A Pest utcáira vonult tömeg másfél századdal ezelôtt 12 pontban összegezte a magyarság követeléseit, amelyek a társadalmi szabadság korszakát nyithatták volna meg, s az ország függetlensége pedig az európai önrendelkezô nemzetek sorába állíthatta volna szülôföldünk közösségét.

A magyar nemzet azonban soha nem kapott semmit ajándékba a történelemtôl. Habár felvállaltuk a kereszténység védbástyájának szerepét is, s az új korban a szabadság, egyenlôség, testvériség európai forradalmát nálunk a Martinovics-féle szabadságmozgalom követte, mégis 1848-ban a szabadság kibontott zászlaját nem virágkoszorúk övezték, hanem golyók lyuggatták. A békés forradalom mámorát a csataterek hôsies küzdelme váltotta fel.

Számomra, ma, 1998. március idusán, közel másfél századdal ama mámoros nap után a kérdés: képes-e egész közösségünk összegyûlni jelképesen — a huszárok fogadására, s a "zászló" alatt vívni szerte Erdélyben is? Nem véletlenül fogalmaztam így: képes-e? Mert az elmúlt másfél század nem gyôzelmi krónika. A világosi fegyverletételt követte a bresciai hiéna tombolása. Talán a Deák Ferencék kora hozott el nemzetünk számára egy rövid, önösszeszedésre és önépítésre alkalmas idôszakot, de ezután a Trianonok, a versailles-i szerzôdések, a totalitarista genocídiumok közösségfelszámoló évtizedei következtek. Ezért teszem fel újból a kérdést: képes-e közösségünk a zászló alatt vívni? Vagy az önfeladás, a közömbösség, a belenyugvás útját választja?

Mert a mi nemzedékünk forradalma éppen az lehet, hogy fennen hirdetjük, szent eskütétellel fogadjuk: képesek vagyunk! Képesek vagyunk egy akolba terelten élni, egy zászló alatt vívni!

Pillantsunk vissza az elmúlt évre. Egyik, az 1998-as év küszöbén írt cikkemben, 1997-rôl ezt állapítottam meg: "valahogy más volt ez az év". Valóban más volt? Sokan és sokszor leírták: nemzeti közösségünk története folyamán elôször olyan szerepre vállalkozott, amely Deák Ferenc, a "nemzet bölcse" útját követve, nem engedve a "negyvennyolcból", megkísérel a történelmi kényszer által egy akolba tereltek közös érdekei mentén egy új kisebbségi modus vivendit kimunkálni, a kezdeményezô magyarét, aki megpróbálja felszámolni jogi és érzelmi kisebbrendûségét. Persze, az egyedülállóság mellé társul a kockázat fogalma is. Nem bizonyul-e illúziónak a szándékunk, valóban partnerekre találunk? A válasz még nem egyértelmû, több illúzióromboló, mint illúzióerôsítô eseményre emlékezhetünk. Vajon sikerül, sikerülhet-e a XX. századi kisebbségi kezdeményezô magyar életmodelljét kimunkálni? Ebben az összefüggésben a talpon maradás képességének alternatívája a kezdeményezô magyar életmódjának felvállalása lehet. S mint tiszta forrás fölé, ismét a történelem tanítása fölé hajlunk, mikor ennek az életmódnak a megvalósításáról szólunk.

Erdélyben mindenkoron nagy idôk jártak. Az erdélyiség létparancsa pedig: nagy idôkhöz nagy nemzedékek kellenek, akik naponta meg tudnak küzdeni a nemzethalál víziójával, Kelet és Nyugat határán, hegemóniára törô hatalmak ütközôpontján tudják e vidék népét országpusztítás és otthontalanság közepette is megéltetni, egyéniséget, anyanyelvet, kultúrát megôrizni.

Idézzük az "árvízi hajós", Wesselényi Miklós példáját. Különösen alkalmas ennek az üzenetnek a közvetítésére: nem csak egyének, közösségek is kimenthetôk a szennyes hullámokból és biztos révbe kormányozhatók. Pályájának ez a nagy üzenete a ma nemzedéke számára: higgyünk abban, hogy sikerrel lehet szembeszállni az árral. Ha vallatóra fogjuk ifjabb Wesselényi Miklós életpályáját, a történelmi árral való szembeszállás modus vivendijét a politikai tisztánlátásban fogalmazhatjuk meg. Mekkora bátorság kellett ahhoz, hogy az évszázados szokásjoggal szemben felszabadítsa jobbágyait, nemzetiségi hovatartozás tekintetbe vétele nélkül. Már 1843-ban világosan látja, hogy demokratikus létforma csak a nemzeti önazonosság biztosításával teremthetô meg. Ezért írja meg Szózatát, a nemzetiségi ügyekben, kidolgozva az elsô nemzetiségi törvényjavaslatot, tekintetbe véve az európai összefüggéseket. Kortársi világunknak is a legfeszítôbb kérdése a nemzetek, nemzeti közösségek önrendelkezési joga. A XX. század történelme is bizonyítja, hogy a demokrácia szakítópróbája ennek a jognak napi politikai gyakorlattá emelése.

Ha nagy idôkhöz méltó nagy nemzedék kívánunk lenni, fogadjuk meg eleink intô üzenetét: vállaljuk önfeláldozó módon politikai eszméink és meggyôzôdéseink hirdetését, hogy elôbbre vihessük szülôföldünk ügyét. Nagy történelmi személyiségeink életmûveibôl, itt és most, éppen az önrendelkezés elveit megvalósító demokratikus társadalom építését segítô vonásokat kell felelevenítenünk. Cselekvési területünket egyetlen mondatba sûrítve így határozhatnánk meg: teret nyerni. Egyrészt kihasználva az önszervezôdés biztosította lehetôségeket, építsük ki önkormányzatunk mûvelôdési intézményrendszerét, amely nemzeti autonómiánk kerete lehet. Minden magyarlakta településen hozzuk létre saját egyesületeinket, alapítványainkat, amelyek a polgárosodás, a vagyonosodás, a modernizáció gócai lehetnek. Alakuló, formálódó, tollasodó középosztályunk segítségével olyan intézményrendszer-modellt hozzunk létre, amely képes az öneltartásra is. Másrészt változatlanul érvényes, közel másfél évvel a valós rendszerváltást, társadalmi és gazdasági reformot ígérô, a demokráciának utat nyitó kormányzás után is az az elv, hogy politikában érvényesítsük az ország és magunk javát szolgáló, Bethlen Gábor-i hagyományt: önfeladás nélkül, rugalmassággal szerezzünk hatalmi pozíciókat. Ezek segítségével pedig igyekezzünk létrehozni és mûködtetni, az állami költségvetésbôl való arányos részesedés elve alapján, adófizetô állampolgáraink hozzájárulásából, oktatási hálózatunkat, közintézményeinket.

A történelem arra int bennünket tehát, hogy kezdeményezzünk, cselekedjünk! Cselekedjünk, amíg nem késô, cselekedjünk eleink szellemében. Erônk van a cselekvésre. Csak az a közösség cselekvésképtelen, amely feladja önmagát. A történelmi példa arra figyelmeztet, hogy mindnyájan legyünk demokraták, de hárítsuk el a közösségünket fenyegetô két legfôbb veszedelmet, a szakadást és a közömbösséget, mindnyájan ajánljuk fel munkánkat, hisz mindenkire szükségünk van, de mindenkinek csak a jobbik felére.

Meg kell fogadnunk, hogy eszményképünkké tesszük a kezdeményezô magyar életmódját. Ellenkezô esetben nem lesznek "hazatérô huszáraink", s nélkülük elveszhet a nemzet.