Most, hogy mindenféle új sorompókkal fenyegetnek, elmondom miben hiszek határtalanul.

A nemzet fogalma még sokáig élni fog, nemcsak kontinensünkön, abban a kontextusban, ahol történelmileg a legtisztábban tenyésztette ki azt az idô, a helyszín és a cselekmény egységének dramaturgiája. Bizony a hármas egység elemei túlélnek még többet is. A nyelv, az ilyen-olyan tájacska, országocska-birodalmacska, szülôföldecske, s ezen az egészen tornyosuló szép felhôjáték: a kultúra. Csak elméleti szakemberek fejében él "a jövônek az az Európája", mely egyelôre beláthatatlan érdekkel és haszonnal ezt megkérdôjelezné.

A nemzetek pedig legfennebb "pillanatokra" voltak s lesznek azonosak az államokkal. Ám kedves és kedvetlen kalkulációk tárgya ebbôl a szempontból is a jövô. A magyarságé is.

Nem tudok róla, hogy Kôszeg, Szigetvár, Nándorfehérvár, Eger várvédôi, honvédôi etnikai statisztikákra lebontva is megvolnának, s ez számítana végcéljuk szempontjából. De a kultúra nyelvhez, a nyelv történelmi eseménysorhoz, s ez az egész öntudathoz, önérzethez kötött valami. Kedves és kedvetlen megközelítések: hogy a "jelentékeny hazai szerbség" egy Petôfit adott, az örménység két vértanút a leghíresebb 13-ból, a románság állítólag Hunyadiakat, József Attilákat, a zsidóságról, németségrôl nem is beszélve...

Lám, itt oly kedvezôek voltak a körülmények, hogy még a magyarság is adott ezt-azt a magyar kultúrához. Miután a tatárok valószínûleg totálisan felszámolták, ez a honfoglaláskor még nem egészen homogén népség éppen csak a nevét adta a további vállalkozáshoz. Magát a Grál-edényt: Magyarországot, ugyebár.

Így hát azért kell egymásra jóindulattal, de nem együgyûsítve, agymosva figyelni, nehogy bárkit is hamarabb vegyenek rá nemzettelenítésre (mint globális s mai istenségeknek tetszô nagytakarításra), mint másokat. Túlzás lenne, hogy valakinek mindig oda kelljen tartani a másik arcát is, különben ô a békebontó. Annak ellenére, hogy még az ilyen nemzetek sem halnak ki könnyen, azért nem muszáj bárgyúságból mártírizálódni pont a magyarságnak, aki az optimális teóriákat egy évezreddel megelôzve, alapított életképes "multinacionális" országot, bár ezt nem fogják ezután se díjazni.

A történelem nagyon fentrôl és finoman: a befolyásért folytatott küzdelem, nem holmi csapatjáték, ahol a bármilyen okból gyengéket, megsebesülôket, lemaradókat valami könnyben úszó, végre egymásra találó "89-es" illúzió szellemében feltáplálják és bevárják, a bôség kosaránál. Abban éppen hogy a fáraók óta a készen kapott, megkaparintott kincseket tárolják a szerencsés felülkerekedôk. Így lesz például a piramisokból ôsi arab mûemlék.

Ha együtt akarunk élni, mert együtt kell —, nemcsak nekünk kell fegyelmezni magunkat, engedni, hallgatni, elnézni, nyelni, leírni, leszerelni. Nem kell jóstehetség rájönni, hogy különben az idô sem gyógyít be semmit. A történelemnek nincsenek kedvencei, s nemcsak a történelem számára kell megôrizni az igazság adatrendszerét.

Ezek mind bekalkulálandók a jövôképbe. Önismeretünk mint tényezô nagyon is fontos része az arculatnak. Velünk szimultán próbálják mostanában megszerettetni az önsajnálatot s az önérdekünk iránti közönyt. Holott a magyaroknak, földrajzi megosztottságuk következtében folytatólagosan, a külön átélt helyzetekre együtt alkalmazott stratégiára volna szükségük, tekintettel arra, hogy lehetôleg a magyarság egészének kellene megmaradnia, nem csupán egy körülmények kicsinyes szeszélye megengedte magnak, meghagyott maradéknak, engedélyezett entitásnak.

A magyar kultúra és tudomány külföldi terjesztésének intézményi feltételeirôl, módszereirôl nem lehet anélkül értekezni, hogy le ne szögeznénk: a magyar kultúra és tudomány még mindig nemcsak Magyarországon terem. Ez a kultúrateremtés állandó és folyamatos Ditrótól Detroitig, Oklándtól Oaklandig. Ám a magyar kultúra külhoni teremtôit sajnos épp a mai Magyarországon diszkrimináció sújtja. Egyetlen példa: Kölcsey, akinek szülôhelye Trianon óta Romániába esik, s ha otthon él továbbra is, ô nem magyar állampolgár, hiába nyerne pályázatot a Himnusszal; a nemzet bürokratái vállvonogatva devizakülföldiként hajlandók csak kezelni, mint egy ukrán maffiózót, albán csencselôt vagy tamil szeparatistát. Pedig ô még csak nem is magyar szeparatista, mint határontúl hagyott, s nem határon túlra távozott magyar, nem opciós tévedése következményeit kell viselnie, hanem néhány képtelenül közönyös, ha nem ellenséges hazai hozzáállásét. Pedig ha végiggondoljuk, ezt az integrálódni igyekvô Magyarországot nem 1990-ben, még csak nem is 1920-ban találták ki; egyes-egyedül a meghagyott anyaország mindenkori vezetése nem élvezhet elônyt soha az új helyzetbôl, semmilyen magyarázat fel nem menti soha.

Ha egy ember a hajóról tengerbe esik, azonnal intézkednek. Hát még ha az utasok egyharmadáról van szó. A kapitány mentés helyett kijelentheti, hogy ezennel azok delfinekké vannak nyilvánítva, s ha újra a fedélzetre kerülnek bármiképpen, vízilényekként kell kezelni ôket?

Legutóbb Horváth Andor, a Babes–Bolyai Egyetem magyar irodalom tanszékének vezetôje, a Bolyai Társaság soros elnöke fogalmazta meg világosan, mit gondolunk mi ezekrôl. Erdély vonatkozásában például más stratégiát kell követnie a magyar érdekek sáfárának, hogyha csak utánpótlási területként, faiskolaként kalkulálja be, a legkülönbek szürkeállományának méze majd csak becsurran Budapestre, és más stratégiát, hogyha tudomásul vesszük a létezô helyzetet, hogy még mindig és folyamatosan mûködô magyar kultúra teremtô mûhely. És valamennyi hasonló helyzetû "hiteles helyünkrôl" szerte a világban el kell ismernünk és ismertetnünk ezt. Akár ôsileg, akár újólag alapíttattak a "Fehérvárra re menô hadi utu re..."

Ez a magyar kultúra és tudomány bárhol, mindenhol való hatásának, terjedésének fontos tényezôjévé fog majd válni, az integrálódás közepette is a leglogikusabb emberi szerkezet szerint — születni, elvegyülni és kiválni.