Megannyiszor beszélünk — példának okáért — Bethlen Gábor Fejedelem Úrról, a pusztulásba, zûrzavarosságba ("végveszélybe") sodort Erdélyország Uráról — mint nagy Építôrôl és Építkezôrôl, bölcs Politikusról (államférfiról), az okos keménység, a konok következetesség és céltudatosság, a bölcs és hasznos kompromisszumok, politikai "ravaszkodások" megtestesítôjérôl és nagymesterérôl. Arról a politikusról, államférfiúról, aki — mai szóhasználattal élve — a magyar történelem egyik nagy (ha nem éppenséggel Szent István után a legnagyobb) pragmatikusa volt. Olyan politikus, aki tudván tudott kemény lenni (s "lánggal égni"), ha úgy kívánták meg azt a korabeli történelmi körülmények; és tudott ravasz, hideg fejjel számító, simulékony, kompromisszumra hajló is lenni, ha éppen ezzel vihette csak elôbbre a "Tündérkert" megteremtésének, kiépítésének ügyét.

S lett a zûrzavaros, minden szempontból lezüllesztett Erdélybôl — keze s reálpolitikája, következetessége és bölcsessége nyomán — minden szempontból Tündérkert.

Hivatkozunk Rá mindahányszor ma is — mint a politika cselekvôjére is —; példaként emlegetjük, csak éppen hozzá hasonlatosakká lenni nem tudunk (vagy tán nem is akarunk?) ebben a mi örökös "egyszer fázunk, máskor lánggal égünk", vagy-vagy!-os mivoltunkban, pszichés állapotunkban. Képletesen szólva: rendszerint mi akkor védjük körömszakadtáig ama Jenô és Lippa várát, amidôn az igazi, a nagy tét nem a két vár, hanem Létünk, Létezésünk Egésze; s akkor adjuk fel Lippát és Jenôt, midôn éppen jó eséllyel lehetne védeni és megtartani (ezt a két várat is), anélkül, hogy az Egészet kockára tennénk.

Különösen érvényes ez ránk, a nyolc évtizede kisebbségben élôkre; eleddigi politizáló cselekvéseinkre. (Ma sincs ez másképpen!)

Mindazonáltal közelebbi (tegnapi) erdélyi történelmünknek is megvoltak a bölcsességet, céltudatosságot, konok kitartást cselekvô, építô és okosan építkezô bethlengáborai; azok a tevô emberek, akik egy eszme, egy cél elérése érdekében — amely cél a kisebbségi sorsba szakadt erdélyi-romániai magyarság megmaradása, talpraállása, szellemi és anyagi gyarapodása volt akkor is — tudtak bölcsek, kemények, konokok, öntudatosan következetesek, pragmatikusok lenni. (S mindenekelôtt a cselekvésben, a munkálkodásban!)

Erdélyi magyarságunknak ilyen újabb kori Bethlen Gábora volt Kós Károly is. Az a Kós Károly, aki — midôn mások azon rágódtak, hogy lehet-e, érdemes-e kisebbségi sorsban élni, létezni — nem "filozofálgatott", hanem azt mondta: "... tudom: talpra kell állnunk mégis. De tudom: újra kell kezdenünk az izzadságos, nehéz munkát. Tudom: vágni fogjuk kemény, vad sziklába az utat, melyen egy kemény, régi nép lép majd velünk és utánunk újra csak felfelé!" És még azt is mondta: "Le kell vonnunk a tanulságot, szembe kell néznünk a kérlelhetetlenül rideg valósággal, és nem szabad ámítani magunkat. Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk. (...) Számba kell vennünk erôinket; szerveznünk kell a munkát; tudnunk kell a célt, amit el akarunk érni. Aki fél, aki gyáva, aki nem bízik, aki nem hisz, aki gyenge, az lépjen ki a sorból. Az menjen. Az nekünk bajt csinál, az a mi munkánkat akadályozza, az a mi lábunk elé gáncsot vet, a mi árulónk az! (...) A mi igazságunk: a mi erônk. Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak. A bátraknak kiáltok hát, a harcolni akaróknak, a kötelességtudóknak, a látni akaróknak, az elôrenézôknek. Álljanak elô, ne szégyenkezzenek, ne duzzogjanak. Az Élet nem vár, az Élet rohan."

És azt is kimondta: "Nyíltan és bátran kiáltom a velünk megnagyobbodott Romániának: mi, magyar fajú, magyar hitû és magyar nyelvû polgárai Romániának, nemzeti autonómiát akarunk, aminek birtokában bennünk Nagy-Románia megbízható polgárságot fog nyerni. Alkudozni nem fogunk. (...) Két millió állampolgár biztos támogatása, avagy ellenséges indulata nem lehet közömbös egy sokkal erôsebb, konszolidáltabb, gazdagabb államra nézve sem, mint Románia."

Új léthelyzet adódott Trianon után. Nemzetünk akaratától független, azt semmibe vevô léthelyzet. Olyan új valóság, amelyben egy nemzetrésznek abban kellett döntenie: tudomásul veszi-e ezt az új állapotot, a maga kemény kihívásaival avagy nem? Akar-e s tud-e esélyt teremteni önmagának az új valóságban, léthelyzetben a megmaradásra, a talprakényszerülésre, az öngyarapításra vagy sem? S ha igenlô a válasz, melyek a feltételei annak, hogy a kisebbségi sorsba szakadt nemzetrész (az erdélyi-romániai magyarság) talpra tudjon állni, s ne tûnjék el lassan, észrevétlenül (beolvasztva és beolvadva, önmagát feladva) a történelem színpadáról? Trianont követôen ez volt a tét Erdélyben is!

És az erdélyi magyarságnak szerencséje volt Trianon után is, mert voltak célt tudó, erôs akaratú férfiai, újabb kori bethlengáborai — mint Kós Károly is —, akik az igenlô választ mondták ki. Akik még akkor, Trianon után sem! egy elfogadott verthelyzetbôl mondták ki ezt az igenlô választ; nem könyörögtek megalázkodva morzsákért, nem alkudoztak — de elvárásainkat pontosan megfogalmazták, s céljaink elérésén keményen munkálkodtak. Tehették, mert a "fundamentum", amire "nyugodt lelkiismerettel és bízó lélekkel" építhettek, az a kétmilliós erdélyi magyarság volt. Csak az erre a fundamentumra építô s csak a népe igazának és erejének tudatában lévô emberek lehettek elég bátrak, határozottak leszögezni akkor is, egy olyan nemzeti katasztrófa után is, mint amilyen Trianon volt: "Velünk, erdélyi magyarsággal minden idôben számolnia kell annak, aki szuverenitását reánk kiterjesztette. Számolnia kell Romániának is, ha azt akarja, hogy területi s népességben való gyarapodása erôgyarapodást is jelentsen, nem pedig fölös terhet, súlyos kölöncöt." "Erônket ösmerjük, nem becsüljük azt túl, de nem is kicsinyeljük, sokszor próbáltuk, mennyit bírnak."

A szó — mégha kiáltó is az — persze, csak szó marad, ha nincs fedezete, ami a tevés és a cselekvés lehet csak. Szép szavú és kiáltó szavú emberekben soha nem szenvedtünk hiányt mi sem —, de annál inkább igen a tudatosan, következetesen építô és építkezô: cselekvô konok emberekben. A sokoldalú tevékenységet kifejtô, a szervezô, építô, politizáló, a szó "eszközével" is élô Kós Károly ezen Cselekvôk közé tartozott. És nem volt egyedül. Azért sem, mert "véle" volt, "lába alatt" ott volt az erôs fundamentum: kétmillió erdélyi-romániai magyar hite és akarása; és együtt volt véle a romániai-erdélyi magyar értelmiség java része és legjava; azok, akik a "kiáltó szót" meghallották és megértették, s részt vállaltak az erdélyi magyarság közéletében is, nem húzódtak vissza a szakma elefántcsont-tornyába (miként jelen korunk megannyi erdélyi kiváló értelmiségije teszi; ki, úgymond, nem politizál — mintha a közömbösség, félrehúzódás maga is nem volna egyfajta "politizálás"!).

1989 után (ismét) új helyzet, új valóság adódott számunkra, romániai magyarok számára is. Talán valamivel kedvezôbb helyzet ez, mint a Trianon utáni — az európai új, konjunkturális trendeknek köszönhetôen. Számunkra a tét azonban vajmi keveset változott, mert lényegileg nem változott még meg a román mély-nemzeti törekvések trendje sem. (Például a "súlyos kölönc" erôszakos beolvasztás révén való felszámolása!)

Trianon után kétmillió erdélyi magyar volt a "fundamentum". Ma vajon mennyi? Trianon után két évig tartott a letargia, a bénultság, s akkor elhangzott a felrázó "kiáltó szó". Nyolc év után ma mit mondhatunk? Annyit bizonyosan igen: még nem hangzott el elég erôsen, határozottan az újabb "kiáltó szó". Ezt a "kiáltó szót" pedig lem kell kitalálni, megfogalmazni — megtették azt Kós Károlyék. A mi dolgunk "mindössze" az lenne: végre meg is hallani! És meg is érteni — politikusnak, tudósnak, egyházi férfinak, értelmiséginek, kétkezi munkát végzônek! Hogy álljunk oda végre mi is "az új életben" önmagukért "tusakodni akarók közé".

Ezt üzeni Bethlen Gábor szellemében is Kós Károly — és a Kós Károly-i élet cselekvô következetessége — 1921-tôl kezdôdôen mindmáig. Legyünk méltók mi is eme üzenethez, s próbáljunk hasonlóak lenni az Üzenôhöz. Becsület és önbecsülés dolga ez — se több, se kevesebb.

MOLNOS LAJOS