1. A Dévai Szt. Ferenc Alapítvány szárnyai alatt működő gyermekotthon (közel 400 gyermeknek ad bentlakást és oktatást) javára Kiss Pál László, Oslóban élő festőművész ajánlotta fel egy alkotását, melyet a március 15.-i sorsoláson Isobel Russell nyert meg.
   2. Az Ünnepi Könyvhéten jelent meg Kolbein Falkeid és Vasadi Péter kétnyelvű, norvég-magyar verseskötete. Vasadi Péter verseit Bendes Rita fordította norvégra. A kötetet Kovács Ferenc 36 fekete-fehér grafikája díszíti, melyekből decemberben nyílik önálló kiállítás a Dunaújvárosi Folyosó Galériában.
   Az Új Mandátum kiadó rendezésében tartott könyvbemutatón és dedikáláson Vasadi Péter mellett Kovács Ferenc is részt vett a Vörösmarty téren és a budavári Szentháromság téren.
   A kötet kiadását az oslói NORLA és a Norvég-Magyar Egyesület (NUFO) is támogatta.
   3. Az Ünnepi Könyvhét rendezvénysorozatában Kovács Ferenc tartott ismeretterjesztő előadásokat a dunaújvárosi és a nyíregyházi könyvtárakban.
   4. A Norvégiai Magyarok Baráti Köre (MBK) 2003. június 23.-án tartotta a már szokásos Szent Iván-éji grillsütéssel egybekötött szabadtéri találkozóját.
   5. A Norvégiai Magyarok Baráti Köre Szent István napi rendezvényein előbb egy kiállítást tekinthettünk meg Gudbrand Gregersen norvég ácsmester budapesti építészeti munkásságáról. Krausz György, a Magyar Köztársaság új oslói nagykövete mondott megnyitó beszédet. Ezt követően a székesfehérvári Kákics együttes adott népzene és néptánc műsort.


   Egy ködös, hideg februári reggelen az Evangélikus Teológia templomába igyekeztem hétkezdő áhítatra. Emlékszem, az áhítat után egyik kedves professzorom felállt, s elmondta, hogy az INATE (International Network in Advanced Theological Education) keretében lehetőség van teológiai ösztöndíj megpályázására a világ öt különböző országában: Norvégiában, Brazíliában, Indiában, Kínában és Dél-Afrikában. Azonnal tudtam, hogy rajta keresztül Isten szólít meg, hogy a hívás egy nagy kalandra nekem szól. Be kell vallanom azt is, hogy szemem előtt rögtön megjelent a csodálatos, brazil szubtropikus környezet - napsütéssel, kék éggel és pálmafákkal -, ahol tanulmányaimat folytatni fogom. Az áhítat után megkerestem professzoromat, s jeleztem nála érdeklődési szándékomat. Legnagyobb meglepetésemre professzorom lebeszélt Brazíliáról. Többek között azzal érvelt, hogy a déli féltekén éppen tél lesz, amikor én megérkezem, s tapasztalatai alapján a kollégiumban nincs központi fűtés. Így esett választásom Norvégiára: - Biztos, hogy ott nagyon hideg lesz, de legalább van központi fűtés a kollégiumban - gondoltam magamban. Ösztöndíj kérelmem különböző hivatalos fórumokon keresztül eljutott az Oslói Egyetem Teológiai Fakultására, ahonnan április közepe táján megkaptam a pozitív választ: felvételt nyertem? Ambivalens érzelmekkel tele indultam el ide, Norvégiába. Egyrészt nagyon vártam, hogy magam mögött hagyjam a megszokott otthoni környezetemet, az unalmas szürke hétköznapokat, hogy külföldön tanulhassak, és hogy végre egy kicsit független legyek. Másrészt viszont féltem az új kihívásoktól, s szorongással gondoltam arra, hogy vajon milyen lesz az élet egy hideg, északi országban, ahol senki sem beszéli az anyanyelvemet, s mi lesz akkor, ha nagyon magányos leszek, ha elfog a honvágy. Akkor még nem sejtettem, hogy ez az utazás gyökeresen megváltoztatja majd az életemet, s a tervezett négy hónap helyett a nagy kaland egy életre szól.
   Itt tartózkodásom alatt csodálatos lelki otthonra találtam az oslói Amerikai Evangélikus Gyülekezetben. Éppen augusztus 27-én volt három éve, hogy először látogattam el ebbe a gyülekezetbe, de soha nem fogom elfelejteni azt a szívélyes fogadtatást, amelyben részesültem. Aznap a templomajtóban egy kedves, középkorú hölgy várta a templomba érkezőket. Amikor meghallotta, hogy Magyarországról jöttem és teológiai tanulmányokat folytatok itt, Oslóban, bemutatott egy fiatalembernek a gyülekezetben, aki szintén a Teológiai Fakultáson tanult. Ez a fiatalember pedig nem volt más, mint jövendőbelim, Peter. Egy évvel később, 2001. augusztus 25-én volt az esküvőnk Budapesten. Én közben befejeztem teológiai tanulmányaimat otthon és magyar szakos tanári diplomám mellé hittantanári diplomát is szereztem. Ez év áprilisában pedig megszületett első gyermekünk, Isabelle.
   Az otthontól való elszakadás nem volt könnyű, sok köteléket kellett elvágnom. Meg kellett válnom a szülőföldemtől, szüleimtől, legjobb barátaimtól, tanári pályámtól. Itt pedig szinte mindent elölről kellett kezdeni a norvég nyelv elsajátításától a társadalomba való beilleszkedésig. Viszont cserébe kaptam egy szőke, mosolygós arcú emberekből álló norvég családot, a gyülekezeten keresztül sok barátot, s egy szerető szívű férjet, aki reménység szerint ebben az évben befejezi teológiai tanulmányait, s akkor majd együtt állhatunk az Isten szolgálatába valamelyik kis norvég gyülekezetben.
   Véletlen volt, hogy azon a bizonyos hétkezdő áhítaton éppen jelen voltam? Véletlen volt, hogy Brazília helyett Norvégiát választottam? Véletlen volt, hogy azon a vasárnap reggelen az Amerikai Evangélikus Gyülekezetbe mentem istentiszteletre? Véletlenek sorozata? Vagy pedig Isten csodálatos tervének a megvalósulása az életemben? Azt hiszem, egy hívő keresztyén ember számára a válasz egyértelmű.

találkozás Terray László Norvégiában élő magyar lelkésszel

   Laci bácsival először egyháztörténeti tanulmányaim során "találkoztam", s nem sejtettem, hogy közelebbről is megismerem majd norvégiai ösztöndíjam során. Nem sokkal Oslóba érkezésem után személyesen is találkoztunk, hiszen rendszeresen belátogat a fővárosba, így sokszor volt alkalmunk beszélgetni. Olyan embert ismertem meg benne, aki életét Krisztus szolgálatának szentelte, és a hosszú, norvégiai évtizedek ellenére is fontosnak tartja magyarságát. Ennek a szolgálatnak volt egyik alappillére a rádiómisszió, hiszen ő kezdte el a magyar nyelvű adások szerkesztését 1963-ban, és végezte hűségesen 23 éven keresztül. Erről beszélgettünk legutóbbi oslói találkozásunkkor a teológia kantinjában. Laci bácsinak a magyar evangélikus rádiómisszió sokat köszönhet.
   Hogyan kezdődött ez a szolgálat?
   Az ötlet már korábban megvolt, csak nem tudtam kivitelezni, és akkor jött egy lehetőség. Budapesten működött korábban a Norvég Egyházi Misszió, 1950 után azonban minden kapcsolat megszakadt a gyülekezettel. A rádióadások elsősorban őket voltak hivatottak elérni.
   A Norvég Egyházi Misszió (Den Norske Israelsmisjon) zsidó misszió volt. Miért vállalkozott arra, hogy rádiómissziót támogasson?
   Egyrészt, hogy kapcsolatba kerüljön az egykori budapesti közösség tagjaival, akik jó része zsidó-keresztény volt; másrészt, hogy közelebb hozza a hallgatósághoz az Ótestamentum és a zsidó nép világát. Munkatársunk volt például az utolsó pesti norvég lelkész, Bernhard Seland, akinek volt többek között egy szentföldi útjáról szóló sorozata.
   Mondhatjuk azt, hogy a magyar evangélikus rádiómisszió a norvég Izrael-missziónak tartozik köszönettel?
   Nekik is. Norvégiában ugyanis a rádióadás 1982-ig állami monopólium volt, így az anyagot külföldről kellett sugározni - például Monte Carloból rövidhullámon, ehhez viszont csak a NOREA-nak (Északi Evangéliumi Rádiómisszió) volt felhatalmazása a Monte Carlo-i Trans World Radio-tól.
   Milyen szolgálatot végzett ekkor főállásban?
   Gyülekezeti lelkész voltam az Atlanti-óceán és a Norvég-tenger találkozásánál fekvő Smöla szigetén. A térképen ez a skandináv kutya füle felett van.
   Ha egyszemélyben volt az adások "mindenese", milyen munkatársakhoz tudott fordulni?
   Volt egy munkaközösség a külföldön szolgáló lelkészek között, s közülük néhányan rendszeresen küldtek áhítatokat hangszalagon vagy írásban, például Gémes István és Pósfai György. Problémát jelentett viszont, hogy a karácsonyi műsor összeállítását már októberben el kellett kezdeni, s az asztalomtól az oslói stúdión át Monte Carloig is több hétbe telt az út. Ez a hosszú távú szerkesztés nem volt probléma a nyári időben, de az ünnepeknél vigyázni kellett, nehogy túllépjük az idő és a posta által szabott határokat.
   Milyen terjedelemben és gyakorisággal szólalt meg a műsor? Hogyan épültek fel az egyes programok?
   Hetente kétszer 15 perc állt rendelkezésünkre. Áhítat mindig volt, ezen kívül azonban minden adásnak megvolt a maga témája: Bibliatanulmány, külmisszió, hallgatói levelek, gyermekek, s ez havonta ismétlődött. Ezek közül a külmisszióira érkezett a legtöbb reakció. Az egyiket, amely egy norvég misszionáriust mutatott be, aki betörőként kezdte pályafutását, - a hallgatók kérésének eleget téve - 5-6 év alatt háromszor is meg kellett ismételni.
   Mennyiben jelent meg a politika az adásokban?
   Programjainknak nem volt politikai jellege. Nem akartuk ugyanis az Ige üzenetét politikával keverni, hanem magát az Igét szóhoz juttatni, hogy éltető erejével tudjon hatni. Hogy mennyire helyes volt ez a gyakorlat, az jól megmutatkozott a hallgatói visszajelzésekben.
   Szóba kerültek a hallgatói levelek. Jól értem, hogy hihetetlen mennyiségű visszajelzés érkezett?
   Igen, előfordult, hogy egy év alatt 1000 levelet is kaptunk tíznél több országból, amelyek Kelemen Erzsébet diakonissza testvérhez kerültek. A címet is úgy mondtuk be, hogy abban se rádió ne forduljon elő, se egyház. "Címünk: Kelemen Erzsébet, Grensen 19, Oslo, Norvégia." A leveleket innen küldték tovább Erzsébet testvérnek Stuttgartba. Megtörtént azonban, hogy hallgatók jöttek Norvégiába a Grensen 19 alá, hogy találkozzanak vele, de ott csak a stúdió volt, ahol akkor már tudták: ezeket a látogatókat tovább kell irányítani Terrayhoz. Erzsébet testvér volt az, aki a hallgatókkal tartotta a kapcsolatot, és volt olyan, akit ő vezetett hitre. Tulajdonképpen ő volt a rádiómisszionárius, mi csak visszhangok voltunk.
   A leveleknek tehát kulcsszerepük volt a magyar rádiómisszióban?
   A norvégek kérésének eleget téve gyakran fordítottam le egy-egy szakaszt a levelekből, hogy felhasználhassák a saját nyomtatványaikban, és inspirációt kapjanak ahhoz, hogy támogassák a rádiómissziót. Még egy érdekes dolog volt. Norvégiában májusban az érettségizőktől hangos az utca, akik látványos botrányokat csinálnak, de mindig vannak néhányan, akik inkább valami értelmes dologért dolgoznak, s 5-6 esetben is előfordult, hogy rádiómisszióra gyűjtöttek. Sőt egyik évben betanultak egy magyar éneket, amit mi éveken át felhasználtunk az adásokban. Igyekszem megkeresni és elküldeni a szalagot a nyári konferenciára.
   Hogyan sikerült elegendő zenei anyagot gyűjteni?
   Azt is úgy kellett "összekoldulni" a világ minden tájáról. A zöme, főleg orgonazene, Londonból jött; Buenos Airesből kaptunk egy magyar énekeket tartalmazó hanglemezt; Finnországból zsoltárokat szalagon... Mivel ezeket mindig nekem küldték, listát készítettem róluk, s bár maguk a szalagok Oslóban voltak, a jegyzék alapján bele tudtam építeni az adásokba. Minden programhoz küldtem egy programlistát, hogy például a 30. másodperctől a 2. perc 25. másodpercig jön az ének, amely a 15. számú szalag negyedik éneke, s ennek alapján állította össze a magyarul nem is tudó technikus a programokat az oslói stúdióban. Erre azért volt szükség, mert Smöla szigetén nem volt stúdió.
   A Smöla-i időszak ezek szerint igazán különleges volt. Milyen felszerelés állt rendelkezésére?
   Ez volt a rádiómisszió "hőskora", amely négy évig tartott, amikor csupán egy hordozható magnetofon állt rendelkezésemre, s otthon készítettem a felvételeket. Kezdetben persze az se volt, ezért az első programok készítésénél mindig beutaztam a városba (ez másfél órás hajóút, kedvező vihar esetén valamivel gyorsabban ment a hajó).
   Meddig tartott az oslói időszak?
   1967-től 81-ig, amikor a Norvég Izrael-misszió főtitkára voltam. Azonban olyan zaklatott munkaprogramom volt a Misszióban, hogy abba nehéz volt szisztematikusan beiktatni bizonyos stúdió-napokat, hanem gyakran kellett mindent az utolsó pillanatban összecsapni. Azután szerencsére - mentségemre - először Joób Olivér, majd Pósfay György vette át a szerkesztés feladatát.
   Ez azt jelenti, hogy ettől kezdve már egyáltalán nem végzett rádiós szolgálatot?
   1982-től a Raade-i gyülekezeti szolgálat mellett készítettem programokat, sőt rövid 7-8 perces missziói anyagot még a 90-es évek elején is küldtem Magyarországra, amikor már Gáncs Péter szerkesztette a műsorokat.
   Volt olyan műsor, amelyre különösen is szívesen emlékszik vissza?
   Kolozsvárott prédikáltam a 80-as évek közepén. Az istentisztelet után odajött hozzám egy asszony, odaadott egy cédulát, amelyen egy 70-es évekbeli dátum állt, és annak az áhítatnak a kéziratát kérte, ami azon a napon hangzott el. Otthon azután kiderült, hogy ausztráliai lelkésztestvérünk Kemény Péter tartotta az áhítatot, ami tehát először megérkezett Ausztráliából Norvégiába, ahonnan programmá alakítás után leküldtük Monte Carloba, és Kolozsváron jó földbe esett.
   Negatív élmény a szerkesztéssel kapcsolatban?
   Nem emlékezem. Kezdeti nehézség persze volt. Csináltam néhány interjút külföldi lelkésztestvéreimmel, de a Monte Carlo-i szerkesztőség közölte, hogy az ő meglátásuk szerint az ilyen programok nem közvetítik az evangéliumot. Csalódtam, de rájöttem, hogy igazuk van, mert ha az ember olyan hallgatókra számít, akik egy elzárt országban nem tudnak hozzájutni egy mellékzönge-mentes evangéliumhirdetéshez, akkor azoknak tényleg inkább lelki táplálékot kell adni, nem csak lelki szórakozást. Utólag örülök, mert a hallgatók reakciója mutatja, hogy erre volt szükségük.
   Azért továbbra is közel érzi magához a rádiómisszió ügyét...
   Természetesen továbbra is nagy figyelemmel követem mind a rádiómissziót, mind pedig a Magazint.
   Köszönöm a beszélgetést!