A magyar nép ittlétének 1100. esztendeje kellôképpen gazdag történelmi fordulópontokban ahhoz, hogy hosszan válogathassunk a lehetséges ünnepnapok között, mint ahogy gyásznapunk is akad éppen elegendô.

Az igazi nemzeti ünnep viszont, azt gondolom, az, amely nem egy válogatás eredménye, nem kellett róla vitázni, nem kellett más jeles napokkal versenyeztetni, hanem egyszerûen csak van. Március 15. ilyen ünnep. Jelentése és jelentôsége megkérdôjelezhetetlen. Létezik. Ha nagy szavakat akarnék szólni, azt mondhatnám, hogy ott van a szívünkben, a lelkünkben, az agyunkban, és ha nem lenne március 15-e, ha nem lettek volna a márciusi ifjak, mi sem lennénk. Mi sem úgy lennénk magyarok, ahogy vagyunk. Március 15-ét ezért ki lehetne törülni a történelemkönyvbôl, de mint ahogy itt, Erdélyben évtizedeken át nem lehetett kiradírozni a közös emlékezetbôl, ugyanúgy nem lehetne ezt megtenni ezután sem.

A márciusi ifjak nagy üzenete a márciusi ébredés, a márciusi lobogás, a márciusi akarat, a márciusi tenni és változtatni tudás. Március 15. elsôsorban Petôfi Sándorék ünnepe, azoké a fiataloké, akik elindítottak valamit, amit aztán nem is ôk, hanem mások vittek tovább, de a kezdeményezés bátorságát senki el nem vitathatja tôlük.

A történelmet a történészek nyilván úgy olvassák, hogy a kezdetet és a véget, az eszközt és a célt, az okot és a következményt együtt kell látni. Nekik egymás mellé kell helyezniük képzeletükben a Pilvax kávéházat és Világost, a márciusi ifjakat és az aradi vértanúkat. Ez csak együtt, csak így igaz, csak így egész, mondja a történész. Neki meg kell látnia a derûben a borút, a szabadságharc születésnapi tombolásában a gyásznapi letargiát. Neki egymás mellé kell helyeznie Kossuth Lajost és Széchenyi Istvánt, és fel kell tennie a kérdést, hogy kinek volt igaza, sôt, harmadikként melléjük kell helyeznie Petôfi Sándort, aki nem mérlegelt, nem latolgatott, de politikus sem volt igazán. Csak forradalmár. Csak. Amikor elkövette azt a hibát, hogy országgyûlési képviselô akart volna lenni, súlyos vereséget szenvedett. Hogy is hívták azt a politikust, aki legyôzte ôt a választásokon? Emlékszik-e rá valaki? Tudjuk-e még a nevét?

Nos, a történelmi igazság sohasem egy ember igazsága, hanem a Petôfié, a Kossuthé, a Széchenyié is. A történelemben együtt van az ok és a következmény, Budapest és Világos. Ám vannak más ok és okozati viszonyok is, vannak nemcsak történelmi, hanem lelki folyamatok is egy nemzet életében. Márpedig Petôfi Sándorék márciusi ébresztôjének mint kezdetnek egyáltalán nem lett vége, mert az túlmutat minden Világoson, akár százötven Világoson is, annak a márciusnak a legfôbb következménye a lelkünkben van. Általa legbensôbb igazságunkká vált a szabadság, az egyenlôség, a testvériség. Általa — én hiszek ebben — jobbak lettünk, nemzetként lettünk jobbak, többek, magyarabbak.

Március 15. a magyarság életében a katarzis pillanata. Bízom abban, hogy általa olyan nemzet lettünk, amely tud kezet nyújtani másoknak, tudja érteni és értékelni mások szabadságát, tudja, hogy mi az egyenlôség és testvériség igazi jelentése. Ezt a nyereséget semmiféle világosi vereség vagy fegyverletétel nem tudta semmissé tenni — ez az igazi lelki következménye, sôt, nemzeti következménye annak a szabadságharcnak, amely a történészek szerint 1849-ben elbukott.

A költôk szerint, sôt, a mindenkori kokárdás ünneplôk szerint: nem bukott el. Éppen ezért nem ünnep és nem gyász keveréke ez az évforduló, hanem egyszerûen: ünnepnap. Amelyet a hivatásos ünneprontók, itt, Kolozsváron sem tudnak elrontani, mert nemcsak kívül, hanem a bensônkben is ünnep van ilyenkor.

Százötven március telt el azóta. Százötvenszer — vagy ki tudja, hányszor — ébredt fel a remény. Hány márciusi újrakezdés volt ebben a században is, hányszor rugaszkodtunk neki, hogy tényleg szabadságot, egyenlôséget, testvériséget teremtsünk. Lám, legutoljára is, 1996 novemberében ismét meglódult nálunk az idô, és abban bíztunk, hogy többségben és kisebbségben élôk egymásra találhatunk. Most, másfél esztendô múltán megbicsaklik ez a remény, úgy tûnik, hogy amit elértünk, az is veszélybe kerülhet, azt is könnyen elperzselheti az újból fellángoló gyûlölet. Nem szabad megengednünk, hogy így legyen, nem szabad sem megrettennünk, sem visszahôkölnünk attól, hogy most is nehéz, nagyon nehéz fordítani a sorsunk kerekén. Amit tisztességgel, bátorsággal és tudással elkezdünk, azt senki és semmi többé meg nem történtté nem teheti. Lehetnek mélypontjai még itthoni történelmünknek, s ki tudja, hányszor kell még elszomorodnunk, hogy "Európa csendes, újra csendes", de amit megtettünk és amit megteszünk, azt valójában senki el nem veheti tôlünk.

Százötven esztendô hosszú idô, és még mindig, még mára sem találtak igazán egymásra a Kárpát-medencében a népek, nemzetek, közösségek. De most, a harmadik évezred küszöbén, hinnünk kell abban, hogy ez elôbb-utóbb bekövetkezik.

Hinnünk kell abban is, hogy nem mi választottuk magunknak március 15-ét ünnepünkké, hanem március 15-e választott minket ünneplôivé, ehhez mérten kell hát élnünk és cselekednünk.

Elhangzott 1998. március 14-én a Kolozsvári Magyar Operában tartott gálaesten