"A bank abból él, hogy az emberek bizalommal vannak hozzá. Nem ok nélkül keresik tehát a bankok azokat a neveket, azokat a családokat, amelyekben a tisztesség és az üzleti szolidság mint családi tradíció él századok óta. Itt egy kicsit maga a bank áll útjába az ismeretlen nevû tehetségnek, aki karriert szeretne és tudna is csinálni. A történelmi nevû gróf ezért ül be az igazgatóságba, s ezért ülteti be a fiát oda, ahová épp most akar beülni az, aki egy fél életet várt arra, hogy leülhessen. Ezért lépnek a banktisztviselô pályáján keresztül a nagy pénzgrófok fiai és öccsei. Ebbôl sok van meg külföldön is. De annyi sehol, mint nálunk, ahol a bank üzletei kicsinyek, fiókjai jelentéktelen vidéki agenciák, ahol a banknak, ha iparvállalatot alapít, sokkal nagyobb szüksége van egy miniszter fiának a sógorára vagy egy államtitkár sógorának a fiára, mint akármelyik zseniális emberre, aki a pesti palotában húsz éve várja, mikor adnak a kezébe egy gyárat, hogy világvállalatot csináljon belôle.

Ez a pálya itt éppoly rettenetes, mint minden más gazdasági pálya. (...) A pénz világában sose lesz ez másként nálunk, mert kicsinyek és szegények vagyunk. De a nagy bankfejedelmeknek kárpótolniuk kell a sok ezer meg ezer embert, akit erre a zsákpályára bocsátottak. Itt, ebben az országban ezek az emberek meg vannak csalva. Megcsalja ôket az a néhány száz ember, akié a pénz. Illendô volna tehát — okosságból —, hogy teljesítsék a kérelmeiket. Minden munkás és tisztességgel dolgozó embernek az ô pártjukon kell állani ebben a küzdelemben. Mindenkinek tudnia kell, hogy szegény és távoli országban él, ahol a legtöbb pálya csak karikatúrája annak, amit ez a pálya külföldön jelent. Itt minden pályának a szépségeit néhány száz ember fölözi le. Itt nálunk csak a tábornokok katonák, csak az egyetemi tanárok orvosok, csak a miniszterek államhivatalnokok, csak a bankdirektorok banktisztviselôk. A többi, aki mögöttük sorakozik, staffage az ô pályájukhoz. Illik tehát tôlük, hogy legalább pénzzel fizessék meg mindazt a sok semmivé foszlott reménységet, azt a sok letört életet, azt a sok kopírozásba és rubrikázásba fullasztott ambíciót és tehetséget, amit a fiaik és a sógoraik és a grófjaik és a minisztereik vagy fôpapjaik rokonai öltek meg."

Jó, világos, okos és találó szöveg. És aktuális. Nagyon-nagyon aktuális. Pedig... épp kilencven éve, 1908. január 19-én írta hírneves "druszám" a családnévben, Molnár Ferenc a Pesti Napló vezércikkeként.

Kilencven év a mikrotörténelemben nagy idô. S ha a közben történteket nézzük, akár óriásinak is mondhatnók: két világháború, negyvenöt év kommunizmus, majd a változás. Csaknem azt írtam: visszaváltozás. Hiba lett volna? Mondjuk. A kérdés csupán az, hogy mire vissza? "Szerencsére" ez is csak költôi kérdés. Molnár Ferenc szövege rá a legjobb bizonyíték. Talán az egyetlen grófokat kivéve. (De azért sem mi vagyunk a hibásak!)

Idézôjelbe tettem a szerencsére szót. Mert helyesebb lett volna az ellenkezôjét írni. Szerencsétlenség bizony a javából, hogy kilencven év után ugyanott tartunk, mint a boldog békeidôkben. Akár ha Molnár Ferenc úgy találta volna, hogy amikor a vezércikket írja, az ország csak kicsivel a napóleoni idôk után tart, hogy Széchenyi csak hét év múlva alapítja meg az Akadémiát, hogy Vörösmarty csak tizennyolc éves, Petôfi öt év múlva fog megszületni és negyvennyolcra is harminc évet kell még várni...

Veszélyes ez az idôjáték. Bele lehet csavarodni a spirálba. De nem fölösleges. Hátha elgondolkodnak rajta azok, akiken legalább egy kicsit múlik ez a mi mostani életünk. Hátha lódítanak egyet a keréken, hátha kimozdulunk a holtpontról vagy pláne a visszalépésrôl. Hátha egyszer majd meg is tudjuk mosolyogni azt, amit kilencven-száz évvel ezelôtt írtak, hátha nem szorul tôle össze a torkunk és vág belénk, mint a kés: még csak itt, még mindig itt tartunk?!

Molnár Judit