A dél-svédországi magyarok családi lapja
3. évfolyam 12. szám 2002/3
Történelem
Geiger László: Svéd történelem... (3)
(kivéve az unalmas részeket) Középkori bonyodalmak
     Az idillt 2600 évvel ezelõtt a "Fimbul tél" beköszönte szakította meg, mely egy fél évezreden át éhínséggel sújtotta Észak-Európa lakót. A gyümölcsfák kipusztultak, a gabonafélék közül csak az árpa érte túl a zord éghajlatot. A helyzetet az is súlyosbította, hogy a Fekete-tengertõl a brit szigetekig terjedõ kelta törzsek birtokukba vették a bronz elõállításhoz szükséges ón- és rézbányákat, és elvágták az Északi- és a Földközi-tenger országai közötti kereskedelem útját.
     A Fimbul tél elmúltával az élet visszatért a normális kerékvágásába. A népvándorlás eleinte akadályozta a kereskedelmet a Római Birodalommal, de a 600-800-as években, a "Vendel-idõkben", az õslakók fokozatosan háttérbe szorították a gótokat, és az áruforgalom újra fellendült. (Nevét az Uppsala melletti Vendel helységben talált "hajósírok"-ból rekonstruált civilizációtól kapta. Nem tévesztendõ össze a szláv vendekkel!).
     A vaskorszak (500-1050) Skandináviában a vikingek, azaz a normannok kora. Gyorsjáratú evezõshajóikkal bejárták a világot, kifosztották és felégették az Északi-tenger és az Atlanti óceán partja menti településeket. - "A normannok haragjától ments meg Uram minket!" - fohászkodtak a korabeli szomszédok.
     A dán és norvég vikingek Nyugatot sanyargatták. Izland, 860 és Grönland, 983 gyarmatosítása után 1003-ban, sárkányfejjel díszített, keskeny tölgyfahajóikon Észak-Amerikába is eljutottak. Az európai integráció sokkal hamarább elkezdõdhetett volna, ha 885 nyarán, a Szajnán felhatoló hetven vikinghajó legénysége bevette volna Párizst. A vikingek állandó fenyegetésének hatására 911-ben Együgyû Károly Rolló viking fõnöknek adta fele királyságát, azaz Normandiát, és Gizella nevû leányát. Azontúl Normandiából indultak a vikingek megadóztatni az angol városokat. Nem kis összegrõl volt szó: 1007-ben 30 tonna ezüstöt adóztak az angol városok. Hiába ölette meg Ethelred király az országban tartózkodó összes vikinget, Sven király 1016-ban egész Angliát elfoglalta, s azt fiára, Nagy Knutra hagyta örökségül, aki 1028-ban Anglia, Dánia, Norvégia és Svédország királyának nevezhette magát. A svéd vikingek dán és norvég kollegáikkal ellentétben kelet felé vándoroltak. Részt vettek Konstantinápoly ostromában (860), majd 862-ben Rurik, Szineusz és Truvor vezetése alatt elfoglalták Novgorodot. A Dnyeper mentén délre hatolva, szláv törzsek egyesítésével megalapították Oroszországot, és röpke egy évszázad alatt beleolvadtak szláv alattvalóik közé. Az Ösmo (Stockholm déli részén) mellett talált rúnakõ szerint Ingvar viking vezér csapataival Bagdadba is eljutott, de a szaracének (arabok) országából egyetlen viking sem tért haza.
     A svéd vikingek központja a Mälaren tó Björkö szigetén fekvõ korabeli fõváros, az öntödékben és fémfeldolgozó mûhelyekben gazdag Birka volt. Keletrõl gyöngy, ékszer és szerszámok, északról vas és szõrme, nyugatról fegyverek, kerámia és üvegáruk áramlott a kétezer szabad lelket számláló, virágzó kereskedelmi központba, ahol a vikingek sikeres hódításai eredményeképpen élénk rabszolga-kereskedelem is folyt. A külkereskedelmi kapcsolatok megkívánták a megtérésre való hajlandóság jeleit, ezért Björn király meghívására 829-ben, Jámbor Lajos frank király követeként Birkába indult két elszánt hittérítõ, Ansgar és Witmar. Nem volt teljesen veszélytelen feladat, minden addigi térítési kísérlet kudarcba fúlt. Az Asa-istenekhez fohászkodó vikingek gyanakodással fogadták az új hitet, és legtöbbször Oden fõisten madarai eledeleként, az útszéli fákra akasztották a szerzeteseket. Az is elõfordult, hogy rabszolgaként eladták õket. Egy jó formában levõ hittérítõért egy pár, hároméves ökör árát is elkérték. A mártírhalál vágyától égõ Ansgar és társa, a mérsékeltebb álláspontot képviselõ, nagy erejû Witmar kereskedõhajón kelt át a Dániát Svédországtól elválasztó tengerszoroson. Rögtön a partraszállás után vikinghajók vették körül õket. A gyakorlatias kereskedõk elmenekültek, csak a két szerzetes maradt vissza magyarázkodni. A mártírhalál közelségétõl lázba jött Ansgarral szemben tiszteletlenül viselkedtek a rablók. A keresztényi hivatásáról megfeledkezett Witmar kardot ragadott, és rettenetes pusztítást vitt végbe a vikingek soraiban.
     A számbeli fölényben levõ vikingek leteperték a hõsiesen küzdõ óriást. Witmar roppant ereje tiszteletet sugárzott, ezért úgy döntöttek, hogy a szerzetesek sorsát sörivó versennyel döntik el. Witmar utcahosszal gyõzött - ellenfelének cigányútra ment a hordónyi folyékony kenyér -, amire a vikingek térdre borulva könyörögtek, hogy megtérhessenek, annak az Istennek, aki ilyen tiszteletre méltó tulajdonságokkal látja el a híveit. Ansgart felháborította Witmar keresztényhez nem illõ viselkedése, és nem volt hajlandó megkeresztelni a pogányokat. A csalódott vikingek legszívesebben végeztek volna a moralizáló hittérítõkkel, de nem merték kihívni a szerzetesek istenének haragját. Megkegyelmeztek az életüknek, és csak a hajót kobozták el. A konok Ansgar és a bûnbánó Witmar gyalog folyatták az utat Birkába. Hõseink 830-ban érkeztek a Mälaren tó partjára, ahol rabszolgákat szállító hajóra szálltak. Amikor Ansgar fennhangon követelte, hogy szabadítsa fel, és eressze szélnek a rabszolgákat, a hajó tulajdonosa fontolóba vette, hogy a két hittérítõt a rabszolgák közé láncolja. Ha nem Björn király vendégeirõl lett volna szó, akkor bizonyára meg is tette volna.
     A hittérítõk Birkában Björn király védnöksége alatt terjesztették Krisztus evangéliumát. A vikingeket érdekelte az új hit, de a rabszolgákról és a kuplerájok látogatásáról nem szívesen mondtak le, a féktelen orgiákra alkalmat adó áldozati szertartásaik beszüntetésérõl pedig még hallani sem akartak. Abban sem voltak biztosak, hogy mit szólna hozzá, Oden. "Észak apostola" dolga végezetlen tért vissza munkaadójához. Az ezredforduló táján a szárazföld még inkább kiemelkedett a környezõ tengerbõl, a nagyobb hajók mind nehezebben tudták megközelíteni a viking fõvárost. Olof Eriksson "Skötkonung" király (995-1022) - a mai Stockholmtól 30 kilométerre északra fekvõ - Sigtunában rendezte be udvarátés Birka kiürült. Olof családjával , együtt megkeresztelkedett, de a vikingek nagy része csak jóval késõbb követte példáját. A megkeresztelkedett pogány törzsek a XII. században, egy király és egy Isten alatt, közös birodalomban egyesültek, és a vérszomjas vikingek visszaváltoztak jámbor svédekké, dánokká és norvégekké. 		     A Rómából irányított katolikus egyház növekvõ befolyásának köszönhetõen Svédország egységes birodalommá vált. Az 1160-as években uralkodó IX. (Szent) Erik Jedvardsson király szorgalmasan építgette a templomokat, szervezte a keresztes hadjáratokat a pogány Finnország ellen, melynek lakói pogány hitük mellett hosszú évszázadokig a függetlenségüket is elvesztették. Finnország svéd tartomány lett, a svédek saját intézményeik szerint rendezték be a törvénykezést. Erik földi élete szomorú véget ért. Hiába jelentették a túlerõben levõ dán csapatok közeledtét, nem hagyta ott a déli misét. Az oltár elõtt nyisszantották le a fejét.
     Miután az észtek hajóikkal behatoltak a Mälarenre, és elpusztították Sigtunát, szükségessé vált a Málaren-tó bejáratának a felügyelete. 1250-ben a Folkunga nemzetségbõl származó Birger jarl, a kiváló szervezõi adottságokkal rendelkezõ királyi gyám, két bástyával és erõs falakkal bevehetetlen erõdítménnyé tette a Mälaren tó bejáratát védõ Stockholmot. Birger Jarl 1251-ben fiát, Valdemárt (1266-1274) választatta királynak. Uralkodásuk alatt hozták az elsõ, egész országra kiterjedõ törvényeket. Egyezményt kötöttek a Balti-tenger déli partját uraló Hansa-városokkal, melynek értelmében a befolyásos városállam hajói vámmentességet élveztek a svéd kikötõkben. Az egyre inkább fõváros szerepét betöltõ Stockholmban lübecki német kereskedõk telepedtek le. A beáramlott német tõke és szervezés megalapozta a fémipart, Svédország legfontosabb kiviteli termékének forrását. Valdemárt 1274-ben testvére, Magnus "Ladulĺs" fosztotta meg a hatalomtól. Magnus király megerõsítette az egyház hatalmát, megalapozta a svéd nemességet, és bõkezû adományokkal látta el a szürkebarátokat. Ladulĺs szó szerint "istálló-lakatot" jelent, és Magnus azon intézkedésére utal, mellyel megtiltotta a birodalmi nagyuraknak az ellenszolgáltatás nélkül vendégeskedést. Magnus Ladulĺs volt az elsõ király, akit a svéd királyok temetkezõhelyén, a stockholmi Riddarholm-templomban temettek el. Magnus Ladulĺs utódjának 1290-ben legnagyobb fiát, Birger Magnusson választották.
     Birger állandó viszályban élt testvéreivel, Erik és Valdemar hercegekkel. Az irigy testvérek 1306 szeptemberében a Sigtuna melletti Hĺtuna birtokon foglyul ejtették, és a Stockholmtól 100-km délre fekvõ Nyköping várába zárták Birger királyt. Birger kétévi fogság után kizabadult, és apósa, a dán király segítségével visszaszerezte a trónt, majd 1317 karácsonyán engesztelõ vacsorára hívta öccseit Nyköping várába. A nagy eszem-iszom közben a hercegek fegyvereseit különféle okokkal kicsalogatták a környezõ városba. A feledékeny testvérek másnap reggel a vár börtönében ébredtek. - Emlékeztek-e a hĺtunai csínyre_" - válaszolt kérdéssel a kérdésre Birger, és a cella kulcsát a vár tornyáról a közeli folyóba dobta.
     Erik és Valdemar felbõszült hívei hónapokon át tartó ostrom után bevették a várat, és Birger király Dániába menekült. A hercegek hívei a "nyköpingi vendéglátásban" éhhalált halt Erik herceg fiát, a hároméves Magnus Erikssont (1318-1364) választották királynak, aki helyett kezdetben Magnus gyámja, Mats Kettilmundsson kormányozta az országot. Számos haladó intézkedést foganatosított, többek között megszüntette a rabszolgatartás intézményét (1335).
     A nagykorú Magnus Eriksson bemutatkozását siker kísérte, a dánokkal folytatott nyertes háborút követõ varbergi béke (1343) kimondta Skĺne, Blekinge és Halland tartományok Svédországhoz való csatolását. 1355-ben Magnus fia, Hĺkon lett az akkoriban független Norvégia királya, lehetõség nyílt az északi államok egyesítésére. Az unió megvalósítását Valdemar Atterdag dán király akadályozta meg, aki 1360-ban átvitorlázott hadaival a Dániát Svédországtól elválasztó Öresundon, és visszafoglalta a svéd megszállás alatt levõ tartományokat. 1364-ben Hĺkon feleségül vette Valdemar leányát, a tíz éves Margarétát, és viszonylag csendes idõk következtek.
     Magnus Eriksson király feleségének, a Hollandiából származó Blanka királynõnek udvarhölgyeként kezdte pályafutását a mai, egyesült Európa védõszentje, a Jézus szenvedéseiben tobzódó Szent Birgitta (1303-1373). Birgitta az egyedüli a 61, szentnek nevezett svéd közül, akit a pápa kanonizált, azaz felvett a szentek névjegyzékébe (canon).
     A fõúri Persson - a késõbbiekben Brahe - családból származó, nyolcgyermekes Birgittának bõven volt alkalma megízlelni a hatalmat és a gazdaságot. Tudta jól, mirõl beszélt, amikor elítélte a testi életet, az élvezetek hajszolását. 1343-ban, korabeli szokás szerint Santiago de Compostelába, Szent Jakab sírjához zarándokolt, ahol a többiek példáját követve, nyakon csókolta Szent Jakab szobrát. A hazaúton férje, Ulf Gudmarsson, súlyosan megbetegedett, és Arrasban ágynak esett. A betegágy mellett imádkozó Birgitta elõtt megjelent Szent Denis, Franciaország védõszentje, és biztosította arról, hogy férje meg fog gyógyulni. Ulf állapota tényleg javult, és Birgitta jelenései hétköznaposak lettek.
     Szent Denis oltalma csak francia földön volt érvényes. Az özvegysorba jutott Birgitta szakított fényûzõ életmódjával. Kolostorba vonult, és mint a fensõ hatalmak önkényes szóvivõje, szorgalmasan közvetítette a mennyei hatóságok utasításait. Az égiek hol az angol-francia háború befejezését, hol Skĺne tartományának végérvényesen Svédországhoz csatolását, hol pedig Magnus királynak azonnali lemondását sürgették. A Birgitta jelenéseinek hitelességét vizsgáló, a család barátaiból álló svéd püspöki bizottság arra a következtetésre jutott, hogy Birgitta állítása megfelel a valóságnak.
     A felsõ hatalmak kívánságára, a 47 éves Birgitta Rómába látogatott. Birgittát megelõzte híre, az éppen Rómában tartozkodó V. Orbán avignoni pápa engedélyezte a Vadstenában felépítendõ kolostor felépítését. A hálás Birgitta óva intette a pápát az Avignonba való visszatérés veszélyeire. A pápa nem hallgatott a jó szóra, és hazaérkezte után rövidesen meghalt.
     A 68 éves Birgitta utolsó zarándokútja a Szentföldre vezetett. A jelenésekben gazdag útról még visszatért Rómába, és egy évre rá, 1373-ban elhunyt. Az épülõfélben levõ vadstenai apáca- és szerzeteskolostor elsõ abedisszája, Birgitta leánya, (Szent) Katalin, Rómából hazahozta anyja földi maradványait. Az országos gyûjtéssel összekuporgatott kenõpénz és a lobbizás megtette a hatását: IX. Bonifác pápa 1391-ben szentté kanonizálta Birgittát.
Folytatása következõ számunkban