— Abban a reményben teszem ezt a nyilatkozatot, hogy mire a lap megjelenik, a kormányprogram ránk vonatkozó legfontosabb része már valósággá válik, és a parlament a tanügyi törvény diszkriminatív, megszorító jellegû intézkedéseinek eltörlésérôl vitatkozik, vagy már el is fogadta azt. Ez, természetesen, nem tekinthetô úgy, mint a kisebbségvédelmi hivatal vívmánya, de a magunk szerény eszközeivel hozzájárultunk ehhez az elôrelépéshez. A tanügyi törvény módosításának elfogadása tulajdonképpen az elsô lépés lenne, a feltétel ahhoz, hogy az önálló magyar egyetem ügyét kimozdítsuk a holtpontról. És ugyancsak a feltétele annak is, hogy a Babeš–Bolyai Egyetemen belül, az eddigi megegyezések alapján, a két tagozatot létrehozzuk. A helyhatósági törvény mostani módosítása tulajdonképpen az elsô és nem végleges lépés a helyi önkormányzatok autonómiájának kiszélesítése irányában; az elsô figyelemre méltó kísérlet a prefektusok intézményének pontosabb szabályozására; az alprefektusi funkció pontosabb körülírására; valamint a megyei és a helyi tanácsok hatáskörének tisztázására. Elsô ízben kerül sor arra, hogy a szubszidiaritás elvét, amely számunkra annyira kedves, az RMDSZ programjának egyik lényeges része, s amelyen az autonómia kérdése alapszik, a törvény igényeink szerint megfogalmazza. A közigazgatási törvény módosításával, úgy gondolom, hogy a reform területén megtettük a második, de fontosságát tekintve a gazdasági intézkedésekkel egyenrangú, ahhoz hasonló jelentôségû lépést. A helyi közigazgatási törvény módosításának elôkészítésében, természetesen, részt vettek a kisebbségvédelmi hivatal szakértôi, minden munkatársa. Átléptünk egy küszöböt; egy új gondolkodásmód nyitányáról beszélhetünk. Arról, hogy a kisebbségi oktatásban 70 éven keresztül dívó régi mentalitás mégiscsak megszûnik, és valami új kezdôdik. Ebben reménykedtünk, amikor beléptünk a kormánykoalícióba. Nyilván, ez a mentalitásváltás nem megy végbe egyik napról a másikra. De a legfontosabb az, hogy megnyitjuk a lehetôséget a nemzetiségi oktatás egésze elôtt. És ugyancsak a nyitás jellemzô a közigazgatási törvény módosítására is.

— Mondhatjuk azt, hogy önkormányzat lesz a helyi hatóságból?

— Isten segítségével, valóban így lesz. A helyi önkormányzatok hatáskörének kiszélesítése olyan gondolat, amit a koalíció minden tagja elfogad. És remélem, hogyha létezik egy ilyen elvi egyetértés, akkor ez a törvényhozási folyamatban is meg fog nyilvánulni. Nyitásra van szükség! Mert milyen az a helyi autonómia, ahol nincs szabályozva a helyi önkormányzat vagyona? Az általunk elfogadott, kívánt és szorgalmazott törvényjavaslat meghatározza, kijelenti, deklarálja, hogy igenis minden községnek, városnak, municípiumnak, megyének van saját vagyona. Tehát létezik önkormányzati vagyon! Ez eddig nem létezett. Ettôl a kijelentéstôl addig, amíg e vagyont pontosan körülhatároljuk, hogy mást ne mondjak: területben, házban, berendezésben, egyebekben le nem írjuk, törvényi úton szabályozzuk, hosszú az út. De minden hosszú út egy lépéssel kezdôdik... Nem hiszek az egy csapásra megvalósuló dolgokban.

Nem akarom lebecsülni a kisebbségvédelmi hivatalnak mint intézménynek a létrehozását, a fontosságát, de az intézményes keretek önmagukban nem sokat jelentenek. Bár, ha nem lett volna ez az intézmény...

— Lám, lám, máris múlt idôben beszélünk róla!

— Szóval, ha nincs ez az intézmény, akkor azokat a jogsérelmeket, amelyekkel megkerestek az egyszerû polgárok, példának okáért, az a tanár vagy tanárnô, aki diszkriminatív módon nem nyerte el azt a versenyvizsgára kiírt állást, amihez pedig a vizsga eredménye szerint joga volt, ki járt volna el az ügyükben? Mi magunk nem lépünk fel mint hatóság, teszem azt, X megyében; de eljártunk a tanügyminisztériumnál, a helyi tanfelügyelôségnél, és a dolog úgy néz ki, hogy igenis lehet tisztességesen rendezni az állampolgár ügyeit. Igenis, létezik jogorvoslat, és a kisebbségvédelmi hivatal adott esetben oda tud hatni, hogy jogkövetô magatartást tanúsítsanak a hatóságok. Hogy tiszteletben tartsák az állampolgárt megilletô jogokat.

— A törvényhozás szférájában még két dolog lenne esedékes. Az egyik a nemzetiségi törvény megalkotása. Készül ez a törvény?

— A nemzetiségi törvény szintézise lesz annak, amit eddig elértünk. Ugyanakkor a kormány, a mostani kormánykoalíció gondolkodásmódját kell hogy tükrözze. Nagyon nehéz és nagyon igényes törvényhozási feladat, s véleményem szerint, egy éven belül nem kerülhet sor ennek a törvénynek a megtárgyalására. Egyszerûen azért, mert technikailag és politikailag olyan komoly elôkészítô munkát igényel, amelyet ennél rövidebb idô alatt nem tudunk, legalábbis én úgy gondolom, nem lehet kielégítô módon elvégezni. Nem szabad azt kérni senkitôl, legkevésbé ettôl a kormánytól, hogy ami 70 év alatt nem történt meg, amit nem végeztek el annyi idô alatt, az most néhány hónap alatt meglegyen. Igenis meg kell követelnünk azt, ami jelenleg égetôen szükséges: a tanügyi törvényt, a reformot, de nem szabad elsietni a nemzetiségi törvény létrehozását, és megnyitni most egy teljesen fölösleges politikai csetepatét. A kormány törvényhozási tervében, mert ilyen is van, a következô év vége felé érik be e jogszabály vitára bocsátása.

— Kinek a feladata, hogy e törvénytervezetet elkészítse?

— Többeknek is. Elsôsorban a kisebbségi hivatal fog ezen dolgozni. Három tervünk is van! Tehát nem a szöveg hiányzik, hanem elsôsorban arról van szó, hogy az új nemzetiségi tanáccsal át kell gondolnunk mindent, ami ebben az ügyben történt. El kell készíteni a nemzetiségi tanács új és végleges javaslatát. Tehát meg kell nézni azokat a javaslatokat, amelyeket többek között az APADOR, tehát a Román Helsinki Bizottság állított össze már másfél évvel ezelôtt, és amiben rengeteg jó ötlet és elôremutató megfogalmazás van... Amikor megvan a vitára bocsátható anyag, akkor következik a pártokkal való egyeztetés. Ha a kormánykoalíció hozzájárul, hajlandó vagyok elôzetes megbeszéléseket folytatni az ellenzékkel is. Az ellenzék szakértôivel. Kötelességünk, a kormányzati felelôsséggel együtt járó kötelezettség az, hogy dialógusban álljunk, s ne csak a koalíció pártjaival, hanem az ellenzékkel is. Persze, vannak dolgok, amelyeken nem lehet alkudozni. Ezek például az alapvetô emberi- és nemzetiségi szabadságjogok... És a törvényelôkészítéssel párhuzamosan ott vannak a napi gondok. A monitorizálási kötelezettségeink: annak megfigyelése és ellenôrzése, hogyan hajtják végre nálunk a különbözô nemzetközi egyezményekbôl és a törvényekbôl fakadó kisebbségi jogokat, rendelkezéseket a való életben. Tehát helyi szinten. Ott, ahol a nemzeti kisebbségek élnek.

Egyik nagy eredmény: partnereink végre elfogadták azt a gondolatot, hogy igenis területi szerveket kell létrehozni. A szubszidiaritás elvének nyilvánvalóan érvényesülnie kell a mi hivatalunk munkájában is. Mert iskolát megnyitni, óvodát építeni, jogsérelmet orvosolni ott kell, ahol ez felmerül. Ott kell visszaadni a kenyerét annak, akitôl jogtalanul elvették...

— Ez már a normalitásnak egy olyan foka, amit joggal elvárhatunk... Még van egy probléma, amirôl állandóan beszélünk, eredmény nélkül: az egyházi és közösségi javak sorsának rendezése. Visszaszolgáltatása vagy a jogos kártérítés. Mi lesz ezzel?

— E kérdés rendezésének három fázisa van. Mint ismeretes, már történtek bizonyos, hogy úgy mondjam, egyedi visszaszolgáltatások. Errôl van szó rövid távon... Megkerestem a nemzetiségi tanács tagjait, hogy tegyenek javaslatot néhány konkrét közösségi vagyontárgy visszaszolgáltatásának ügyében. Olyanokról kértem javaslatokat, amelyekben, lehetôség szerint, a közösség maga is már bent van: elfoglalta, használja azt az illetô ingatlant, például; de a vagyonjogi helyzet még mindig rendezetlen: az ingatlan, a vagyontárgy idegennek, tehát az államnak a kezében van. Ilyen például a bukaresti Petôfi Ház és a Schiller Ház, a szebeni német gyermekmenhely vagy árvaház, és így tovább. Ezeket most visszaadhatjuk. Úgy, ahogy visszakerült a zsidó közösség tulajdonába a zsidó vagyonoknak egy része, mint például a bukaresti Zsidó Színház. Ez az egyik dolog. Elkészült, és már véleményezik, és újra át kell dolgozni az általános és rendes megoldást. Mert hiszen egy jogrendben és egy jogállamban a vagyonok visszaszolgáltatásához törvény kell. Ennek a törvénynek a szövege nagyjából, már két verzióban is, megvan; átnézte a pénzügyminisztérium is. Ahhoz, hogy továbbléphessünk, szükségünk van a nemzetiségeket jogszerûen képviselô szervezeteknek a munkájára, arra, hogy rendelkezésünkre bocsássák azoknak a közösségi tulajdonoknak a listáját, amelyekrôl dokumentálhatóan kimutatható, hogy közösségi javak voltak. És utána fel lehet mérni, hogy a visszaszolgáltatás vagy a kárpótlás milyen társadalmi, gazdasági és pénzügyi következményekkel jár. Ezzel párhuzamosan kell gondoskodni arról, és javasoltam is ezt, hogy bizonyos alapítványokat hozzunk létre, amelyek ezeket a javakat kezelik.

— Gondolom, azt csak le kéne szögezni, hogy a közösségi javakat visszaadják, de azok fenntartásához az anyagi feltételeket elô kell teremteni, s hogy ez már a közösségre tartozik, nemde?

— Itt nem is okosságra, egyenesen bölcsességre van szükség. Fel kell mérje minden közösség, hogy, kérem szépen, itt van ez a lista arról a vagyonról, amirôl azt tartjuk, hogy a nemzetiségi javak körébe tartozik és visszakövetelünk. A törvény mondja: adok nektek egy évet, adok nektek hat hónapot, hogy ezt a listát véglegesítsétek. Amit nem kértetek vissza, az megmarad abban az állapotában, ahogy a törvény kibocsátása elôtt volt.

— Miért kell ilyen korlátot állítani?

— Magam is gondoltam erre. A visszaszolgáltatáshoz, kártérítéshez való jog, mint olyan, elévülhetetlen jog. Viszont fel kell mérni azt, hogy mindez mibe kerül. Ha ezt az egészet ráhelyezem a romániai gazdasági viszonyokra, tehát tekintetbe veszem azt, hogy az államháztartás deficitje olyan méreteket öltött, hogy majdhogynem a csôd szélén állunk, akkor ... ha nem jön ez a kormány, akkor Románia Bulgária helyzetébe kerül, a Bulgária decemberi helyzetébe, és egyszerûen nem tudja fizetni a tanárokat, a hivatalnokokat, a szociális ellátásban lévôket... Tehát ilyen helyzetben nyitva tartani, lebegtetni egy kérdést két okból nem jó: egyrészt, mert a jogbizonytalanság állapotát tartja fent a végtelenségig. S a jogbizonytalanságból elég volt ötven év! Most már szeretné tudni mindenki azt, hogy mi az enyém és mi nem az enyém. Ez az egyik dolog. És a másik: hogy a lebegtetés elhúzná a törvény elfogadásának idejét, ami, szerény véleményem szerint, ilyen esetben beletelne akár három-négy évbe is. Holott a nemzetközi szervezeteknek tett vállalásaink, s nemcsak azok, köteleznek, hogy minél elôbb konkrét lépéseket tegyünk. Most a kettô között kell megtalálni a józan és ésszerû megoldást. A megegyezést.

Kérdezett: ZSEHRÁNSZKY ISTVÁN