A dél-svédországi magyarok családi lapja

3. évfolyam 11. szám 2002/2

Történelem
Geiger László:Svéd történelem... (2) (kivéve az unalmas részeket)

Az asa-istenek szerettek jól élni. Vendégségbe Ägirhez, a tenger szigetén lakó istenhez jártak, aki pompás vacsorával, frissen fõzött méhsörrel traktálta õket. A zenét Ägirék kilenc lányának, a tenger hullámainak monoton csobogása, a világítást Ägir tüze, az arany tálak és evõeszközök ragyogása szolgáltatta. Ägir felesége, a csalóka Ran, ha nem éppen a konyhában sürgölködött, a hálójába került hajótörötteket vonta le magához tengeralatti birodalmába.      Oden, az istenek bölcs fõnöke, zálogba rakott félszemével a jövõbe látott, ráadásul minden nap ihatott a bölcsesség kútjából. A bölcsesség kútját Mimer óriás õrizte, legalábbis addig, amíg az irigy istenek le nem fejezték. A véres fejet Oden hazavitte, gyógyító füvekkel kenegette, és csodák csodája, Mimer szemei felpattantak, szája szóra nyílt. (Érthetõ módon, a legenda nem jegyezte meg az elsõ szavát.) Attól fogva Oden sohasem mulasztotta el kikérni a kredencén morfondírozó fej tanácsát. "Hazamegyek, és beszélek Mimer fejével!" - mondogatta olykor a kíváncsi isteneknek.      Oden vállain két fekete holló tollászkodott, Hugin és Munin. Minden reggel elrepültek, hogy estére friss hírekkel térjenek vissza gazdájukhoz. Sleipner, Oden nyolclábú lova, földön és vízen át még az Alvilágba is elvitte gazdáját. Sleipner genetikus elváltozása a bajkeverõ Loke isten mûve.      Egyszer egy óriás látogatta meg az isteneket. Felajánlotta, hogy rövid idõ alatt bevehetetlen kõfalat emel Asgĺrd köré. Loke tanácsára egyezséget kötöttek az építkezési vállalkozóval: ha a kitûzött határidõn belül elkészül a fal, akkor feleségül kapja Freja istennõt, hozzá hozományul a Napot és a Holdat. Ellenkezõ esetben nem kap egy garast sem. Az óriás belecsapott Oden tenyerébe, és nekilátott a munkának. Három mûszakban kalapácsolt, malterozott, összeillesztette a hatalmas, elõre gyártott sziklaelemeket, melyeket Svadifare névre hallgató csõdöre vonszolt az építõtelepre. Három nappal a határidõ lejárta elõtt már csak a kapu volt hátra.      Az asa-istenek növekvõ aggodalommal szemléltek az Asgĺrd köré emelkedõ masszív falat. Freja nélkül még meglettek volna, de a Napot egyikük sem volt hajlandó nélkülözni. A meggondolatlan szerzõdésért felelõs Loke, aki úgy váltogatta az alakját és a jellemét, mint más az ingét, cselhez folyamodott. A farát kecsesen ringató kanca alakját vette fel, és az erdõbe csalta az óriás szórakozásra vágyó lovát. Az építész-óriás hiába tépte a haját, a csõdör segítsége nélkül túllépte a határidõt. A pereskedést elkerülendõ, Tor isten agyonvágta Mjölner kalapácsával a felháborodott vállalkozót, és Svadifare rövidesen egy nyolclábú, szürke csikónak adott életet.      Frigg, Oden felesége, bölcs, mindentudó asszony. Fiuk, Tor a második legnagyobb asa-isten. Erõs és indulatos. Célját soha nem tévesztõ fegyvere Mjölner, a törpék kovácsolta kalapács volt. Ahányszor Tor elhajította, mindig véres bumerángként tért vissza gazdájához. Dübörgõ harci szekerét két strapabíró bakkecske vonta. Torék minden este levágták õket, húsukból vacsorát rittyentettek, aztán a leszopogatott csontokat a lenyúzott állatok bõrébe csomagolták, és nyugovóra tértek. Másnap reggel a két kecske ott mekegett a konyhában. Freja az élet és a halál, a szerelem és a harc, a termékenység és a varázslat istennõje otthonában, Folkvangban, azok az elesett vitézek kaptak örök szállást és ellátást, akik nem fértek be Oden Valhalljába. Freja gyakran változtatott alakot, leginkább sólyom szeretett lenni. Férje, Od, korán elhagyta. Freja, aki bánatában aranykönnyeket hullatott, macskák vonta hintóján bejárta érte az egész világot. Távollétében bátyja, Frej, az esõ, a napfény és a növényzet istene helyettesítette húgát. Az Asgĺrdba vezetõ egyetlen járható utat, a Bifrost lángokban álló szivárványhídját Heimdall, Oden fia õrizte. (A vörös szín a szivárványban a zúzmaraóriásokat távol tartó tûz.) Heimdall ideális éjjeliõr volt: soha sem volt álmos, éjjel jobban látott, mint nappal, és hallotta a fû növését. Nyakában kürt lógott, amelybe csak egyszer, a világvége alkalmával fújt. õrhelyét soha nem hagyhatta el, ezért dolgát a nadrágjába végezte. Csúfolkodtak is vele a többi istenek. Persze tisztes távolból. Loke, a bajkeverõ, az asa-istenek bosszantására szakosította magát. Loke óriás volt, de mivel egyszer vért cserélt Odennel, istennek számított. A Vaserdõben lakó Angerboda óriáskisasszonytól három gyereke született: Fenris farkas, Midgĺrd kígyó és a kísérteties kinézetû leányzó, Hel. Ez a három gyerek okozta az isteneknek és az embereknek a legnagyobb fejfájást. Fenris farkas Asgĺrdban nõtt fel. Olyan vad volt, hogy csak a vitézségérõl híres Tyr háborúisten mert ételt vinni neki. Pedig a nornák megjósolták, hogy egyszer majd õ okozza a világvéget. Ahogyan nõtt, mind nehezebb volt számára olyan láncot készíteni, amit el ne szakított volna. Ekkor az asa-istenek a korábban Gungnert (Oden lándzsáját), Mjölnert (Tor kalapácsát) és Skidbladnert (Frej hajóját) elkészítõ törpékhez folyamodtak segítségért. Skidblader vitorlái mindig széltõl dagadtak voltak, Gungner a legerõsebb vérten is áthatolt, Mjölner soha sem tévesztette célját. A mesterkovács törpék macskalépte zajából, asszonyszakállból, szikla-gyökérbõl, a halleheletbõl, és madárköpetbõl láthatatlan és elszakíthatatlan láncot kovácsoltak. Fenris hosszas rábeszélés után beleegyezett a pórázcserébe. Egyetlen feltétele az volt, hogy a mûvelet alatt valamelyikük helyezze karját a tûhegyes fogai közé. Gondozója, Tyr isten vállalkozott a veszélyes feladatra. Egyik kezével Fenris nyelvét csiklandozta, a másikkal a kéjesen nyöszörgõ ordas nyakára csúsztatta a Gleipner márkanevet viselõ pórázt. A törpék jó munkát végeztek, a becsapott Fenris õrjöngve tépte láthatatlan láncát. Tyr fél karral is isten marad, de Fenrisrõl ítéletnapig - Ragnarök - nem hallunk többet. Fenris testvérével, Midgĺrd kígyóval nem teketóriáztak ennyit. Oden felkapta, és utálkozva behajította a tengerbe. Egyszer Tor a mogorva Hymer óriással horgászott a tenger közepén. Hymer két bálnát fogott, és csúfolta Tort, akinek addig meg sem rezdült az úszója. Ekkor Tor Hymer kedvenc ökrének a fejét tûzte horogra. Az úszó azonnal kapást jelzett. Tor kezében vészesen meghajlott a bot, lába alatt beszakadt a csónak. Nagy nehezen sikerült megvetnie lábát a tenger fenekén. Lázasan csévézett, módszeresen fárasztotta a zsákmányt. A hullámokból Midgĺrd kígyó ronda feje bukkant elõ. A látványra Hymernek inába szállt a bátorsága. Eldobta a szákot, ollót kapott elõ, és elvágta az ujjnyi vastag damilt. Tor káromkodva vágta kalapácsát a kavargó hullámokba. Midgĺrd kígyó látszólag élettelenül süllyedt a tenger fenekére.Loke harmadik gyereke, Hel sem sikeredett szebbnek testvéreinél. Úgy nézett ki, mint akibe csak hálni jár a lélek. A félig fekete, félig fehér, hüllõképû leányzót kiutálták az istenek Asgĺrdból. Messze északon telepedett le, ahol megalkotta földalatti birodalmát, Helhemet, a halál országát, ahova az "ágyban, párnák között" elhunytak lelkei kerültek. Loke rengeteg bosszúságot okozott az isteneknek, de a büntetést valahogy mindig sikerült megúsznia. Egészen addig, amíg a jó Balder halálát nem okozta... Balder a fény és a tisztaság istene, Oden és Frigg fia volt. Anyja a szeme világánál is jobban féltette, ezért minden élõlénybõl és élettelen tárgyból kicsikarta az ígéretet, hogy nem törnek fog Balder életére törni. Azt hitte így biztosíthatja Balder örök életét.      Egy unalmasnak ígérkezõ délután az istenek, gerelyt dobáltak, és Baldert használták célpontul. Balder jóságos mosollyal nyugtázta, a mellényérõl gumiként lepattanó, ártalmatlan gerelyeket. Lokének valami módon tudomására jutott, hogy Frigg megfeledkezett hûségérõl biztosítani a fagyöngyöt. Nyílvesszõt faragott a fagyöngybõl, és a vak Hod kezébe nyomta, aki azt az istenek gúnyos röhögése közepette Balder felé hajította. Vigyoruk az arcukra fagyott, amikor Balder holtan összerogyott. Lett erre nagy lótás-futás. Követ ment Helhembe, a Halál Birodalmába, hogy eresszék vissza az élõk közé Baldert. Hel, kis vonakodás után hajlandó volt engedményeket tenni, feltéve, ha az egész világ könnyet ejt Balderért! Mindenki pityergett: az emberek, a fák, a kövek. Csak Tökk óriásasszony szeme maradt száraz. "Tartsa meg Hel magának azt, aki az övé!" Balder halála a legnagyobb szerencsétlenség, ami valaha az isteneket érte. A lazac képében menekülõ Lokét elfogták a feldühödött istenek, és felkoncolt fiainak vassá változtatott beleivel egy hatalmas sziklához láncolták. Feje fölé lógatták Skadét, a mérgét csöpögtetõ kígyót. A férje arcára hulló, maró cseppeket azóta hûséges felesége, Sigyn kis tálkában felfogja. A tál idõrõl idõre megtelik. Akármilyen gyorsan üríti ki, néhány csepp Loke arcára csöpög. A fájdalmában félõrülten vergõdõ Loke meg-megremegteti a földet... A világvéget, az az istenek alkonyát - Ragnarököt - kemény szél elõzi meg.      A Napot és Holdat elpusztítják az üldözõ farkasok. Beáll a Fimbul tél. Az emberek éhen halnak, a Földet hó lepi be. Nidhögg sárkány átrágja Yggdrasil gyökerét, a világfa kiszárad, a hegyek szétmorzsolódnak, minden kötés szétpattan. Loke lerázza láncait, bogot köt Skade kígyóra, majd halott emberek körmeibõl eszkábált tutajon igyekszik Hel leányához Az elszabadult Fenris farkas szemei világítanak, orrlikából lángok csapnak ki. Alsó állkapcsa a talajt súrolja, a felsõ a felhõkbe vész. Testvére, Midgĺrd kígyó iparkodik lépést tartani vele - bár az akkor uralkodó hõmérsékleti viszonyok után ítélve "kígyómerevnek" kellett lennie. Az égbolt megreped, a nyíláson beözönlõ óriások alatt Bifrost hídja recsegve összeroppan. Heimdall végre a kürtjébe fújhat. Az aranyködben vacogó asa-istenek felsorakoznak Oden mögött.      Oden gondterhelten igazítja meg fején az aranysisakot. Induláskor nem sok jóval bíztatta Mimer feje. - "Fenris elevenen fog elnyelni!" - cseng a fülében a károgó hangja. Oden elhessegeti a kellemetlen gondolatot, még egyszer végignéz a seregén, majd a magasba tartott Gungner lándzsájával rohamot vezényel. Az asa-istenek elindulnak az utolsó csatába.      Tor összecsap Midgĺrd kígyóval. (Ami a kígyó méreteit illeti, elég legyen annyit megemlíteni, hogy farkába harapva körbefogta a lapos tálca formájú Földet.) A hidegvérûnek nincs esélye szárazföldön, Tor Mjölnerrel lyukat vág a koponyáján. A küzdelem hevében Midgĺrdnak sikerül megmarnia Tort, aki kilenc lépés után holtan összerogy. Odent közben hollóstól, lándzsától bekapja a vérszomjas ordas. Heimdall utolsó csepp véréig küzd Lokéval, míg mindketten halálos sebet kapnak. Az asa-istenek mind elpusztulnak.      Mimer jóslata egy az egyben bevált: A világ megremegett, Yggdrasil ágai lángba borultak. Surt, a vulkánóriás, komor tekintettel okádta tüzét a tengerbe lassan süllyedõ Földre. Csend.      Aztán a hullámok elsimulnak, a tengerbõl elõbukkan az újjászületett Föld, zölden, szebben, mint valaha. Érett búzakalászok hajladoznak, anélkül, hogy valaki vetett volna. Rejtekhelyérõl két ember bújik elõ: Liv (Élet) és Lust (Kedv). Reszketnek. A harmat cseppjeivel oltják szomjukat. Szemüket az égre szegezve hálálkodnak. Kezdõdhet az élet!      Idõtlen idõktõl a középkorig      Ultima Thulerõl, az ókori Svédországról, elõször egy bizonyos Pitheas tett említést, aki Krisztus születése elõtt 300 körül, Nagy Sándor idejében hajózott Britanniából Marseillebe. "A Britanniától egyheti hajóútra fekvõ rideg, északi birodalomban a tél hideg, hosszú és sötét, de a nyár közepén hetekig nem megy le a nap. Gyakran esik az esõ, ezért a 'bennszülöttek' a learatott árpát fedett raktárokban csépelik és tárolják. Lakosai árpából és mézbõl készítenek búfelejtõ italt..." Ami az idõjárást illeti, a távoli Thule leírása nagyjából megfelel a valóságnak. Skandináviát 14 000 évvel ezelõtt, a hatvanezer évet tartó utolsó jégkorszak vége felé, több kilométer vastag, összefüggõ jégréteg borította. Az ereszek megeredtek, és 8-9000 évvel ezelõtt, amikor az õsemberek Közép-Európában mamutra, gyapjas orrszarvúra és óriásszarvasra vadásztak, a jégtakaró utolsó darabja is becsúszott a tengerbe. A kopár, legyalult sziklákat moha lepte be, a tundra észak felé vándorolt. Újabb ezer év múlva meghonosodott a törpefenyõ, melyet a nyírfa követett. A legelõket benépesítõ rénszarvascsordákat kõkorszaki fegyvereket és bõrsátrakat cipelõ vadászok követték.      Skandinávia déli része 7000 évvel ezelõtt lesüllyedt, az Atlanti óceán áttörte a Dánia és Svédország közötti földnyelvet, és a beltenger édesvize sós vízzel keveredett. A kavargó hullámokban egy világ dõlt össze: az Ancylus-csiga kihalt, helyét a sós vízben honos Litorina csiga vette át. A térképen összekucorodott óriáshoz - rossz nyelvek szerint kókadt hímtaghoz - hasonlító Skandináv-félsziget tovább mocorgott, a kõkorszakból a bronzkorszakba való átmenet táján a középsõ része kiemelkedett a környezõ tengerbõl, és Agamemnon idejében a Litorina-tenger felvette a mai Balti-tenger alakját.      A bronzkorszak alatt az éghajlat viszonylag kellemes volt Skandináviában. A hatalmas tölgyfaerdõkben vaddisznók és szarvasok éltek, Stockholm környékén szõlõt termesztettek, az ókori "arisztokráca" étlapján homár és osztriga szerepelt.      (folytatása következõ számunkban