Ilyenkor, március idusának tájékán, óhatatlanul felmerül mindnyájunkban a kérdés: mikor kellenek a hôsök és mikor a névtelen közkatonák. S ez most kétszeresen is idôszerû, hisz másfél század múlt el ama híres március 15-e óta, de ahová jutottunk, az nem igazolja ezt a nagy történelmi idôtávlatot.

Hogy 1848. március 15-én szükség volt egy Petôfire és egy Táncsicsra, az természetesen nem vitás. Aznap hôsök kellettek: aki olyan hangú verset ír, mint a Nemzeti dal, s aki bátran világgá is meri kiáltani: Talpra magyar, hí a haza! És kellett az a hôs is, akit gyújtó gondolataiért már elôbb börtönbe zártak s a Petôfi szavain felbuzdult forradalmi tömeg megajándékozta a szabadsággal. De egy nap, az csak huszonnégy óra, elmúlik, s a fehérre izzított vas kezes munkaeszközzé szelídül. Az egyszeri pillanat sok-sok egyhangú nappá simul. A csodából politikai-gazdasági gépezet lesz. És Petôfit június elején letartóztatják izgatásért, holott csak azt tette, amit március 15-én is. Megbukik a követválasztáson, s bár Táncsicsból képviselô lesz, az ô szûzbeszéde is botrányba fullad, amikor a méltóságos karokat és rendeket egyszerûen csak kendteknek titulálja. A felgyorsult idô kiforogta az eseményeket: már nem hôsök, nem gyújtó gondolatok és izzó szavak kellettek, hanem a "józan robot". Márpedig azt nem hôsök, hanem a közkatonák hada végzi.

És most? Mert, ugye, bármilyen ünnepi az alkalom, minket mégiscsak elsôsorban az érdekel, hogy mi is lesz velünk? Holnap, holnapután, a harmadik évezredben.

Ha a másfélszáz év elôtti március idusán egyértelmû volt a hôsök égetô szüksége, ma ezt senki nem tudja ilyen egyértelmûen megválaszolni. Kellene-e ma egyetlen gyújtó szó? Kellene-e a felhívás, hogy talpra?! S ha talpra, akkor indulna-e a tömeg kiszabadítani egy rabot? S ha a feltételezett mártírrab kiszabadulna, mit tudna mondani a talpra kelt tömegnek? Ígérne-e magasabb bért, szorosabb szociális hálót, olcsóbb kenyeret, olcsóbb benzint? S ha ígérne, a tömeg hinne-e neki? Hinné-e legalább egy közvitéz, hogy be tudja tartani az ígéretét? Hinnék-e, hogy képes meglágyítani a Nemzetközi Valutaalap szôrös szívét, s hogy gyújtó gondolatai, izzó szavai képesek átszakítani a tilalomgátat s a dollárcseppekbôl zúduló folyamot varázsolni? Nem hinne a hôsnek senki. Túl sok volt az ígérgetés, a hitegetés, az egymásra mutogatás, senki sem figyelne rá. És ezzel a hôs meg is szûnne hôsnek lenni. Jobb esetben beleolvadna a tömegbe. Rosszabb esetben pojácává lépne elô.

Ha nem hôs, akkor hát közkatona kell. Csakhogy fel sem merült volna a kérdés, ha ilyen egyszerû lenne, ha vagy-vagy-ok döntenék el a sorsunkat. Mert tegyük fel, hogy közkatona. Aki nem kérdez, akit nem kérdeznek, akinek egy a dolga: hogy tegye a dolgát. S ha nem teszi? Ha talpra kél és több pénzt, olcsóbb kenyeret és olcsó benzint követel? Ha kivonul, kiabál, tüntet és sztrájkol? Kérni szabad. Közben pedig áll a munka és percrôl percre kevesebb lesz az, amibôl esetleg adni lehetne.

Szóval, se hôs, se — ilyen — kérô tömeg. Akkor? Olyan közvitézhad, amely ígér? Megfogadja, hogy úgy dolgozik, mint még soha, hogy aztán az eredménybôl kérhesse a részét? Elvileg szép lenne. A nem követeléssel, hanem fogadalmakkal felvonuló tömeg. De már ilyen is volt. Megígértük, hogy az ötéves tervet négy és fél év alatt ... Senki nem esett hasra elôttünk a csodálattól. A legközépszerûbb közgazdász is visszakézbôl válaszolta, hogy amit négy és fél év alatt lehet teljesíteni, az négy és fél éves terv, nem pedig öt.

Szóval, az ígéret, a fogadkozás sem az igazi. Marad a csodálat: milyen szép és egyszerû képletû volt másfél évszázada a világ. Volt az ellen, akivel szemben esküdni lehetett a szabadságra. S ha volt, aki erre felszólított, akkor esküdtünk is.

Most Petôfi legföljebb gúnyversikét faraghatna a nemzetközi banktôkérôl, az egyre kísértetiesebb reformról, tehetôs és tehetetlen álhôsökrôl, vezérekrôl és ellenvezérekrôl, jól mulatnánk rajta. De esküdni, azt nem.

Hát kérdezzük így: melyik kor boldog; az, amikor van mire esküdni, vagy az, amikor az eskü legföljebb jó vicc? Kérdezzük meg, mindnyájan, önmagunktól. Akikben ilyenkor, március idusának táján felmerül a kérdés: hôsök kellenek-e vagy névtelen közkatonák. És válaszolja meg ki-ki legjobb belátása szerint. S ha szíve mélyén úgy találná, hogy van még mire esküdni, akkor ne szégyellje kimondani, hogy: "Esküszünk!"