Egy kis zene

Új zene az új esztendőre – szabadkai zenekarok koncertje

(Népszínház, kamaraterem, 2003. december 23.)

 

LOVAS ILDIKÓ

 

Azt hiszem, megöregedtem. Lépten-nyomon meghatódom, karácsony és újév között különösen, régi filmek, sütemények, édes illatok, emelkedettség, csupa ilyesmi.

Nemkülönben, ha a városról van szó: e szó most Szabadkát jelöli. Beleöregedtem Szabadkába. Lépten-nyomon meghatódom régi emlékektől. Húsz év előtti eseményektől. Tizenöt év előttiektől, hogy zene volt és mozgás, másfajta zene, másfajta mozgás, csupa ilyen gondolat. Holott – tudom jól –, a kor volt másfajta. Nyolcvanas évek közepe, vége. A fiam pimaszul vigyorog a régi fotókon. És tőlem idegen zenére mozdul, rándul a teste. Ebből ma sincs hiány, remek zenék remek kávéházakban.

                                                        *

Találkoztam Jovančić Miroslávval, az Ethnokor együttes vezetője, korombéli. S beszélgettünk, hogy mi van. Miféle jó zenék vannak, erről beszélgettünk, s nem öregesen, csak megfontoltam, negyven felé közeledők módjára. Meghatódtunk a régi emlékektől, Zenei Ifjúság, fesztivál, ilyesféle szavak.

*

Fölhívtam a fogorvosom, ez is a korral jár. Kérdem tőle: te, amúgy emlékszel a Zenei Ifjúságra? Ja, mondja, a bomladina. Vihogtunk, én legalábbis, micsoda szó, bomladina, bomlani kellene egy kicsikét, megérinteni valamit, a régvoltak kezét, a mostaniakét, mi van itt? Miféle zenék vannak most a városban?

*

Azt mondja a Miroslav, csináljuk. S megtervezte a plakátot, műsorfüzetet, egyeztettünk időpontokat, termet, mindent, ahogyan kell. És meghirdettük a szabadkai együttesek mini-fesztiválját december 23-ra, délután négytől este kilencig (micsoda régies időpont), Új zene az új esztendőre.

*

December 23-án izgultam a lépcsőn fölfelé tartva. Eldugott helyen van ez a kamaraterem, ezen izgultam, nem is fognak idetalálni a nézők, nem lesz közönség, tapsoló tenyerek, hangulat, ilyesmi. De volt. És látszott a színpad használtsága. És a függönyök terhe, gyűrődések, jófajta ráncok és valami bódulat, pedig csak a mikrofonok csillantak, huzalok tekeregtek, kamerák mozogtak: történés volt. Lesz erről az eseményről CD és DVD. Megtartani az emlékezetben ezt a zenélést: etno- és világzenét. Ezzel kezdjük majd a farsangot. Jó lesz, jöjjenek el.

*

Molnár Edvárd egy fotós, kockás kalapban jár-kel, akár egy Sherlock Holmes, angol-szakos Szegeden, csak most éppen nem, tehát fényképez állandóan, színházakban, dzsesszfesztiválokon, ahol érdemes: ezen az eseményen is. Nyomoz az arcok után, s Watson nélkül is megtalálja azokat. Az arcokat, a bűnösöket, akik mindenről tehetnek: jó hangulatról, odaadásról, átélésről, ilyesmi. (A REFOTO idei pályázatán 3. díjas lett.)

*

A fotókon a fellépőket láthatják: Čuvari tradicije, Szökős, Gyivánovics Róbert és zenekara, Paniks, Iskon, Ethnokor. És a közönséget. Nem akartunk olyan fotókat mutatni Önöknek, amelyen mindenki rajta van. Olyanokat válogattunk, amin megtörténik valami: egy arc, egy melódia, egy hangulat. Ahogy elnézem ezeket a fotókat, úgy érzem, sikerült. 

*

És  mondok még valamit, ma, december 29-én déltájban, kevéssé meghatódva, inkább keserűen: az elkövetkezőkben – megint és újra – igen nagy szükségünk lesz ezekre az érzésekre: hogy dübörgés helyett etno- és világzenére összpontosítsunk. Vagy ilyesmi.

 

(A mai Kilátót a szabadkai zenekarok koncertjén készült felvételekkel illusztráltuk)

  Čuvari tradicije

Szökős

A közönség

Gyivánovics Róbert és zenekara

Iskon

Paniks

Ethnokor

Nulla dies sine linea

Brasnyó István

 

2003. november 3.

 

Tágas, Ady Endre-szagú őszi esték, poláris fénytől loboncos medvebundásak, és bor itlanok: nem bírja már a magyar a bort. Még a nyáron elszáradt őszirózsásak – kóró libeg a süvegek mellett a föltámadó szélben. Hadd fussanak alatta a hadaró beszédűek, a sebes kis mindenre jó emberek, a holnapra szóló jogosítványukkal; ha egyszer emitt kell várva várni.

 

2003. november 4.

 

A platánokról ma vörös rozsda csöpög. A levegőn át szivárgó, elszíneződött nyirkosságot fölissza a távolinak és történelminek mondható háttér. Ez van olyan jó érzés, mintha évszázados falakra firkáltam volna valaha – nos, hogy tetszik egykori kézvonásom? Milyen hosszú időt kihúzott itt a komikus, kis figura, aki voltam! Mert hová lettek azok, akikre egykor a majdani vezénylést bízták ezek alatt a lenyomatnál áttetszőbb falak alatt? Immár  megfontoltan és mily korán esteledik, már csak hírnökként elfutni lehetne nyakunkba szakadt esténkkel.

 

2003. november 5.

 

Idegen sorok közt tévelyegve váltig, hát kellett nekem ez a labirintus? Üres fejjel vágok neki ennek a napnak, miközben egy idegen város dicséretét hallgatom fél füllel, ahová nem vágyakozom, sohasem is vágyakoztam. Úgyhogy erről a labirintus, amarról meg valami elképzelt kiút, mindkettő ugyanabban az időben, szinte egymásra másolódva. Ezek között oszlik meg a figyelmem, illetve ez a kettő történik velem egyszerre, akaratom ellenére. No, lapozzunk egyet; érhet-e újabb meglepetés?

 

2003. november 6.

 

A mezei nyulak mostanra kövérre híztak, egy hosszabb nyargalástól már alighanem kifulladnának, s egyedüli gondjuk, hogy megfontoltan s előrelátóan téli bundát növesszenek. A fácánok napközben sem igen távolodnak el a cserjéstől, mert a hirtelen és korai sötétedéstől szemük világát vesztve, nem akadnának már biztonságos alvóhelyre. Csupán a fogolymadarak szabadsága irigylésre méltó, vagy a dunai erdőkből kinyargaló vaddisznóké – a vadkant semmi sem riasztja, elhál akár a tegnapi barázdában is.

A vadász tányérjának aljára festett őzbak nagyot ugrik, amint lekanalazzák róla a levest, akkorát, hogy tátva marad tőle az étkező szája. Egészen elnyúlik a levegőben a tányér átmérője hosszán, és majd csak egy Istenverés nevű falu határában, ahol különben sem igen jár senki, ér talajt a két mellső lába. De ez még semmi, mert szökell tovább, és telihold vagy kiröptetett agyaggalamb korongjaként tart vele a tényér is.

 

2003. november 7.

 

Amikor aztán leszáll a köd, de sűrű, hogy a vonuló vadkacsaraj eltéved benne; hogy nem is tudni, magunk is valahonnan fentről ereszkedtünk-e alá bele, vagy csak egyszerűen ránk talált (mindig is lakozott bennünk valamennyi ebből az áttört homályosságból), és az estében nem lelni megbízható támpontot, amelyhez igazodhatnánk: egyszeriben magunkban vagyunk, mint még soha, amennyiben jelensége nyílt terepen ért bennünket, s ettől aligha fogunk bátorságra kapni, inkább kiáltozni lenne kedvünk, ha éppen lenne kit szólongatnunk vagy mit hívnunk, de most segítségül-e vagy csupán mellőzhető társnak, ez az, ami nem világos, vagyis képtelenség eldönteni, hogy végtére is minek.

Hogy mekkora lesz itt végül a süket csönd!

 

2003. november 8.

 

Amikor ezeket az utcákat esténként még légszesszel világították ki, továbbá a telefonkönyvek terjedelme mindössze öt-hat nyomtatott lapnyi volt, és nagyjából tudni lehetett, kinek mi a szerepe a városban – akkor, persze, nem tévedtünk ide, hanem már csak jóval később, villamos beködösödött ablakán bámulva ki, vagy mit tudhatni, ki bámult ott kifelé, miután kifizette a viteldíjat, hat akkori pihekönnyű alumíniumdinárt.

 

2003. november 9.

 

Hogy egy címerállat – hát ez már nem fogja talán leharapni a fejem! Hiába is képzelték magukat annyian fölülmúlhatatlannak, most csak karmolássza a papírt (pergament) az a csapatnyi madársereg, ölyvek, sasok, sólymok, hollók meg kígyóra vadászó gázlómadarak és víztaposók: ezek felől is nyugton alhatok, alhatnék, nappalra idekinn rekedt, ex librisre nyomtatott bagoly, amelynek oduja mintha berázna; de köszöntnek énrám még derűs napok, ha beérném annyival, amikor majd eddig sohasem hallott idegen néven neveznek.

BESZÉD ÉS íRÁS

Milyen a „fényévekkel korrektebb”?

ÁGOSTON MIHÁLY

1) Mint jeleztük, tekintettel arra, a magyar balliberális oldal egyes jeleseitől oly sokszor elhangzott, ellentmondást nem tűrő deklarációra, hogy Németországban a könyvek -- főként a jó nevű kiadóknál megjelentek – politikailag fényévekkel korrektebbek, mint amelyek nálunk megjelenhetnek, kísérletet sem teszünk az ismertetendő kötetekben felállított következtetések bármilyen bírálatára vagy cáfolatára, nehogy bennünket érjen a politikailag inkorrektség vádja (Magyar Nemzet).

Ebben a fölöslegesen egy mondatba zsúfolt szövegben több igazítanivalót találunk. Egyesek pongyolaságból származnak, mások magyartalanságként vagy a mondatszerkezet félreértéséből kerültek a mondatba. A nemkívánatos jelenségek nemcsak elriasztólag hatnak, hanem zavarják is a szöveg érthetőségét.

A mutató névmási az, ez jelzőt vesszővel akkor sem választjuk el az általa jelzett főnévtől, hogyha ennek a főnévnek minőségjelzője is van (arra a deklarációra; arra az elhangzott deklarációra), sőt akkor sem, ha ez a minőségjelző szerkezetes, netán halmozott is (arra az oly sokszor elhangzott deklarációra; arra az oly sokszor elhangzott, ellentmondást nem tűrő deklarációra).

A deklaráció szó indokolatlanul lépett itt a nyilatkozat helyébe. Föltétlenül köznyelvibb az utóbbinak a stílusértéke, s itt erre lett volna szükség.

A fényév főnevet vagy származékát még a stiláris túlzások esetében is csak távolságjelölő értelemben használjuk. Tehát formális fokozásra alkalmatlan: „a könyvek fényévekkel korrektebbek”. Esetleg így lehetett volna: korrektségben fényévnyire állnak a nálunk megjelentektől.

A „politikailag inkorrektség” szókapcsolat értelmetlen. Két helyes megoldás rossz keveredéséből jöhetett létre: (1) nehogy bennünket a politikailag inkorrekt vád érhessen; (2) nehogy bennünket a politikai inkorrektség vádja érhessen.

Helyesbítésekkel összefoglalva: Mint akkor jeleztük, tekintettel arra a magyar balliberális oldal egyes jeleseitől oly sokszor elhangzott és ellentmondást nem tűrő nyilatkozatra, hogy Németországban a könyvek -- főként a jó nevű kiadóknál megjelentek – politikai korrektségben fényévnyire állnak az olyanoktól, amilyenek nálunk megjelenhetnek: kísérletet sem teszünk az ismertetett kötetekben fölállított következtetések bármilyen bírálatára vagy cáfolatára, nehogy a politikai inkorrektség vádja érjen bennünket.

2) Az Instelling Egyetem díszdoktora, és most már az Újvidéki Egyetem díszdoktora is, az első irodalmár az eddig díszdoktorrá avatott 15 e címmel kitüntetett egyén között – mondta a rektor asszony.

Mivel a nem szó szerinti idézet alanya az első „díszdoktora” mondatelem, állítmánya pedig az „irodalmár”, a második „díszdoktora” elemet, mely szerkezetes közbeékelés-szerűen követi az elsőt, és állítmányként viselkedik a tényleges állítmány (irodalmár) előtt, célszerű jelzői vonatkozó mellékmondatban kötni az elsőhöz, s így a mondat érthetősége is zökkenőmentessé válik: Az Instelling Egyetem díszdoktora, aki immár az Újvidéki Egyetemen is elnyerte ezt a megtisztelő címet, az első irodalmár…

A „15 e címmel…” mondatszakasz azért hangzik nehézkesen, mert a spontán köznyelvben ilyenkor a számjelző kerül közelebb a jelzett szóhoz: az e cínmmel kitüntetett 15 egyén között.

Összefoglalva a helyesbítést: Az Instelling Egyetem díszdoktora (akit immár az Újvidéki Egyetem is megtisztelt ezzel a címmel) az első irodalmár az eddig díszdoktorrá avatott s e címmel kitüntetett 15 egyén között – mondta a rektor asszony.

Mit hozzon az új esztendő?

(Kisoroszi újévköszöntő)

 

 

Buzát, babot, bort, borgonyát,

Boldogságot, borsót,

Kelt kenyeret, kukoricát,

Kupakig telt korsót!

 

Lovat, lisztet, ludat, lencsét,

Liliomot, lombot,

Sonkát, sertést, sok szerencsét,

Csirkét, libacombot!

 

Társzekeret rakománnyal,

Sarjuszénát, szalmát,

Gyömölcsfákat rakománnyal,

Körtét, szilvát, almát!

 

Lakodalmat, komaságot,

Jólétet és békét,

Keresztelő vidámságnak

Ne lássuk a végét!

 

Baj, betegség, gond és bánat

Kerülje e házat,

Adjon Isten sok szerencsét

Mindenkinek a családban!

 

Szoktuk így is mondani:

 

Adjon Isten sok malacot (gyereket),

Ne is egyet, százat!

 

„Visszaemlékezve gyerekkoromra, ami 1946 körül lehetett, húgommal kézen fogva mentünk újévet köszönteni rokonokhoz, ismerősökhöz. Örültünk a néhány evőkanál kristálycukornak, pár szem kockacukornak vagy a finom kalácsnak, amit kaptunk. Abban az időben Bánátban éltünk, Kisoroszon, szegények voltunk. Én tízéves lehettem, húgom nyolc, és odahaza maradt még két, később négy testvér.   Odahaza mindig megmondták előre, hogy kinek mit kívánjunk, vőlegényt, menyasszonyt, menyecskét vagy mást… 1948-ban jöttünk Ujvidékre lakni, akkor hatan voltunk testvérek. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, húgommal többször szoktuk köszönteni egymást ezzel az újévi köszöntővel.”

 

(A feledéstől megőrizte Bicók Margaréta, a Magyar Szó olvasóinak továbbadja Csorba Béla)

Az irodalmi élet

Legfőbb élmény a könyvélmény

Bárhogy légyen elkönyvelvén
Mert az érzés a könnyel mén
Melyet fakaszt a könyv elmén.
(Névtelen kódexmásoló elmosódott lapszéli följegyzése)

SZABÓ ÁDÁM

Úgy élte az irodalmat, mint valóságos életet. Mint a valóságos életet, amely mellett az a másik élet polgári foglalkozásostul, szerelmi csalódásostul és krónikus gyomorhurutostul csak mese, álom, a képzelet játéka. Ennek volt köszönhető, hogy noha ebben a játék világban mindig gondolatai által elvarázsolva létezett, mégsem történt soha baja: nem ütötte el játékautó, és nem esett a fejére művirág cserép. Mert őt csak a könyvek lapjain érheti baleset, a halálra pedig, minthogy alig néhány novellányi ideje vetették e világ papírjára, nem is gondolt. Elvégre az ismeretlen olvasó még csak épp hogy felütötte élete regényét. Bár egyszer a végzet igencsak a sarkára hágott. Illyés Petőfijében kódorgott éppen, amikor a szabadságharc forgatagában egyszerre a fehéregyházi csatatér kellős közepén találta magát, kozák dzsidások körgyűrűjében. Szerencsére sikerült elrejtőznie egy betűnyi kukoricásban, de azóta tisztában volt vele, hogy ő is halandó, mint bármely romantikus regényhős.
Ennek a teljes életnek volt egyenes következménye, hogy nem érezte elsődleges fontosságát annak, hogy ő maga írjon. Állandó vasár- és ünnepnapot jelentett számára, nem pedig a szellemi szabadsághoz méltatlan munkaidőt. Őbenne játszódik le az egész világirodalom, minek ennek folytonosan hangot adni. Az olyan volna, mint amikor valaki szünet nélkül hajtogatja a feleségének, hogy szereti, mert közben a szabadidejében suttyomban buzibárokat látogat: végtelenül gyanús az olyan író, aki örökké írni akar, mert az mindig valamiféle alpári sunnyogás elkendőzésére szolgál, mondjuk arra, hogy nem tud írni. Egyébként is mindenfajta írás megalkuvás esendőségünkkel. A tökéletes író, akinek nincsenek művei. (Osvát is elszégyellte magát, amikor élete egyetlen lábjegyzetét elkövette.) De még csak erről sem volt szó: egyszerűen nem érezte igényét az úgynevezett alkotásnak. (Mecsoda kifejezés! Az író csak kegyelmi pillanataiban, ötpercekre író a szó valódi értelmében. De az sem úgy következik el, hogy elegáns házikabátba búvik, és leül az íróasztalhoz.) Hiszen ő maga már úgyis létezik! Tehát összes művei bőrkötésben, okuláréval a címlapon is vele együtt. És az irodalom más területei sem lehettek karrierforrás a számára egyetemi fokozatostul és köztársasági érdemrendestül (különben is maximum azt a kitüntetést méltóztatna elfogadni – kiérdemelni nem, kiérdemelni a szónak a társadalmi vonatkozásában még azt sem –, amelyet róla neveznének el). Nehezen tudta volna magát elképzelni, amint az igekötők szerepét vizsgálja Kemény Zsigmond prózájában. Nem, az irodalom nem lehet megalkuvás tárgya. Az legfönnebb annyi lehet, hogy az ember gondolkodik róla (de hiszen úgyis örökké róla gondolkodik, mi másról?), és néha kinyitja a száját, és akkor kiáramlik a levegő hátán egy szó, mondjuk az, hogy: „Prikk”, és ennyi az irodalom. Tehát nem is annyira a beszélgetés, mint inkább a hallgatás tárgya kell legyen, mert ha valaki úgy tud hallgatni, ahogy a csillag megy az égen, akkor már mindent elmondott.
S minthogy ez volt számára a valódi élet, úgy ez volt az igazi család is. (Amit azonban nem úgy kell értelmezni, hogy az irodalom egy nagy család, mert ebben a megfogalmazásban rögvest rossz emlékű iskola- s hadsereg-definíciók kezdenek garázdálkodni. Hagyjuk csak a nagy családot a nagycsaládosok mozgalmának. Különben is jól tudjuk, csak a barátainkat válogathatjuk meg. Ráadásul azokat sem mindig.) Mert persze hogy ott helyezkedett folytonos ugrásra készen szülőstül, nagyszülőstül, fivérestül (sőt még egy háttérben ólálkodó keresztapáról is meg kell emlékezni) a vér szerinti rokonság, de ez megint csak inkább a játéknak volt a része. Ami nem jelenti, hogy ne fájt volna őszintén egy atyai valagon billentés vagy egy anyai könnyelmorzsolás a szem sarkában, csak azt, hogy másként. És ez a másként nyújt magyarázatot egész viselkedésformájára, amelyet hétköznapi nyelven különösnek, szókimondóbban abnormálisnak bélyegeztek. Mert mit szóljon valóban az ember, ha Szindbád egyszerre kilép a könyv lapjai közül, körülnéz, és aztán gátlástalanul kezdi továbbélni az ezeregyéjszakát? Mit szólhatna: tátja a száját. Na jó, de mi van, ha ez a Szindbád a tulajdon fiad? Akkor már tényleg csak a seggbe rúgás következhet. A helyzetet a keresztapa oldotta meg, lakonikusan annyit mondván: „Költő.” (Ó, ezek a csodálatos szűkszavú keresztapák egy életre szóló tőszavas tanításaikkal, mint „jazz”, „Fradi”, „erotika”, amelyek a szenteltvízzel együtt csorognak az ember fejére, és indítják el a hit szakrális és profán útjain!) És tényleg az volt, de megint csak úgy, ahogy egy napfelkeltét néz a halandó: szavak nélkül. (Hiszen ezt teszi minden valódi költő: az utolsó szót keresi. És ha megtalálná, akkor nem marad más, mint a hallgatás. Ezért iparkodnak hát a középszerű költők nem meglelni azt. És láss csodát: siker koronázza erőfeszítéseiket... Ő viszont talán úgy jött a világra, hogy eleve birtokában volt annak, és így lehetett első szava egyben az utolsó. Ezért valahányszor mégiscsak beszélnie kellett, inkább társalgott, hogy véletlenül se eshessék kísértésbe. Mert kimondani egy szót nem azonos a vele való csacsogással.)
Így adódott számára valódi családként az irodalmi nagybácsik világa. Gyula bácsi, Sanyi bácsi és Dezső bácsi.
Gyula bácsi volt a vidéki nagybáty. Őhozzá kapcsolódott a legtöbb illat: az erdők, a mezők, a folyók illata, tehát a természeté (nem mintha a bácsi különösebben nagy természetjáró, urambocsá, turista lett volna), valamint az ételek és italok ínycsiklandó szagarzenálja, és még valami: különös parfümelegy, amelyet másként nem lehet lefordítani, mint egy letűnt, másik világ összetéveszthetetlen illataként, amelynek semmi köze holmi áporodott dohszaghoz, ami különben a régi dolgokat jellemzi, de annál több rejlik benne az álmok, az emlékek és a boldogság keverékéből. Gyula bácsihoz menni az falura utazást jelentett, valahová Felső-Magyarország a Hernád és a Bodrog bekanyarogta tájaira (soha nem lehetett pontosan tudni, hol is lakik voltaképpen), egy sárga falú parasztházba. Az jelentette télen az embermagasságú havat, a fahasábok ropogását az irdatlan cserépkályhában, a bableveseket és túrós csuszákat gyúrt házi tésztából (amely olyan sárga a falusi tojástól, mintha a tyúkanyót legalábbis olajfestékkel itatták volna kotlás közben) és a hatalmas alvásokat a karvastagságú spaletták mögött. Jelentette a disznótorokat a hajnali pálinkával, a tízórai vérevéssel és az esti torral, amikor is az egész napi derekas ivászat hatására mindenki oly szívhez szólóan elsiratta a cocát. A forró nyarakat, amikor a hűvös fenyőerdők katedráliscsendjében különös vidékeket, sziklavárakat, sárkányfészkeket lehetett fölfedezni. És az őszt a szürettel, ami olyan, mint amikor a pap előkészületeket tesz, és aztán fölmutatja a kelyhet, melyben a bor Krisztus vérévé változik.
Gyula bácsi volt a vidék. Bajszával, hosszú szárú pipájával, alvómacska-nézésével, amellyel mindent meglátott, ami csak az életben fontos lehet, és főként varázslatosan szép és kíméletlenül pontos hasonlataival. Gyula bácsi soha nem azt mondta, hogy ez vagy az a dolog ilyen vagy olyan – hanem olyan, mint. És ezek a hasonlatok sokkalta erőteljesebben fejezték ki a dolgokat, mintha egyszerűen csak nevükön neveztük volna őket. Hiszen semmi sem csak az, ami, hanem olyan is, amilyen lehetne. És ezt a jelenségek mögött földerengő lehetőséget érzékeltette kézzelfoghatóan Gyula bácsi. Mert nincs is több az életben, mint megfoghatóvá varázsolni az álmokat, amelyek megfejtése mindent elárul az élet dolgairól.
Sanyi bácsi ellenben egészen más volt, talán mert a lényegiben azonos volt vele. Sanyi bácsi városban élt, polgár volt, ő volt a polgár, hogy ennek megfelelően a lehető legjobban különbözzék a polgárról alkotott közkeletű fölfogástól. Gyula bácsi is erkölcsi fenomén volt, de úgy csinált, úgy viselkedett (miközben sehogy sem viselkedett: hallgatta a legyek zúgását az ablakban), mintha nem volna az; Sanyi bácsi viszont maga volt a két lábon járó etikai példakép. Úgy élt, mintha örökké finom szarvasbőr kesztyűt viselne a lelkén mindenfajta szellemi mocsok ellen, ami az embert ebben az össznépi kulturális környezetszennyezésben csak érheti. Ám a több réteg sál és hósapka mögül sasszemmel figyelt, legelső helyen önmagát. Sanyi bácsit általában félreértették. Azok is, akik lekicsinylően kezelték véleményét, mert irtóznak a prédikációtól, de legfőként azok, akik ájtatos képpel szentté avatták minden egyes csuklását. Mert Sanyi bácsi látszólagos kinyilatkoztatásaiban úgy rejlett az irónia, mint színlelt mosolyban a rettegés. Ilyeneket mondott: „Ha megöregszem, pincét akarok, ezt már szilárdan elhatároztam.” És akkor a hívők rohantak, és egymást taposták agyon a pincevásárlásban, hogy aztán ott unatkozzanak előtte a diófa alatt, mert a szentírás elfelejtett gondoskodni a további instrukciókról. Meg azt mondta: „Mikor a rizlinggel is baj lesz Magyarországon, akkor én már nem akarok élni.” És már régóta kotyvasztották szénából-szalmából a borhamisítók a jobbnál jobb rajnai meg olaszrizlingeket, ő pedig javában élt, derék követői meg ott toporogtak üres demizsonjaikkal, és zavartan forgatták a fejüket: „Most akkor mi lesz, Mester? Lét vagy nemlét kérdése ez?” Mert Sanyi bácsi mondatai nem részleteikben és szó szerinti értelmükben jelentették az igazságot, hanem a tartalmuk mögött tornyosuló látomással, amelynek gyakran annyi volt csak az értelme, hogy igazság pedig önmagában nem létezik. De ezt kevesen tudták.
Viszont amíg enni legjobban Gyula bácsival lehetett (ó, azok a bécsi csonthúsok!), addig borban Sanyi bácsi volt a legnagyobb. Olyanokat tudott mondani, hogy: „A bor férfidolog. Csendesen kell beszélni róla. Leghelyesebben egy pohár bor mellett.” És akkor csak hallgattak hosszan egy fonatos üveg bikavér mellett, amely olyan mélyre ásta magát az idegeikbe, hogy portugál szavakra és görög igekötőkre emlékeztek vissza, és arra gondoltak, hogy legvégül valószínűleg tényleg ketten maradnak: Isten és a bor.
Dezső bácsi, nos Dezső bácsi viszont olyan volt, mint egy bohóc. A szó legnemesebb értelmében. Miképpen mindannyian bohócok vagyunk, és a legnevetségesebb, amikor kapálódzunk ellene. Dezső bácsi ellenben látványosan viselte ennek kellékeit: a művészieskedő hajtincset, a zsinórvékony nyakkendőt, a rikító ruhákat; ha krumpliorrot nem tett fel, azért nem, mert a sajátját is eléggé karikatúrának érezte. Dezső bácsi volt a humor megtestesülése. Valahogy mindig fintorokat vágott, mintha minden pillanatban arra akarna figyelmeztetni, hogy ez az egész temetésesdi, amit életnek csúfolunk, nem több, de legfőképp nem kevesebb, mint egy hatalmas tréfa; és viszont: miközben tótágast állt (az volt a természetes testtartása), és kiöltötte a nyelvét, olyan tárgyilagosan tudott metsző pillantású szemével figyelni, hogy az ember rádöbbent: ennek fele sem tréfa, itt valójában véresen komoly dolgokról van szó.
Dezső bácsi szünet nélkül nyelvi játékokat űzött: szóviccben és rímfakasztásban senki sem érhetett a nyomába. Mondjuk, valaki olyan lényegbe vágó tudományos kinyilatkoztatást tett, hogy a föld két féltekéből áll, s ő máris lerántotta a magas lóról, mondván: „Mit ér, mit ér két félteke, ha lóg az ember fél töke?”, amiben teljességgel igaza is volt, mert valóban mit ér? Aztán mintegy pontos időjelzés gyanánt elhangzott az, hogy: „Fél hat”, mire ő kapásból vágta rá: „Ki egyedül van egy hotelszobában, félhet.” És a röhögőgörcsben, amit kiváltott, bujkált valamiféle borzongás, mert ahogy ebben az egyetlen betű eltérésben olyan hatalmas jelentésbeli különbség rejlik, úgy fogalmazódott meg Dezső bácsi minden viccében az élet látszólagosságainak a leleplezése.
Ez volt tehát az ő családja: a szentháromság. Vagy még inkább a két csodálatos lator, és közöttük a harmadik, akinek kilétét senki sem ismeri bizonyosan. De hogy melyikük melyik, azt inkább ne firtassuk. És ezek a nagybácsik sokkalta valóságosabban léteztek számára, mint az úgynevezett élő írók, akik közül pedig nem egyet ismert, még magával a Mesterrel is összefutott kisregénnyi életpályája során.
Legelőször akkor, amikor még olyan fiatal és üde volt, mint egy első kötetes költőnő, és épphogy elveszítette a szüzességét: elkövetett egy írásművet. Mentségéül az szolgáljon: gyerek volt még, tehát bohó és beszámíthatatlan (hogy pár év múljék csak el, s váljék mohóvá és kiszámíthatatlanná; ennyit Dezső bácsi nyelvi örökségéről), ennek megfelelően csupán irodalmi javítóintézetbe csukták. Ez utóbbinak volt vezetője a Mester, így került karmai közé jómaga és élete legtökéletesebb alkotása (hiszen első elbeszélésünk éppen elsősége jogán a legjobb, mert utána már csak rosszabb jöhet, mivel ha elkövettük a bűnt, akkor csak súlyosabb bűnökkel tetézhetjük). A Mester a meggyőzés pedagógiai eszközével élt: arra kívánta rávezetni, hogy minden látszat ellenére még nem író. A terápia bevált, de nem egészen a szándéknak megfelelően, mivel arra a meggyőződésre jutott, hogy a Mester az, aki már nem író (több vagy kevesebb annál, oly mindegy), ellentétben vele, aki azáltal, hogy nem tudott ellenállni a kísértésnek, egész életére az íróság terhének cipelésére köteleztetett, súlyosbítva azzal a kitétellel, hogy a bűnt elkövetnie még egyszer nem szabad. (Önként adja magát a következmény, miszerint akkor mesterré kell válnia egy irodalmi javítóintézet élén; ám ezt csitt, csak csendben, fél lábbal a hallgatás és a suttogás közötti vízválasztón.)
Második és egyben utolsó találkozásuk egy irodalmi estélyen történt, ahol élő klasszikusokból álló illusztris társaság gyűlt egybe, akik félédes borokat vedeltek (ekkor ábrándult ki végleg az irodalmi életből, ráérezvén, hogy a cukrozott lőrék szeretete csak szirupos műveket eredményezhet), miközben erdélyi költő fejedelemasszonyok cikáztak fel s alá harapnivalóval zsúfolt tálcákat lóbálván a kezükben, miként ha lándzsákat. Az estélyre barátja révén nyert bebocsáttatást, aki a tárgyias lírát kenyérkeresetként űzve jóval szélesebb körű ismertségnek örvendett, mint ő: magányos könyvmoly. Ott pillantotta meg a kör közepén kritikusok nyájas karától övezve a Mestert, aki vele ellentétben nem pillantotta meg őt. Pedig akkor talán angyal száll el fölöttük (és évszázadok múltán is úgy beszélnek majd a jelenetről, mint szellemóriások gigászi párviadaláról), így viszont csak fölötte, ráadásul még rá is pottyantott valamit, amit nevezzünk a jó ízlés határain belül az angyalszárny egy pihéjének. Hála a legmagasabb körökkel való érintkezés eufóriájának (na meg a tekintélyes italmennyiségnek, amit költő barátjával fogyasztott volt el), fesztelenül merte föloszlatni a méltatlankodó kritikushorda vándorgyűlését, és állapodott meg a Mester előtt olyan arccal, amelyre az volt írva: „Na, hogy ityeg a fityeg!” Ez volt élete második ballépése. Merthogy kimerészkedett az árnyékból. És a mesterek ritkán lépnek túl a sajátjukon. Ennek megfelelően bámult csak rá (volt valami a pillantásában, ami arra utalt, hogy igaz, ami igaz, jól figyel, talán még lesz belőle valami), és nem szólt semmit. Közben pedig a kritikusok hada a háttérben áskálódott, mert szerettek volna újfent sütkérezni a Mester dicsőséges árnyékában. Őbenne viszont kezdett túl magasra szökni az eufória (na meg az alkohol) szintje, félő volt, hogy a végén még kiönt, és elárasztja a helyiséget, így a válságos pillanatban megjelent a barátja (elvégre a költőknél is létezik a szakmai előmenetel fogalma), és magával ráncigálta, miközben ő fennhangon (értsd: ordítva) becsmérelte a jelen lévő társaság borkultúráját, mondhatni a korábban elfogyasztott somlói juhfark fogalmazta meg rikácsolásában a végsőkig elzüllött rokon vádbeszédét.
De erről talán már jobb volna hallgatni. Meg is tesszük egy szóhely erejéig. Marad legvégül a tény, hogy az élő irodalmi élettel való találkozásai végérvényesen alátámasztották abbéli meggyőződésében, hogy az ő élete az egyedüli autentikus irodalmi élet; tehát az, amelyért a névtelen kódexmásoló az idők kezdetén gondolt egy merészet, és ragozni kezdte az igét.

(A szövegben Márai Sándor-, Kosztolányi Dezső-, József Attila- és Hamvas Béla-idézetek rejlenek.)

SZÓFIGYELŐ

Kopottas valóságunk

MOLNÁR CSIKÓS LÁSZLÓ          

A kopottas melléknév eredetileg használatban megkopott, elnyűtt ruhadarabra utal. Például: Kopottas, de tiszta ruhát visel. – Kopottas öltönyüket mintha kölcsönkapták volna, a kinőtt kabátujjakból mintha nagy kamaszkezek nyúlnának elő.

            Kialakult a szónak olyan használata is, hogy közvetlenül személyre vonatkoztatják, tehát a ’kopott, elnyűtt ruhájú’ jelentést fejezi ki: A mellettem álló kopottas férfi egy üveg konyakot dug a kabátja alá. - Kopottas, de csaknem kínos pedantériával öltözött ember az idős pedagógus.

            Főnévként a kopottas kézimunkafajtát jelöl: Az utazási irodába hímzett pruszlikok és kalocsai kopottasok alagútján át lehet bejutni.

            Az utóbbi időben további jelentéseket is kezd felvenni a kopottas szó. Először is anyagot jelölnek vele: Az ablakokat régi, kopottas anyagok takarják. Gyakran építmény jelzője ez a melléknév: A kopottas pavilonokat – megállapodás alapján – maguk a kereskedők festik újjá, a polgármesteri hivatal által egységesített zöld, sárga vagy fehér színűre. A tábor kopottas szabadtéri színpadához folyamatosan érkeznek a gyerekek. Állatra vonatkozóan is előfordul. Kertész Imre írja a Sorstalanságban: Egy kopottas barna medve, nagy izgatottan, mindjárt alamizsnaváró ülésbe is helyezkedett a lépteink zajára, s pár bohókás mozdulatot is tüstént bemutatott a ketrecében.

            Kopottas lehet felirat (A kínai oszlopokkal és lampionokkal felcicomázott portál feletti kopottas felirat azonban arról árulkodik, hogy az aranykorban itt szálloda működött, a Hotel Gulliver.), fegyver (A saját, jól bevált, már kissé kopottasnak tűnő golyóspuskámat is elvittem.), mérleg (A reflektorok és kamerák fókuszában álló mérleg elég kopottas volt.) lámpabura (Ilyenkor önálló karaktert jelent egy nem kijavított szőnyeg, egy erősen kopottas régi lámpabura.) stb.

            A kopottas melléknévnek eredeti jelentésétől való elvonatkoztatása ma már olyan mérvű, hogy elvont fogalmakhoz is kapcsolódik: Az alkotók vitriolos utószinkronnal roncsolták szét a régi híradórészletek kopottas pátoszát. – A következő film, a Hahó, Öcsi! elgondolása az volt, hogy kopottas valóságunk mégiscsak színes, meg kell mutatni, az életben mennyi színt érdemes észrevenni.

Az ajándékról

SEBŐK ZOLTÁN

 

            A huszadik századi gondolkodás történetében újra és újra kísérlet történt olyan gazdasági modellek kidolgozására, amelyek nem piaci jellegűek. Ráadásul a legizgalmasabb kezdeményezések többsége végső soron egyazon tőről fakad: Marcel Mauss francia szociológus és antropológus Tanulmány az ajándékról című művéből, mely 1923-24-ben íródott, akkoriban tehát, amikor az első szürrealista kiáltvány is megjelent. Egy interjúban Jacob Taubes, a neves bölcselő nemrégiben kijelentette, hogy Mauss munkáját a századelő legnagyobb filozófiai alkotásai között kell számon tartani, ami már csak azért is zavarba ejtő megnyilatkozás, mert távolról sem filozófiai műről, hanem sok-sok tudós lábjegyzettel ellátott szaktanulmányról van szó, amelynek központi témája bizonyos archaikus szinten álló polinéziai, melanéziai és észak-nyugat amerikai indián törzsek életmódja, különös tekintettel ajándékozási szokásaikra. Miért lenne ez filozófia? Taubes-nak annyiban mindenképpen igaza van, hogy erre az írásműre tényleg nem annyira szaktudósok, hanem sokkal inkább olyan szellemóriások reagáltak, akik legalábbis fél lábbal a szó tágabb értelemben vett bölcselet talaján állnak. Hogy csak a legjelentősebbeket említsem, Claude Lévi-Strauss, Georges Bataille, Jacques Derrida, Jean-Francois Lyotard, Jean Baudrillard, legutóbb pedig Boris Groys.

Mauss azzal kezdi dolgozatát, s ez a dolog lényege, hogy az ajándékozás látszólag a lemondás, a személyes nagylelkűség kifejeződése, csakhogy – teszi hozzá rögtön -, már az általa tanulmányozott archaikus társadalmakban nagyon szigorú szabályok szabták meg az ajándékozás menetét: az ajándékot – és ez továbbra is élő jelenség – el kell fogadni. Nagyon kínosan nézne ki, ha elmennék a barátom születésnapjára, vinnék neki mondjuk egy vázát, és azt mondaná, hogy nem kell, vidd a fenébe. Ebben a kulturális közegben nem áll a szabadságunkban, hogy az ajándékot ne fogadjuk el. Az még a közös az archaikus társadalmak és a modern társadalom között, hogy íratlan, ám mégis igen szigorú szabályok szabják meg, hogy viszonozni kell az ajándékot. Mauss szerint az archaikus társadalmakban a személyiség nem valami adott volt, hanem azáltal épült fel, hogy az illető el tudta-e fogadni az ajándékot, és viszonozni tudta-e. Viszonozni, lehetőleg bőségesen. Ezt nevezik potlecsnek, vagy szimbolikus cserének. Mi az, hogy szimbolikus csere? Azt, hogy én adok valami anyagi dolgot, mondjuk rá, egy vázát, s ez által – az adás, a lemondás által – növekszik a presztízsem mások szemében. Más szóval, az ajándékozás aktusával, az anyagi dolgokról való lemondásért cserében bizonyos szimbolikus értéket nyerek. Azt is tudjuk, hogy miként zajlott ez a régi társadalmakban. Közösségi szinten úgy, hogy két törzs kiment a település határába, agonálisan szembenéztek egymással, mint hogyha harcra készülnének. De nem harcra, hanem ajándékozásra készültek. Az egyik törzs odavitt egy csomó ékszert – nyakláncokat, karpereceket, egyebeket -, és odavetette a másik törzs tagjainak lába elé, akár a kesztyűt az európai kultúrában, amikor valakit párbajra akarunk kihívni. Úgymond a rivális törzs – azt hiszem, beszélhetünk így a másik törzsről – lekicsinylően nézegette egy darabig az eléje vetett drága ékszereket, de aztán kénytelen volt összeszedni, és hazavinni. S akkor kezdődhetett a kíméletlen robotolás, tudniillik a kapott ajándéktömeget viszonozni kellett, méghozzá bizonyos becslések szerint körülbelül húsz százalékkal magasabb értékben. De egyéni szinten is működött a dolog: egy-egy közösségben az volt a nyerő, az emelkedett a legmagasabbra a társadalmi ranglétrán, aki a legtöbbet volt képes ajándékozni, sőt tékozolni, pazarolni. Adott esetben megtörtént, hogy valaki úgyszólván az egész vagyonát felgyújtotta, s ez által ő lett a törzsön belül a legmagasabb rangú személy.

            A dologban azonban egyebek mellett az a kínos, hogy ezt is lehet egyfajta cserekereskedelemként értelmezni. Merthogy megvolt az az ár, amiért érdemes volt a teljes vagyonról lemondani. Erre azonban Marcel Mauss tanulmányának megjelenése idején az emberek nem éreztek rá. Egészen másként értelmezték ezt a tanulmányt. Ennek megértése érdekében azonban szólni kell néhány szót a korabeli állapotokról.

A korabeli értelmiségi, s különösen avantgárd értelmiségi körök zömmel a romantika hagyományának egyenes folytatói voltak, a romantikában pedig folyamatosan nagyon rossz fényben jelent meg a burzsuj, a tőkés képe. Hogyha Marxra hivatkozunk, akkor máris mindenki tudja, hogy miről van szó, de a tőkés iránti ellenszenv sokkal általánosabb volt. Annak az embernek, aki a fogához veri a garast, harácsol, átveri a másikat, folyton kalkulál, nagyon-nagyon negatív képe van ebben a hagyományban, s ez a jelenség épp a huszadik század tízes, húszas és harmincas éveiben kulminált. Ráadásul nemcsak értelmiségi körökben, hanem például a hadászatban is: nagyon komoly félelem élt az emberekben, hogy ha egyetemessé válik a homo oeconomicus attitűdje, ez az önző, kalkuláló, harácsoló magatartás, akkor vajon mi lesz az olyan, katonailag rendkívül fontos értékekkel, mint a hazaszeretet vagy az önfeláldozás. Azt hiszem, mindenekelőtt ezzel magyarázható Marcel Mauss művének óriási korabeli sikere, hiszen a szimbolikus csere résztvevője látszólag gyökeres ellentéte a burzsujnak. A burzsuj, a tőkés – s ez kulcsszó – fölhalmoz, s azután a fölhalmozott tőkét bővítetten újratermeli, stb., ezt jól leírta Marx, s azóta a helyzet nem változott lényegesen. Ezzel szemben a potlecs, illetve a szimbolikus csere résztvevője látszólag nagylelkű: nem kicsinyesen fölhalmoz, hanem nagylelkűen lemond, tékozol, pazarol. Csakhogy, amennyiben tényleg szigorú szabályok írják elő, hogy az ajándékot el kell fogadni és viszonozni kell, akkor ez a nagylelkűség csupán látszólagos. Vagyis, a szimbolikus csere résztvevője távolról sem nagylelkű, hanem ugyanúgy gazdasági kategóriákkal magyarázható a cselekedete, ahogy a tőkésé. Sőt, többet mond Mauss, s ez a többlet az igazán érdekes: a tőkés csak a piacon kénytelen önző lenni. S tényleg, képzeljünk el egy kereskedőt, aki száz forintért veszi a répát, és hetvenért adja el. Ez előbb-utóbb biztos tönkre fog menni. Tehát a piacon nem lehet, legalábbis ilyen értelemben nem lehet nagylelkűnek lenni. De azt mondja Mauss, hogy a tőkés rendszer végül is csak a piacra korlátozódik, hiszen ugyanaz a tőkés, aki a piacon kénytelen kalkulálni, kénytelen átverni az üzletfeleit, a magánéletében lehet nagylelkű, mondjuk a gyerekeivel, a feleségével, a barátaival szemben.

            De ami talán még fontosabb: míg a tőkés gazdaság zömmel anyagi javak és szolgáltatások adására-vételére korlátozódik, a szimbolikus csere mindenre kiterjedő. Kiterjed még az istenekre is. Tehát nemcsak arról van szó, hogy az emberek egymás között művelik, hanem az istenekkel is. Mert gondoljunk csak bele, mit jelent az, hogy vallási áldozat. Ebben a vízióban a vallási áldozat annyit jelent, hogy énekem most van egy bárányom, amiről lemondok – ez mindig kulcsszó a szimbolikus cserében –, s ezzel lekötelezem magamnak az istent vagy az isteneket. És hogyha majd rossz helyzetben leszek, akkor reményeim szerint az istenek emlékezni fognak az áldozatomra, s mintegy viszonzásképpen segítenek rajtam: erőt adnak, csodát művelnek, stb. Tehát a szimbolikus csere nem csak interperszonális szinten, nem csak emberek között működik, hanem kiterjed az istenekre, a meg nem születettekre, mindenkire és mindenre kiterjed. S ami a legkínosabb, ha tényleg egyfajta rejtett gazdasági tevékenységet takar, egyben mindenkit és mindent totálisan ökonomizál is.

Szerelem

 

SAMU JÁNOS VILMOS

 

   Mikorra az első, gyöngédséggel egymáson csüngő, törékeny és kiszolgáltatva reszkető, csodálkozó emberpár próbaképpen összetette kezét és lábát, és a kibontakozó ismeretlen kéj egymásba dőlő langyos-puha hullámai az ondószínű, sűrű éjfelhők mögött pironkodó szemérmes hold fölé, a Magányos megátalkodott kristálycsöndjébe ragadta a pillanatokra kimerevedő boldogságot, senki sem emlékezett már a hús ragadós-váladékos, véresen megnyíló és nemtelen kalandjára, amely bár föloldotta az egyedülséget, és a férfi utána nem maradt többé magában, úgyhogy újra, meg újra ágyékába markolhatott a némelykor látványban, máskor óvatos-gyengéd érintésben, megint máskor a képzelet súlytalan-túlzó játékaiból érkező egygondú-hajthatatlan, boldogító társas szenvedély, mindez mégis oly beláthatatlanul messze és elzárva, rideg és együttérzés nélkül való mélységben történt, hogy amikor az elfáradt Hymir, a fagyos világ fejedelme a pirkadó ég peremére telepedett, alábomló, halálpelyheket hullató, félelemkék-jégredős palástja éppen belécsüngött.

   Az elbukott hős, Ereskigálnak meg a fényes ábrázatú Baldrnak is kóborló száműzöttje, a megnyílatlan, áttetsző archeidő mindahány félelmes zugának dobogó szívű, eltévedt-csüggedő, ám megingathatatlan-eltökélt szépséges bejárója, az istenek hídjának, a kibillenve aValhallába aláhomoruló láthatatlan szivárvány derűtlen titkának közömbös-szabadulást kereső tudója, aki a csobogva himbálódzó, hűséges-elindulni nem akaró ravatalhajó fölötti sziklán figyeli, amint a végeérhetetlen álomba szenderülő ifjú Áz, a világosság és melegség tagolt-napvilág istene az elhallgató tenger üvegtükrére siklik, alig érti a Baldr napisten aggódó Nannácskájának pillangószárny-nesztelenül összeérő pillái közt gömbölyödő, tengerszemnyi, édes és halványzöld könnyeket, amelyek pedig akárha ismernék az idelenti tágas idő iránytalan hömpölygésének legvégül eltűnő-valótlan ívét, meg-megcsillanva hulltukban rúnákat világítanak meg, és az Elbukott elolvassa a történetet.   –Valamely raszteros-szürke szorongó órán az Ázok hőstettei véget érnek, és Fenrir farkas elszakítja béklyóit, hogy a király Odinra támadjon, pusztaságot meg félelmet eresztve a földre, ahol eztán Midgard kígyó mérge folyik, és Hel vágtat zörgő csontlován. De mindez nem tart örökké, mert a réginél szebb nap támad az égen, Baldr visszatér, hiszen az alaktalan elbeszélésidő soha is engedte el, és a haza igyekvő Lovas újra csak láthatja az utat.

A bonyolult szervesség tehetetlen-hevesen zajló, mozdulatlan-verejtékező, ölelhető bensőségfelülete, a bizonyára csupán átmeneti távollét idejére hátrahagyott tapintható együvé tartozás, a rajongva szeretett, most kissé megroppant test reszketni-rázkódni kezd a rehabilitációs intézmény szervómotoros, égig érő Hymir-pehely színű, géphangon csobogó, el nem mozduló, kómafehér ágyfelületén: a gyomorba fúrt szonda hasfalon kipúposodó gyűrűje egyre gyorsabban emelkedik-süllyed (görcsös-didergő, idegen és távoli kalandja a húsnak), és miközben a kiszáradt, finoman kettényíló ajak kétségbevonhatatlanul mosolyra, széles mosolyra húzódik (a cortex összetett funkciója), a szférák meg maguk alá szakadt szivárványok közül hazaigyekvő hős reménykedő kis Nannája fölrebben, aprócska, szerelmes szíve pedig, pontosan a fölvont, tenyérbe támasztott remegő ököl alatt, száguldani és ujjongani kezd.

 

Esszék az esszéről 

 

(Káich Katalin: Írások a lélek útjairól)

 

VANGER LÁSZLÓ

 

Amikor egyszeri és megismételhetetlen útjára indul a lélek a hosszú bolyongás után fehér, puha köd járja át, a semmi fényében tisztul meg. Kegyelmi ajándék. Megvillan előtte az élet kusza örökkön örökké változó törvényének egy szelete.

Vajon mindig kell valaki a tévelygőnek, ki fogja a kezét és a Tiszta Fényről beszél? „Gyere, kövess hozzád!” – mondja felbuzdítva, hogy önnön utad járd a nagy tanító, a keleti mester Osho. És tévelygők? Még mindig vannak. „Tévelyg az ember, míg remél!” – adja Isten szájába a szavakat Goethe a Faustban.

Káich Katalin a szavakon és gondolatokon túl a mindenségbe hajlik, a felfoghatatlan törvényeket és a láthatatlan erőket próbálja megismerni. Mintákat és összefüggéseket talál. A világunk működésének kaotikus rendszeréből egy élet tapasztalatát egy aprócska szeletet nyújt az olvasónak.

Azt mondják LÉLEK. Mondhatom? Erre egyszer ezt válaszolták nekem: amit te léleknek hívsz, az tulajdonképpen test és lélek, a kettő soha nem választható külön egymástól. Nehéz erről gondolkodnom. Mindent, ami vagyok (mert mi az, mit nem kaptam?), azt, amire emlékszem vagy azt, hogy itt most olvasok a még létező majd elmúló, porból lett és porba vesző testemmel fogom meg. Őrzöm, vigyázom, szeretem. ÉN.

A megfoghatatlan az, amiről beszélni nem lehet. Vajon milyen mélyre nyúlik a gyökerem? Szóval mondhatom? Nem tudom, talán csak errefelé érezzük szükségét annak, hogy kimondjuk, leírjuk, megfogjuk, megértsük. Ha itt volna, ha éreznénk, akkor nem kellene ilyesmivel foglalkozni. „Mindegy, teljesen mindegy” – mondta egyik mesterem, majd elhunyt.

Szüleink mintha elvesztettek volna valamit, mi meg csak úgy, mit sem tudva megszülettünk. Ide, pont ide. Én miért pont ide születtem? Nem tudom már, mikor tettem fel magamnak először ezt a kérdést, csak azt tudom, hogy mintha nem lett volna MIKOR, amikor megválaszolódott bennem. Kizökkent az idő.

Káich Katalin hisz a most felnövő nemzedékekben. Egy új embertípusról beszél.  Meglep mennyire hatott rá a budapesti orgonaművésszel, Varnus Xavérral való találkozása.

És ha már zenészekről van szó, nemrég akadt kezembe Magyarország valószínűleg egyetlen szitárosának, zenefilozófusának Hortobágyi Lászlónak egyik írása, melyben azt mondja: „Sajnálom a most felnövő negyedik generációt. Újra gyönyörű gyémánttollaink vannak, ám nincs mit írni velük, mert ez a műveletlen generáció is szájtátva várja, hogy a világ lehülyüljön hozzá, amit az, a generációs fogyasztást hűen kiszolgálva habozás nélkül meg is tesz.”

Ez egy csöppet elgondolkodtatott, ezek volnánk ugye mi, ez a negyedik (vagy ki tudja hányadik) generáció. Talán egy új embertípus?

Mi itt születtünk, mi itt nőttünk fel. Így valahogy mondtuk még gyerekebbek voltunk. Szóval ezen a rappen, az utcán, mi voltunk a VIII. kerület, a harlemi gettó. Meg ki tudja mi még. Volt ebéd, valami iskola meg tévé, az egymásba növekvő központok, a globális falu első képeit kaptuk, lábunk előtt évezredek hevertek, szüleink hagyománya lidércnyomásként nehezedett ránk.

Így állunk most MI itt – ez a felnövekvő generáció –, tőlünk várnak, bennünket sajnálnak, mi meg csak élni szeretnénk…

 

---

Rokon lelkek

 

SUTUS ÁRON

 

Gerard Genette az inter- vagy hypertextuális elméleten keresztül megköveteli, elvárja az olvasótól, hogy a szerzőt mint más művek olvasójaként értelmezze, hogy megtalálja a szövedéken belüli, korábban olvasott szövegeket. Ezzel történik meg, megtörtént, történhetett meg a szerző deszakralizálása, kicsit könyebb (súlyú) fogalommal élve a szerző személyének ((zárójelben jegyezve meg):értékének) relativizálódása.

Az érdekesség Káich Katalin szövegekre reflektálva a következő: ha majd az olvasó –most ugye a könyvet az elkövetkezőkben kezében tartóra gondolok –, szóval, ha az olvasó fellapozza és megízlelgeti az esszéket, eljutva akár a 118. oldalig, megtalálhatja a Széljegyzetet az útról három tételben lábJEGYZETEIT. Hagy olvassak fel belőle egy kis részletet: „14.Hamvas Béla: i.m.27.; 15. C.g.Jung: i.m.71.; 16. I.m. 27.; 17.Sturt Wilde: A csend hatalmas erő. Édesvíz Kidó, Bp.,1997,42.; 18. Mt:22.,37 és39.; 19. Jne Roberts: Seth megszólal. Édesvíz Kidó, Bp.,1994, 274.; 20. Hamvas Béla: i.m.272.; 21. C.G.Jung: i.m.272.; 22. I.m.:75.; 23. Karl Herbst: A valódi Jézus. Elpídia kiadó, Bp.,1995,208 és 210.; 24. Jn: 14,6.” (mindenekelőtt a szerzők neveire koncentráljunk...)

Nagyjából így lehetne jellemezni egy szövegszerveződést a könyvön belül. Persze ekkor még hiányzik az az autentikusság, mely aztán egy egész könyvnyi óriási áriává összegzi, vonja összes Káich Katalinnak az elmúlt tizenöt évben született írásait.

Az előbbi ária feltételez valami fajta EGY köré rendelést, tehát mindenhonnan jövő utak csomópontjaként érzékelhetjük a realizálódott írásokat, ahol nemcsak az esszéíró szólal meg, hanem az imént elhangzott személyek (nevek) mellett még sokan mások. Nem plagizálásról beszélek, hisz mindenütt ki lettek téve az idézőjelek, csakis arra hívnám fel a figyelmet, hogy az írónő talán, s most fontos ez a talán, gondolkodásmódjában kicsit egyedül érezve magát, rokon lelkekre talált. (Az írás további része az ő írásszerveződésének jegyében zajlik, mármint hogy az én írásom, szerveződik...)

Egy igen terjedelmes fejezet, a Varnus-kommentárok az, amiről én itt beszélni szeretnék, ezen keresztül végezve el azt a kis összegző feladatot, amely ki van róva rám, arra a valakire – azt hiszem, akinek már gyakorlata van ilyen téren, mármint a könyvbemutatás terén, így fogalmazna, tehát aki könyv ismertetésére vállalkozik, lett felkérve, satöbbi, és még három pont...

Ha ismerjük Xavér Varnus Isten majd megbocsájt: az a mestersége munkáját, nem fog amolyan arisztotelészi para ten dóxan, a mindennapival ellentétes módon hatni az írónő által újra elbeszélt és elmesélt eszmei mondanivaló, Xavér Varnus és többiek üzenete. Ami megfogott, és ami egy korábbi hangsúlyból kitetszett: a rokonlelkek megtalálásával, az írások megszületésével ő is tanúbizonyságot tesz az említett eszmék mellett. Ezek pedig a következőkre rímelnek:

„A jövő hosszú távon a tudattalanban készül. Minden erőnkkel azt segítjük, hogy az ember megszabaduljon ösztöneitől és gyökereitől (...), holott minél kevésbé értjük, mit kerestek apáink és őseink, annál kevésbé értjük önmagunkat. A múlttal való kapcsolat elvesztése a gyökerek elvesztése okozza ezt a rossz közérzetet a civilizációban.” (C.G. Jung)

„E meghasonlás oka a legtöbb embernél az, hogy a tudat ki szeretne tartani erkölcsi ideálja mellett, míg a tudattalan a saját (ellentett irányú) erkölcstelen ideálja felé törekszik, amit pedig a tudat szeretne letagadni” (U.ő.: Bevezetés a tudattalan pszichológiájába)

„A jó ember csupán félember, mert hiányzik belőle az a bizonyos másik, a rossz oldal.” (Friedrich Nietschze)

De idemondhatjuk még Jung adalékaként, ismételhetjük egy interjújában megfogalmazottakat (mely Freud-Jung-Varnus-Káich vonalon most itt sejlik fel újra), mely szerint a pszichikai fejlődés célja nem az emberben rejlő rossz puszta kiirtása, hanem a két oldal közötti összhang megteremtése. A folyamat eredménye nem az úgynevezett jó ember, hanem a teljes ember.

Amire a Káich-szövegekben nem tevődik akkora hangsúly, bár kiolvasható, tovább olvasható, az a mai ember erkölcstelensége – amire az előző idézet már alludál –, a semmivel való hadakozás, mely újra és újra fel kell, hogy töltődjön. A semmi, ami az erkölcsi ideálok megsemmisülésének hordaléka, végterméke, az értékek materialiázlódása révén, a feltöltődést pedig a különböző ideológiák, a naponta feltűnő új, legjobb jelszavak, reklámok, szlogenek biztosítják a választás káoszában, s szintúgy a káosz választásában.

Ez az embertípus, a TÖBBSÉG, tehát hisz az önmagát választásában. A saját istenének tekinti magát, hamisan, hisz őt is csak a szlogenek, reklámok, a jelszavak, a skandálások rakják össze, tehát a TÖBBSÉG, a TÖMEG, a tömegkultúra választja őt.

Az ilyen újra és újra felülíródásban megszűnik az egymásutániság – magyarázhatjuk a determináció eltűnésével. Az időtengely elpárolog a lélekfejlődés-tengellyel alkotott rendszerből. Csakis a megmaradt, darabokra hullást érzékelhetjük, a választást, hogy éppen mivé leszek-lettem, és inkább mivé fognak tenni.

Félszárnyú angyalok

 

A hagyomány és a megújulás küzdelmei napjainkban.

 

NAGY KORNÉLIA     

 

„Változik a világ: gyengül, ami erős, / És erős lesz, ami gyenge volt azelőtt”

(Arany János: Toldi estéje).

      Életem egyik legmeghatározóbb élménye röviddel azután ért, hogy nagyapám kezembe adta ezt a Bibliát, és felolvastatott belőle egy részletet: „Minden féltve őrzött dolognál jobban óvd a szívedet, mert onnan indul ki az élet!” (Példabeszédek 4,23). 

      A Biblia nagy óvatosságra int az érzelmeink odaadását illetően, mert a szívünk az egész életünket befolyásolja. És nagyapám mélyen hitt ebben. Pedig neki még lehetősége sem volt párja megválasztásában, hiszen akkoriban a szülők egyezsége során köttettek a házasságok, amelyek gyakran még gyermekkorban létrejöttek.

       A házasság fogalmának értelme azóta megváltozott: két különböző nemű ember(?) szabad akarattal vállalt testi-lelki szeretetközössége.

       Vajon miért beszélnek mégis a házasság válságáról manapság? – merülhet fel sokunkban a kérdés. És vajon mivel magyarázható - az utóbbi évtizedek egyik legfeltűnőbb folyamata - a „házasodási kedv” fogyatkozása?

      Freud szerint az európai vallásos nemi erkölcs elfojtotta az egészséges ösztönöket, s agresszívvé, beteggé, boldogtalanná tette a lelkünket. S bár a kor civilizációja felszabadított bennünket minden korlátozás alól, a Freud-féle gondtalan boldogság mégsem következett be.

      Manapság kicsi az esély arra, hogy a fiatalok a házasságban találják meg ezt a boldogságot. A válások aránya félelmetes iramban növekszik. Gondolták volna, hogy ma a házasságoknak több mint a fele válással végződik, vagyis majdnem minden második gyermek felbomlott házasságban nő fel? És felmerült már Önökben, kedves hallgatóim, hogy itt egy láncreakciós jelenséggel állunk szemben, hiszen a szülők által okozott kár következményeit gyermekeik átöröklik? S mivel a család volt korábban a közösségvállalás, a gondoskodás és a szeretet megnyilvánulásának legfontosabb színtere, a házasság intézményének gyengülése az emberi szeretetközösség elpusztulását, megszűnését is jelenti.

      Változik a világ; de vajon milyen irányba? Napjaink szerelemre áhítozó romantikus Júliáit a média házassági piacának Rómeói ostromolják hétről hétre. A kereskedelmi csatornák „Nagy Ő”-i rendelkeznek mindazokkal az erényekkel, amelyek az ideális párkapcsolat ismérvei. De kérdezem Önöket: valóban ezen kritériumok fűzik a házasság kötelékét még szorosabbá? És vajon milyen mintát szolgáltat a párkapcsolat-formálódás és a partnerszelekció eme formája a most felnövő nemzedéknek?           

      Hol van már a nagyapáink által megálmodott, szent kötelékként felfogott házasság-eszmény! Mostanában a boldogság köztes állomásán töltjük életünk legnagyobb részét, mindig egy újabb, tökéletesebb vonatra várva. De, vajon, miért nem boldogulunk a párválasztás eme útvesztőjében? – fogalmazódhat meg bennünk a kérdés. Azért, kedves hallgatóim, mert teljesítményorientált századunkban az egyéni érdekérvényesítést bálványozó divat terhe alatt görnyedünk, saját lelki börtönünkben raboskodva elhigedült érzelmek mókuskerekében futkározunk. 

Mindent akartunk s nem maradt / Faló csókjainkból egy falat, / Vágy, emlék, bánat, cél, okság, / Egy pillanatnyi jóllakottság – mondja Ady Endre egyik versében.  

      Vegyük már észre mi is, hogy az eszményi párkapcsolatról szőtt ábrándjaink valóra váltásában kudarcot vallottunk! Fordítsunk végre hátat a boldogságért fohászkodó kor-ideáloknak, s a házasság valódi értékeit előtérbe helyezve tekintetünket szegezzük a múlt biblikus hagyományaira, mert ez a boldog  és tartós házasság záloga!                 

      A házasságé, amely a szentírás tanításaiban gyökerezik, és amely a paradicsomi kiteljesedés forrása; a házasságé, amely férfi és nő együvé tartozásának, szívük összefonódásának ősi alappillére.      

      A Teremtés könyvének egyik magyarázata szerint Isten nem a férfi fejéből teremtette az asszonyt, hogy uralkodjék fölötte, de nem is a lábából, hogy a rabszolgája legyen, hanem az oldalából, hogy a szívük közel legyen egymáshoz. Ebből kifolyólag „sem a férfi nincs asszony nélkül, sem az asszony férfi nélkül” (1Kor 11.11). Félszárnyú angyalokként pedig karon kell fognunk egymást, hogy repülni tudjunk.

      Úgy gondolom, ezen Önöknek is érdemes elgondolkodniuk, kedves hallgatóim, hiszen a szerelem veszélyes terület – elcsúszhat rajta az életünk.

Variációk

 

BEKE OTTÓ

 

Nagyra tátja a száját. Mintha egyetlen harapással be akarna kapni.  

Tavaszi melegség, könnyű, finom szél lengedez, pásztákban beszüremkedő és a festményeken szétterpeszkedő fény, fényjáték.

A szájából kivillannak a fogai, amint az ablakszárnyak kitárulnak és a fafelületek tompán puffannak egymáshoz, majd miután kimutatja a foga fehérjét, úgy tetszik, mégsem haragszik, nem mérges, nem dühös, csak fáradt és álmos. Ásít.

Kutyaugatás a távolból, a függönyfátyol félrelibben, frissítő fuvallat, az asztalon néhány papírlap időközben megmozdul, megrezzen. Ezüstös fejszesuhanás játszik a függönyön, a papír felületén.

Miközben kitátja a száját, megreccsen  a gerinc mozgékony csontozata. A beszüremkedő csöndben ódivatúan hat a szétnyíló test önkéntelen hangzavara. Nincs mit tenni.

A columna vertebralis (a gerinc) megnyugszik, elhallgat. A kíváncsi tekintetnek megmutatja (kibontja) a finom szövetekkel bélelt testbelsőt, és mezítelenül hagyja a fehér bordalapokat. Az egymáshoz tapadó, pihekönnyű, leheletnyi bordalapok széjjelválnak, és különböző élességű szögeket zárnak be a most már csönben lévő, hallgatag gerincoszloppal.

Könnyű fuvallat, szellőcske, szellőcskécske, fuvallatocska (csacsacsa) támad és megbolygatja a lapok egyensúlyi állapotát; megmozdulnak, megmoccannak, egymáshoz érnek, tapadnak, simulnak; mindegyik a maga szomszédját simogatja, tapogatja. A bőr selymes simulása.

Miután a gerinc biztos támasztékul szolgál a lapok vastag kötegének, a nyitott könyv szemérmetlenül tárja fel testének horizontális betűsorait. Nagyra tátja a száját.Mintha egyetlen harapással be akarna kapni. Ajkai barátságos mosolyban nyílnak széjjel, a fogmegmutatás aktusa inkább esztétikus, mintsem gonosz és támadó. A könyv ódivatú reccsenéssel vetkőzi le szemérmes kötéstábláit. Tavaszi melegség, könnyű, finom szél lengedez. A mozgékony kötéstáblák ellentétes irányú, tompa puffanással távolodnak el egymástól. Fehér fogazata csillog a pásztákban beszüremkedő és a festményeken szétterpeszkedő fényben.

A figyelmes tekintet előtt megmutatkozik a papírszövetből szőtt  testbelső, az egymáshoz tapadó leheletnyi, pihekönnyű papírlapok széjjelválnak, és különböző élességű szögeket zárnak be a biztos támasztékul szolgáló, hallgatag könyvgerinccel.

A távolból kutyaugatás hallatszik, mely – nem igényel élénk képzelőerőt – felidézi a hangadó (csaholó) állat kontúrjait. Egy kerítés tövében kuksol, hallgat, csöndben van. Majd nagyra tátja a száját.

A függöny félrelibben, s a  szobába könnyű fuvallat áramlik. Könnyű fuvallat, szellőcske, szellőcskécske (csacsacsa) kerekedik és megbolygatja a lapok egyensúlyi állapotát; megmozdulnak, megrezzennek, tapadnak, simulnak; mindegyik a maga szomszédját tapogatja, simogatja. A papírlapok érintésjátéka.             

A kerítés tövében kuksoló állat gerincének, miközben kitátja a száját, megreccsen a mozgékony csontozata. Sárgás szőrében fénysugarak villódznak, mert hát fény van és tavasz.

A most már csöndben lévő, hallgatag könyv szemérmetlenül

mutogatja testének horizontális betűsorait.

A kerítés tövében kuksoló eb, miközben nagyra tátja pofáját, kimutatja foga fehérjét, mely inkább támadó és gonosz, semmint esztétikus.

*        *        *       *

A kertes ház udvarán, melyet mosolygós pázsit ölel magához, egy hosszan elnyúló árny oson lassú, lassú léptekkel: négy láb, hosszan és karcsún elnyúlva a délelőtti rőt napsütésben, dús szőrzet, ide-oda tekingető fej, rajta két, égnek meredő hegyes fül, az egyik szabályos (egyenes), a másik enyhén lekonyulva, középhosszú farkat húzva maga után.

Tavaszi melegség, könnyű finom szél lengedez, pásztákban szétáramló és a ház falain csordogáló fény, fényjáték. Piroscserepes tető, körben eresz, belül persze száraz: napok óta nem esett eső, bárányfelhők vándorolnak az égen, mert hát fény van és tavasz. Az udvaron két zöldellő fenyőfa érinti egymáshoz lombjait.

A mosolygósan zöld pázsiton puha tappancsléptek vonulnak a kerítés irányában.

A puha léptekkel egyidőben a függönyfátyol félrelibben, frissítő fuvallat kerekedik, az asztalon néhány papírlap megmoccan, megrezzen. Ezüstös fénysuhanás játszik a függönyön, a papíron.

A lassan, kényelmesen lépdelő eb kilép az egymásba karoló fenyőfák árnyékából. A lombok, levelek susogó simulása. Miközben a fenyőfák egymáshoz érintik susogósan simuló lombjaikat, és a sétáló kutya kilép a pázsitra vetett árnyékköreikből, könnyű fuvallat, szellőcske, szellőcskécske, fuvallatocska (csacsacsa) támad, és megbolygatja a szőrcsomók egyensúlyi állapotát, megmozdulnak, megmoccannak, egymáshoz érnek, tapadnak, simulnak a szőrcsomók.

Az ablakok kitárják szárnyaikat, s a fafelületek tompán puffanva távolodnak el egymástól. A festmények élénk színekben mutatkoznak meg a pásztákban beszüremkedő és a vásznakon szétterülő fényben. Ódivatúan hat a vászonlapok szövetszerű árnyjátéka.

A hallgatag kutya – mely lassú, kényelmes (ráérős) mozdulatokkal lép ki a fenyőfák árnyékköreiből, miközben azok egymást simogatják zöldellö, susogó lombjaikkal, s frissítő fuvallat kerekedik, melynek hatására még a függönyfátyol is félrelibben, s fölborzolja a sétáló állat szőrét - , a kerítés tövéhez érkezik. Néhány szempillantásig mozdulatlanul áll, a léceken túl elterülő néptelen utcát figyeli. A lécek között kétujjnyi nyílások tátonganak. Bizalmas kerítés. Nagyra tátja a száját. Mintha egyetlen harapással be akarna kapni. A tavaszi fuvallat, fuvallatocska (csacsacsa) fölborzolja sárgás szőrét. Miközben kitátja a száját, megreccsen  a gerinc mozgékony csontozata. A tavaszi délelőttön jóhiszeműnek tetszik a szétnyíló test önkéntelen hangzavara. Nincs mit tenni.    

A gerinc (columna vertebralis) megnyugszik, elhallgat. A kíváncsi tekintetnek megmutatja (kibontja) a finom szövetekkel bélelt testbelsőt, és mezítelenül hagyja a szürke hangszálakat. A gége védett hangszere nyugalmasan tapasztja egymáshoz húrjait. Az állat tüdejében könnyű fuvallat , szellő, szellőcskécske (csacsacsa) támad és megbolygatja a hangszálak egyensúlyi állapotát. Az egymáshoz tapadó pihekönnyű, leheletnyi hangszálak széjjelválnak és különböző élességű szögeket zárnak be a gégeporcokkal. Ugat. Csahol.

Miközben ugat, szájából kivillanak a fogai.

Tavaszi melegség, könnyű, finom szél lengedez, pásztákban szétáramló és a ház falain csordogáló fény, fényjáték.

A kerítés tövében kuksoló állat ugat. A frissítő szellő fölborzolja szőrét. A torkából vad csaholás tör elő.

Piros cserepes tető, körben eresz, belül persze száraz: napok óta nem esett. Az égen bárányfelhők vándorolnak. A zölden mosolygó udvarban két fenyőfa érinti egymáshoz lombjait.

A fogmegmutatás aktusát követően, mely inkább támadó és gonosz, semmint esztétikus, az állkapocscsontjai egymáshoz érnek, s az arcnyílása bezárul. Az eb egy kerítés tövében kuksol, hallgat, csöndben van.

Miután szájából kivillannak a fogai, s a pofájának kapui tompán puffanva zárulnak össze, úgy tetszik, mégsem haragszik, nem mérges, nem dühös, csak fáradt és álmos. Ásít.

*        *        *      

A fenyőfák egymás susogósan simulós lombozatába kapaszkodnak (a levelek, lombok susogó simulása, sususuu, sususuu), és árnyékköröket vetnek a kertes ház somolygósan zöld pázsitjára (sususuu, sususuu, suu, suu). Tavaszi melegség, könnyű, finom szél lengedez (leng, leng, sususuu, sususuu, leng, lengedez).

     Leng, leng, lengedez

     Sususuu, sususuu

    Leng, leng, lengedez

    Sususuu, sususuu. A mosolygósan zöld pázsit árnyköreiben egy hallgatag eb lépdel, kényelmesen, ráérősen (lép, lépdel, lép, lépdel), miközben pásztákban áramlik szét és csordogál a ház falain a fény. Az állat a susogósan simulós és susogós (sususuu, sususuu)  fenyőfák vetette árnyékgödrökből a csordogáló napsütésbe lép (csocsocsooo, csocsocsoo, szuszuszuu, csocsocsoo), s puha tappancsléptekkel a kerítés irányába indul (puha léptek puha szavai, puha szavak puha léptei, puh-puh-puh, puh).

Az égen bárányfelvők vándorolnak (a felhővándorlás némasága).

Piros cserepes tető, körben eresz, belül persze száraz: napok óta nem erett, mert hát fény van és tavasz. Fénytavasz.

A somolygósan zöld pázsiton puha tappancsléptek vonulnak a kerítés irányába (lép, lépdel, csocsocsoo, lép, lépdel, csocso, csocsocsoo): négy láb, hossan s karcsún elnyúlva a rőtt napsütésben, dús szőrzet (melyet felborzol a susogósan sususuu tavaszi szél, sususuu), ide-oda tekingető fej, rajta két, égnek meredő hegyes fül, az egyik szabályos (egyenes), a másik enyhén lekonyulva, középhosszú farkat húzva maga után (lép, lépdel, csocsocsoo, lép, lépdel, csocsocsoo). Ezüstös fejszsuhanás játszik az állat oldalán.

A lassan, kényelmesen lépdelő eb (csocsocsoo, lép, lépdel), kilép a fenyőfák árnyékából, melyek susogósan (sususuu) érintik egymáshoz lombjaikat. Miközben a fenyőfák egymáshoz érintik susogósan simuló lombjaikat, és a sétáló kutya kilép a pázsitra vetett árnyékköreikből, könnyű fuvallat, szellőcske, szellőcskécske, fuvallatocska (csacsacsa) kerekedik, és megbolygatja  szőrcsomóinak egyensúlyi állapotát, megmozdulnak, megmoccannak, egymáshoz érnek, tapadnak, simulnak a szőrcsomók (sususuu, sususuu, csocsocsoo, lép, lépdel, sususuu, csacsacsa).

A hallgatag kutya a kertítés tövéhez érkezik (csosz, csosz, lép, lépdel). Néhány szempillantásig mozdulatlanul áll, a léceken túl elterülő néptelen utcát figyeli. A lécek között kétujjnyi nyílások tátonganak. Bizalmas kerítés. Nagyra tátja a száját és ugat. Csahol (vau-vau, vau-vau, va-va-va, vuu, vau-vau).

Ugat. Csahol (vau-vau, vau-vau, va-va-va, vau-va).

*        *        *            

Hangok, zajok, léptek, suhogások, susogások, a bőr selymes simulása, a lombok érintésjátéka, fafelületek tompa puffanása, puha tappancsléptek csoszogása, bárányfelhők hangtalan (néma) vonulása felesel a papírlapok susogásával, árnyékgödrök csöndjével, szikrázó napsütéssel, kutyaugatással (vau-vau), a fény csordogálásával, miegymás.

Hangok, zajok zajonganak, zajongnak (zajongjanak!), zsongnak (zsongjanak!), bongnak (bongjanak!), döngnek, döngicsélnek, fúrnak, furakodnak a csordogáló napsütés neszeivel elkeveredve, karöltve, miközben bárányfelhők vándorolnak hangtalanul a kék égen, s beleszólnak a suhogósan simuló fenyőfák sususuu-susogásába. Fafelületek tompa puffanása vegyül a halk tappancsléptek csoszogásába, s a fényőfák árnyékgödröket vetnek a somolygó pázsitra, terebélyes köröket sötétítenek el, melyekből egy hallgat eb lép elő (lép, lépdel, csocsocsoo, csossz), s ráérős mozdulatokkal indul el a kerítés irányába. Az ablakszárnyak tompa puffanással nyílnak széjjel, s a pásztákban beszüremkedő fény szétterpeszkedik a festményeken; frissítő szellő, szellőcskécske (csacsacsa) támad, s megbolygatja a könyv lapjait, melyeken a szavak, a betűk féktelenül keringnek, köröznek, keletkeznek  -- miközben a távolból kutyaugatás hallatszik…

*        *       

Egy könyv szilárd, magabiztos gerinccel fogja közre vaskos papírkötegét, melyben végtelen, horizontális betűsorok húzódnak oldalról oldalra, lapról lapra. Úgy véli, egy kutyáról, egy házról, egy szobáról, festményekről, miegymásról szól, miközben egy csahos eb az ő történetét ugatja tollba.

*

Egy dús szőrzetű kutya a kerítés végében kuksol, melynek lécei között kétujjnyi nyílások tátonganak, s égtelenül ugat. Csahol. Egy egész könyv szól róla, s ő egy teljes, magabiztos könyv horizontális betűsorait csaholja. Vau.