkban érdekeltek lehetnének. Ezekkel a gyengéinkkel pedig kihívjuk, szinte vonzzuk irányunkba a tipró szándékot. Holott fenyegetettségünk legfôbb oka bizonyára az, hogy önmagunkkal képtelenek vagyunk megbékélni. Lehet, túl sokat gyötrôdtünk bukásainkon — Mohácstól Trianonig. Miközben azért mindmáig egyéb is történik velünk. Lehet, a sok keserves emlék — melyek sebeit számtalanszor ünnepelvén is igyekszünk elevenen tartani — elhomályosítja jövôlátásunkat.

Miközben azért egy-két viszontagságos békét csak megnyert a magyar. Lehet, ki fog derülni, most is ez történik velünk.

Amikor fönnmaradásunk (adja Isten), fölemelkedésünk lehetôségeit kutatjuk, gyakran megfeledkezünk róla, hogy közben minekünk olyan javaink is vannak, melyeket soha senki sem tudott tôlünk elidegeníteni. Nyelvünk, zenénk, irodalmunk, mûvészetünk — egyszóval a kultúránk. Országokat szét lehet darabolni, szerte lehet dobálni nemzetrészeket, de lám, közös szellemi javak mezôibe hiába próbált határsávokat beszántani bárki is.

Mûveltségünk megôrzése, gyarapítása az elkövetkezôkben tehát létkérdés lesz számunkra. Ha ugyanis sikerül kultúránkat megtartanunk — ez a kultúra, ez az örökség lesz az, ami a jövô évezredre is meg fog bennünket tartani.